Hello Mindenki!!!
Mint ahogy a címből is olvashattátok: Gondok vannak emberek!!!
Nos hát hol is kezdjem. Zavar van a Blogger csatoromban. Mint kiderült, a feliratkozóimnak két hónapja nem jelzi az irányítópultban így a 27. és a 28. feji létezéséréről szentem nem is tudnak. Tuti utálnak, mert azt gondolják inaktív vagyok T^T
Hogy most mégis mi lesz? Semmi, posztolok tovább reménykedve, hogy egy nap majd csak kijelezi valamelyiket, vagy csak úgy - bár ebben kételkedem - magától megjavul. Addig meg, aki ide téved az olvassa, aki meg nem az sajnos nem.
Mindegy is! Itt van a következő rész is! Ez is nagyjából mobilon íródott. (Igen ismét elutaztam... Fúúú, ne tudjátok meg milyen durva élményekben volt részem... gyűjtöttem lövedékeket egy 9mm-eshez *.*) Kicsit furcsa lett, ne kérdezzétek, hogy jutott eszembe az egész, mert magam sem tudom...
Cím magyarul: Álom...? - japánul, csak mert japános kedve van; meg a "Yume" az egyik kedvenc szavam. ^-^
Nem hinném hogy van más mondandóm, így - annak, aki sikeresen idetévedt és épp ezt olvassa - jó olvasást!
29. Fejezet
Yume ka…?
- Last Christmas, I gave you my heart… - hatolt keresztül a
csendes félhomályon egy fiú vidám éneke - But the very next day you gave it
away~!
- Leo, pofa be! – jött három irányból azonnal a kiabálás.
- Most mi a bajotok?! Hisz karácsony van… – nézett körbe az
értetlenül.
- Annak már öt napja vége, te szerencsétlen! – torkolta le
azonnal egy női hang.
- Charity, mért kell ilyen negatívnak lenneeeeed~? –
hisztizett – Mért nincs benned ünnepi hangulat?!
- Ahhoz képest, hogy nemrég lyuggatták össze, mint egy
ementálit, túlságosan jókedvű … - jegyezte meg unottan a földön ülve, a
lándzsáját forgató Orion.
A srác felhorkantott – Hah, még hogy én voltam tropa! Te
miattad kellet vissza vonulni! – szegezte rá a bírálón mutató ujját.
- Amúgy igen Orion – sóhajtott fel a nő, majd nekidőlt a
közelében lévő falnak – Téged kellet szó szerint összekaparni… - sóhajtott fel
fáradtan.
A férfi még jobban lehúzta kalapját, majd megköszörülte a
torkát – Öhm, Charity a világért sem akarom megbántani az érzéseit, de mi
legalább kibírtuk a végéig… - jegyezte meg tapintatosan.
- Hé, célozgatni akarsz?! – csattant élesen.
- Nem, de megtehetné! - röhögött fel Leo.
A nő kezdett egyre dühösebb lenni – Befognád…? - szűrte ki.
- És még te akarsz „bosszút” állni… - sóhajtott fel
színpadiasan – Ha egy menetet sem bírsz ki vele ezt, mégis hogy gondoltad
Cha-ri-ty? – kérdezte fölényesen vigyorogva, az utolsó szót szórakozottan
tagolva – Vagy hívjalak inkább…
- KI NE MOND! – kiáltotta fel hisztérikusan – Nehogy kimond!
Nem akarom azt a nevet többé hallani!
A másik csak gonoszan vigyorgott rá – És ilyenkor érzem
magam halál mázlistának, hogy minden aprócska titkoddal tudlak csesztetni…
Őszintén nem tudom kit viccesebb hallgatni téged vagy Ravent, mikor a múltról
van szó…
- Te kis… - szorította ingerülten ökölbe maga előtt kezét –
A pofádat befogod, vagy különben esküszöm… - kiabált rá, majd fenyegetően
elindult felé.
- Próbálkozhatsz, úgy is tudom, hogy mikor és hova ütsz; túl
jól ismerlek! – nevetett fel vállat vonva, majd felpattant – Bár nekem mindegy!
Szórakozzunk, Cha-ri-ty! – vigyorgott.
- Kicsinállak! – indult neki.
-ELÉG LEGYEN! – jött az ellentmondást nem tűrő parancs. A
másik kettő az utasításra azonnal meg dermedt. A mély, rekedtes hang gazdája
felállt és elősétált árnyékos zugából, majd a többi felé tett egy lépést.
- Öhm… izé… Mi a baj főnök…? – kérdezte megszeppenve a fiú.
Crimson a fejéhez kapott – Szerinted? Idióta… - sóhajtott
fel orrnyergét masszírozva – És elvileg csodálkoznom kéne mért kaptatok ki… - a
háttérben Charity kárörvendőn fölnevetett – Ezt momentán leginkább te veheted
magadra – fordította felé tekintetét, mire a nő arcáról azonnal lefagyott a
mosoly.
- Há-há! Megmondtaaam~! – csattant fel vidáman a másik.
- Nem, nem te mondtad meg, Leo – jegyezte meg fáradtan a
férfi – Rád majd csak akkor fogok hallgatni, ha szerzel egy barátnőt… vagy
legalább is, nem fogsz úgy viselkedni, mint egy rossz tarnszf…
A másik azonnal tagadólag emelte maga elé a kezét – Ki ne
mond! Ennyi erővel, te meg egy antiszoc, emózós, mániákus vagy, akinek csak a
bosszún jár az esze… – tette sértetten keresztbe mellkasán karjait, ahogy
elfordult, majd vigyorogva kerülte ki a Crimson küldte lángcsóvát – Túl jól
ismerlek!
- Szerintem nem kéne felhúznia… - jegyezte meg Orion, ahogy
egy lépéssel közelebb jött a többiekhez.
- Ááá! Elegem van abból, hogy mindenkit úriember módjára
magázol! Az égszerelmére nem a Paladinnal beszélsz! – kiáltott rá kapálózva. A
férfi válasz helyett egy villámgyors mozdulattal rá szegezte lándzsáját. A srác
készségesen bólogatni kezdett – Jól van, értem… Befogom…
- Köszönöm – biccentett hálásan a kalapos felé „főnöke”,
majd elővett egy aktát és azt kezdte elgondolkodva szemlélni. Orion felvont
szemöldökkel tolta feljebb fejfedőjét, hogy látszódjon kérdő tekintete – Oh,
hogy mit forgatok a fejemben? – mosolyodott el kissé gúnyosan észrevéve maga
mellett a férfit – Semmit-semmit, csak egy kis kiruccanást valahova az
istenháta mögé észak-nyugaton… ahol valószínűleg kis barátainkkal is találkozni
fogunk.
- Úúú de jó! – csapta össze a kezét vidáman Leo – Már így is
majd meg öl a kíváncsiság, hogy vajon megfogadta-e a tanácsom a kislány!
- Jó, hogy mondod – nézett rá most az egyszer neheztelés
nélkül a közbe vágás miatt – Még nem is kérdeztem, mit sikerült kiszedni az
emlékeikből? Találtál valami használhatót egyáltalán?
A srác szórakozottan vont vállat – Semmi különöset, csak
azt, amit eddig tudtunk. Nem csináltak semmit. Most komolyan! Mintha nem is az
lenne a dolguk, hogy elkapjanak! – akadt ki, majd felsóhajtott – Viszont
találtam elég vicces dolgokat – vigyorodott el – Ha úgy nézzük, azok alig
ismerik egymást!
- Hmm. Mesélj még.
- Hogy is mondjam… nem is nagyon az, hogy nem ismerik,
inkább az, hogy páran titkolóznak… nem is kicsit. Bár akárhogy is nézzük, a
madárkánk a legnagyobb hazug még mindig - nevetett fel - Annyira titkolózik,
még saját maga előtt is, hogy fogalma sincs valami nagyon fontos dologról...
Valami olyanról, amire ha emlékezne ismét... juj, annyit depizne!
- Tényleg? - fordult felé érdeklődőn - És mégis mennyi lenne
az az „annyi"?
- Bőven elég ahhoz, hogy zöld utunk legyen...
Crimson elégedett mosolyra húzta száját - Akkor Leo, meg is
van a legújabb feladatom számodra: Juttasd az eszébe, amit elfelejtett!
- Ez az! Végre valami olyan, amivel jól szórakozom -
dörzsölte össze várakozón kezeit - Alig várom, hogy lássam az arcát, mikor
rájön az igazságra!
- Ha a hercegnő összezuhan, a királyságának is annyi.
- És ez azt jelenti, hogy győzünk?- kérdezte vidáman a nő.
- Oh, Charity, nem is lehetne így nagyobb esélyünk a
győzelemre!
- Végre bosszút állhatok rajta azért, amit elem tett! -
kiáltott fel.
- Mi több, mindnyájan bosszút állunk! - vágta rá a férfi
elégedetten.
- Azért ne szaladjunk ennyire előre - szólt közbe Orion -
Mindannyian tudjuk, hogy a dolgok gyorsan megváltozhatnak. Ezt a legjobban
neked kéne tisztában lenned ezzel, Fivérem.
A háttrébb Leo felkiáltott, hogy őt mért tegezi, de ezt a
férfi figyelmen kívül hagyta. Gondtalanul nevetett fel - Még mindig olyan
negatív vagy, mint kiskorunkban. Ugyan már, Orion! Minden terv szerint halad,
az Élet vize pedig így vagy úgy de elkészül... Ő pedig elégedett lesz. Minden csak idő kérdése; és ha más nem is
az nekünk dolgozik.
„Azt mondják, az a jó abban, ha az embernek fogalma sincs,
mit hol talál a fővárosban, hogy egy idő után már az sem izgatja, hogy mégis
hol a rohadt életben van ő maga és az a hely, ahol éppen leledzik. Nos, ez a
feltételezés igaznak látszik az én és egy pub esetében is...
A helyet teljes fél homály övezte, csak néhány reklámnak
szánt neon szolgáltatott valamennyi gyér fényt, a levegőt pedig elviselhetetlen
mennyiségben töltötte be a dohányfüst és az alkohol szagának iszonyatos
keveréke. Az iszákosabb vendégektől jövő kiáltozás és a millió helyről érkező
monoton susmorgás keltette hangzavar az ott tanyázó társaság józanabbik felét
képes volt az őrületbe kergetni.
Az idegesítő körülményeket - amennyire csak tudtam -
ignoráltam a bárpulton fekve, miközben a poharamat pöckölgetve azon
gondolkodtam: „Mégis hogy a fenébe kerültem én erre a helyre?". Őszintén,
fogalmam sem volt miképp pottyantam ide, bár minél inkább gondolkoztam rajta,
annál inkább megfogalmazódott bennem a vélemény, miszerint már egyáltalán nem
izgat sőt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy én itt vagyok.
Lassan emeltem fel a fejem a pultról, hogy felmérjem a
környezetet. Mellettem egy fekete pulcsis srác ült, a kapucnia teljesen az
arcába volt húzva. Szórakozottan dúdolgatott miközben az ujjával körözött
pohara száján. Nem tudom meddig bámulhattam, de az egészből az zökkentett ki,
hogy az ismeretlen megszólalt - Eléggé zavartnak tűnsz, Hercegnő... Bár ezen
nem is csodálkozom - jegyezte meg még mindig gondtalanul a poharát babrálva.
Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy hozzám szólt - Amúgy, elgondolkoztál
azon, amit mondtam? - a hangja valahonnan annyira ismerős volt.
Értetlenül meredtem rá - Öhm... Bocs, de az sem rémlik, hogy
találkoztunk volna már - a fiú rázkódó vállakkal bámulta a plafont, a kapucnia
a mozdulat miatt lejjebb csúszott így láthattam a sikertelenül elfojtott
mosolyát - Örülök, hogy ennyire elszórakoztatlak... - feküdtem vissza durcásan
motyogva.
Erre már elnevette magát - Nem, nem csak... - igyekezett
véget vetni a kacagásának, több-kevesebb sikerrel - az, hogy elfelejted a
tizenkét évvel ez előtti dolgokat, azt még megértem, de hogy az is kimegy a
fejedből, ami három hete volt... - a mondat nevetésbe fulladt.
Három héttel ezelőtt...? Akár mennyire próbáltam, egyáltalán
nem jutott eszembe olyan emlék, hogy találkoztam volna vele. Még mindig
fogalmam sem volt semmiről. Végül
sóhajtva ingattam a fejem, jelezve hogy lila gőzöm sincs, miről beszél. A
mellettem ülő srác megeresztett egy félmosolyt - Akkor segíteeek~! - nyúlt a
kapucniához, majd egy könnyed mozdulattal ledobta a fejéről. Végül mosolyogva
fordult felém.
Leo csokibarna szempárjával találtam szembe magam.
Döbbenten néztem vele farkasszemet. Mit keres ő itt? Jól
van, tudom, nem pont a legértelmesebb kérdés tekintve, hogy még arról sincs
fogalmam, hogy Én hogy kerültem
ide... Normál esetben tuti leütöttem volna vagy legalább hátra ugrottam volna,
de valamiért nem éreztem szükségét. Valahogy éreztem, hogy semmi sem fog
történni. Így vállat vonva fordultam vissza kezembe véve a poharamhoz - Jah,
így már világos...
Leo megeresztett egy apró kuncogást - Annak örülök. Vissza
térve az előző kérdésre: elgondolkodtál rajta? - egy ideig töprengtem mégis
mire célozhat, végig pörgettem utolsó találkozásunk „boldog" emlékeit.
Végül eszembe jutott mire céloz. Daniel...
Kezdett ismét elszorulni a torkom - Nem, nem tettem, sőt. Ha
lehet még jobban tartózkodtam a témától.
A srác felsóhajtott - Gondolhattam volna. Mióta csak ebben a
világban vagy, kerülöd a srác puszta gondolatát is, mint a leprást. Ezt inkább az
előződben kellet volna.
Ingerülten szorítottam ökölbe a kezem - Megmondanád, hogy
mégis mit ártott ő neked?
- Nekem semmit, nem is emlékszem az előző életemre. Ő neked
ártott - bökött rám a mutatóujjával.
- És ezt mégis honnan a büdös, rohadt életből tudod?! -
rivalltam rá.
Leo csak szórakozottan mosolygott - Én tudom azt, amit te
eltitkolsz még magadtól is.
- Hogy magamtól is…? - ismételtem meg értetlenül a szavakat,
ahogy oldalra billentettem a fejem.
- Úgy van kislány! - kacsintott rám - Bár erről inkább a drágalátos
kis „Hangot" kéne megkérdezned... - rajzolta a levegőbe az idéző jeleket.
- Oh, fogd már be! – jött az én hangom... De én nem
szólaltam meg. Egyáltalán nem, de mégis ez az Én hangom volt, ami a másik oldalamról jött. Elkerekedett szemekkel
bámultam magam elé. Hogy...?
- Na, itt is van... - vigyorgott a fiú.
Ki?! Bár ez egy értelmetlen kérdésvolt. Már a nélkül is
tudtam a választ, hogy oda néztem volna. De az lehetetlen... nem létezik! Ő itt
nem létezik! Lassan fordítottam el a fejem Leoról a másik irányba. Milliméterről
milliméterre, nem akartam látni azt, aki a közvetlen közelemben ült. Végül
bármennyire nem szerettem volna, a fejem oda ért, ahonnan már tisztán
láthattam. Akaratlanul is megszólaltam - Hang...
- Annak hívsz - vont vállat kedvetlenül. ,,Hasonmásom"
sóhajtva söpörte ki hófehér haját arcából, majd ellenséges pillantásokat lövellt
a jobbomon lévőre - Te meg... Megtennéd, hogy befogod a tetves szád,
selyemfiú?! - kiabált rá.
- Hékás! Mit ártottam neked, hogy így sértegetsz? -
biggyesztette le sértetten száját.
- Én csak a szín tiszta igazat mondom... - sóhajtott fel
ingerülten - Szóval, idefigyelj! Ha még egy árva szót mersz szólni neki,
elkaplak, és senki sem fogja tudni azonosítani a hulládat - meredt rá
fenyegetőn, a legrosszabb az egészben az, hogy tényleg meg is teszi.
Leo a szemét forgatta - Mi van? Félsz, hogy a kemény munkádnak
annyi?
Csak ekkor szedtem össze magam a döbbenetemből annyira, hogy
meg tudjak szólalni - Elég! - kiáltottam el magam - Hang, miről beszéltek ti
egyáltalán?!
Az énem mormogva ült vissza, majd kezébe vette az italát és
szívószálával, kényelmesen iszogatni kezdett. Én keresztbe font karral meredtem
rá - Ááá! Elegem van mindkettőtökből - fogta idegesen a fejét.
- Akkor meg mégis miért jöttél elő önszántadból? - tette fel
elégedetten a kérdést a barnaság.
- Gyűlölöm, hogy pont te vagy az, aki tud a létezésemről.
Idefigyelj, bármit is mond ez az idióta arról a szerencsétlenségről, el ne hidd
neki, fogtad?! - emelte rám fenyegetőn vérvörös szemeit. Akaratlanul is nyeltem
egyet, ha képes lenne rá, a tekintetével simán felnyársalhatna.
Mellettem Leo felhorkantott - Jah, mert nekem hinne...
A fejemben még mindig ott vízhangzott, amit Hang mondott. „arról
a szerencsétlenségről" Szerencsétlenség... Szerencsétlenség?! Ezt meg
mégis hogy mondhatja?! Az egészről ő tehet, mégis másokat bírál! Mintha ő maga
lenne a tökéletesség. Gyűlölöm... És eddig bírtam idegekkel. Az évek óta felgyülemlett
feszültség kirobbant belőlem. Teljes erőből az asztalra csaptam. A csattanásra
felkapták a fejüket.
- Elegem van belőled! - kiabáltam rá, ahogy felegyenesedtem
- Mindig mindent jobban tudsz, mindenkire van valami kicseszett negatív jelződ!
Jah mer’ csak te, csakis te vagy jó ezen a tetves bolygón, ugye?! Az már nem
baj, hogy a puszta létezésed totálisan megkeseríti az életem! Irányítasz,
mintha valami rohadt báb lennék, és ha csak egyszer nem engedelmeskedek neked,
akkor az összes hibámat hallgathatom tőled évtizedek át, ugye?! - a kiáltozásom
egyre inkább üvöltésbe csapott át - Az már nem zavar, hogy rajtam keresztül
több tucat embert gyilkoltál meg, és az is az én lelkemen szárad!!! Áh, mit
gondolok én, az egyáltalán nem számít! Áh! Neked csak az a lényeg, hogy tönkre
tégy, hogy aztán kedvedre irányíthass engem, nem igaz?! De így van! - nevettem
fel hisztérikusan - Ugye milyen jó érzés látni azt, hogy alig kapok levegőt,
miközben te kedvedre sértegeted azt, aki felnyitotta a szemem és ezzel
keresztbe tett neked?! Folyton azt szajkózod, hogy te és én egyek vagyunk, de
tudod mit? Kicseszettül leszarom! Úgy csinálsz, mintha valami nagy mindentudó
lennél, pedig fogalmad sincs semmiről! SEMMIRŐL! – és ezzel elillant minden elszántságom,
erőtlenül hullottam vissza a helyemre, majd elfeküdtem ismét a pulton -
Semmiről... - hallt el végleg a hangom.
Éreztem, hogy kezd elhatalmasodni a szégyen rajtam, hogy
pont így pattant el nálam a húr. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de ezt
ennél a két baromnál nem tehetem meg. Bár őszintén szólva kicsit
megkönnyebbültem, hogy kiadhattam magamból.
Leo mellettem elvigyorodott - Oh, már csak ezért érdemes
volt annyit güriznem, hogy idejöhessek... Rég láttam, ilyen tüzes csajszit –
lett egyre perverzebb a mosoly a képén. Jól van, kezdem tényleg elhinni, hogy hetero,
már csak az az idióta kifejezése is ezt üvölti. Esküszöm, megütöm…
- Pofa be - motyogtam kelletlenül.
Hang vállat vonva sóhajtott fel, majd vissza tért az itala
szürcsölgetéséhez, mintha mi sem történt volna. Bár inkább az lett volna a
csoda, ha meghatotta volna. Legyintve pöckölgettem a poharam ismét. Őt soha
semmi miatt nem érezne semmit.
- Te nem tudsz semmit… - hallottam meg idegesen csengő
hangját – Utálom azt az idiótát, jobban, mint bárki mást. Tudod, egyet értek
azzal, amit még Nathaniel mondott, senki sem annyira tökéletes, hogy miatta
kifordulj önmagadból. Túlságosan elvakít a rózsaszín köd, egyáltalán nem olyan
„jó” vagy „ártatlan”, mint ahogy azt te gondolod. Addig ne sértegess, míg nem
tudod az igazságot – döfött keresztül tekintetével, engem meg a víz is kivert.
Oké, ez már kezd nevetségessé válni…
- Ott a pont~! – csettintett a drága a másik oldalamon.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne üssem le a srácot, itt
mindenki előtt – Akkor, had tudjam az igazságot! – tettem a kezem, Hang
vállára.
Ő pedig egy könnyed mozdulattal lerázta magáról – Nem fogom…
- szűrte ki.
- Pedig jobban tennéd, ha beszélnél neki róla – állt fel a
pulttól, majd elindult menet közbe pedig Hanghoz hajolt – vagy én fogom… és nem
leszek kíméletes… - suttogta fenyegetően. Mondott még valamit, mire hasonmásom
egy nagyot nyelt, majd üveges tekintettel maga elé meredve bólintott. Én csak
értetlenül bámultam őket, egy mukkot sem értettem a szóváltásukból – Helyes –
vigyorodott el elégedetten, majd fel egyenesedett – No, azt hiszem, nekem mára
ennyi elég volt. Nagyon jól szórakoztam, Haven – az előző nevem hallatán kővé
dermedtem, egyre több száműzött emlékem jött elő az agyam legeldugottabb
zugából. Kezdtem szédülni. Ismét
emlékeztem az okra, hogy mért is rühellem Leot – Remélem meg ismételjük! Addig
is egy valamit szeretnék mondani neked: Emlékezz! – billentette mosolyodva oldalra
a fejét, a csak kívülálló lennék, azt mondtam volna, hogy ez csak egy baráti
gesztus tőle, de nem így van. Tudom, hogy e mögött a mozdulat mögött semmi
kedvesség nem bújik meg, helyette inkább fenyegetés. Hanghoz hasonlóan én is
nyeltem egyet. Féltem – Hát akkor, sayonaraaa~! – fordult sarkon, majd egyik
kezét zsebre vágva, a másikkal a válla fölött intve, elindult és nem sokkal
később köddé vált.
Mihelyst eltűnt, azonnal megkönnyebbültem, végre eltűnt az a
fojtogató érzés, ami eddig kínzott. Hang mellettem felsóhajtott – Végre! Már
azt hittem sosem kopik le – ivott bele az italába.
- Szóval? – néztem rá várakozón.
- Mit „szóval”? – húzta az időt.
- Elmondod?
-Nem – jelentette ki – Majd egyszer. Talán. Most biztos nem
– ürítette ki a poharát – Az a barom azt hiszi, hogy beszélni fogok. Hát, azt
lesheti!
- Mégis mért akarod elmondani? – vontam fel a szemöldököm,
normál esetbe, ennyi zargatás után már kikotyogta volna.
- Nem lenne belőle semmi hasznom. És ezt most lezártuk,
értve vagyok? – fordult felém ellent mondást nem tűrőn.
Esélyem sincs. Inkább új témát dobtam fel – Hogy kerülsz
ide? Te csak az én fejemben létezel, nem?
- Úgy is van.
- Akkor?
- Nem sokára úgyis megérted...
- Ezt meg hogy érte… - akartam kérdezni, viszont a sors
közbe szólt.
- HÉ, TRINEM! – jött a kiabálás, majd éreztem, hogy valami
hatalmasat csattan a fejemen.
- Mi-mi-mi… MI VAN?! – kapkodtam össze vissza a fejem.
Fogalmam se volt hol vagyok, mintha csak egy vödör jéghideg vizet öntöttek
volna a nyakamba. Ahogy sikerült a húszszorosára megemelkedett pulzus számomat
lecsökkenteni, ismét képes voltam befogadni a világot. Eljutott a tudatomig az
autók zaja, az óra kattogásának hangja, megcsapott a papír és a tinta illata,
az íróasztalom hideg simasága, a szemem előtt pedig körvonalazódni kezdett
Nathaniel alakja. A kezében valami vaskos mappa volt – valószínűleg azt éreztem
a kobakomon – az arcán pedig látszódott, hogy dühös. Nagyon.
- Egy kicsit hagylak itt, te meg addig bevágod a szunyát?! –
kiabált rám.
Fel sem fogtam, amit mondott. Szemdörzsölgetve néztem körbe,
körülöttem hatalmas papír halmok egyik oldalon alákörmöltek, másikon
kitöltetlenül magasodtak, a mögöttem lévő hatalmas ablakon keresztül beszűrődő
fény az egész szobát bevilágította. Csak ezután kezdett el érdekelni: mégis hol
vagyok. Egy nagyobb sóhaj kíséretében az eddig asztalon elfekvő
testhelyzetemből, ülőbe ügyeskedtem magam, és elkezdtem szemlélni – most már
rendesen – környezetem. Szürkére festett falak, rengeteg könyvespolc néhány
dívány és rengeteg feleslegesnek tűnő kacat… Ez az irodám, kétségem sincs e
felől… ami azt jelenti, hogy a Rend főhadiszállásán vagyok. Hurrá!
- He, még mindig alszol?! – kezdett el Chibi a vállamnál
fogva ráncigálni.
Most már a hangja a tudatomig is eljutott. Aludtam? Tehát az
egész csak álom volt? Minden? Ezt nem hiszem el… Egy álomhoz képest az
túlságosan valóságos volt. Viszont ez megmagyarázná, hogy Hang mégis hogy
került oda és hogy én mégis hogy a fenébe pottyantam olyan helyre. Tehát csak
egy álom volt. Leo fenyegető mosolya… Hang ijesztő szempárja… minden, amit
mondtak… mind csak a képzeletem szüleménye. Valamiért ez olyan megnyugtató…
Ismét elfeküdtem az asztalomon. Szöszi eközben egyre
frusztráltabb képpel vizslatta az arcom én meg őt nézve kiböktem az első
mondatot, ami az eszembe jutott – Ugyan a szemed, mint Hangé, mégis annyival
megnyugtatóbb a tiedbe nézni… - ez igaz is volt, Hanggal farkas szemet nézni,
egyenlő egy durvább horror legjavát figyelemmel kísérni… Eközben eljutott az
agyamig, hogy mégis mi a nagyim térdkalácsát nyögtem most ki… és legszívesebben
elsüllyedtem volna szégyenemben. Ezt most komolyan, hangosan is kimondtam?!
Nathaniel arca először értetlenséget, majd döbbenetet
tükrözött, ami egyre csapott a megrökönyödésbe. Bakker, ebből meg hogy
magyarázom ki magam…? „Oh bocsika Chibi, csak képzelődtem…” Jah aztán meg azt
kérdezné, ki Hang… ezt megszívtam. Végül
szöszi egy hatalmasat sóhajtott – Szóval még mindig nem tértél magadhoz… –
fogta a fejét – Asszem nincs mit tennem, fel kell keltenem, míg Wildfire be nem
toppan… - emelte ismét ütésre a brosúráját.
És ekkor valaki elkapta hátulról a karját. Mikor megfordult
mindketten láthattuk Fletchert – Nate, mégis mit csinálsz a nővéremmel? –
mosolygott elrettentőn. Táttá-rá, szőkém, véged van.
Ahogy elnéztem az arckifejezését, erre ő is rá jött –
Be-bealudt! – mutogatott rám ijedten – Fel kell keltenem mielőtt Wildfire
kicsinálja őt és vele együtt engem is! – kezdett el hadonászni.
- Értem… És szerinted ennek az a legjobb módja, hogy leütöd?
– egyre csak ijesztőbb… Fenyegető Fletcher ismét köztünk van!
Megragadtam arra az alkalmat, hogy megjátszhassam az
„ébredésem” a cikis helyzet elkerülése végett – Már ébren vagyok, éberen
vagyok… – ráztam meg a fejem szemdörzsölgetve. Lightshadow abban a pillanatban
az asztalra hajította a mappát – Bocs, asszem bealudtam…
- Azt látom – derült rajtam kedvesen öcsikém. Így kell
másképp kezelni az embereket – Amúgy hogy álltok a munkával?
Munkával? Mi van? Végül is, valószínűleg nem brahiból
vagyunk, itt gondolom… Ráadásul most hogy végig néztem mindannyian
egyenruhában. Sóhajtva emeltem a tekintetem a papírhalomra mellettem. Eszembe
jutott. Wildfire mindenki fejére jár, hogy kész vannak-e az év végi záró
jelentések elszámolások, ki vannak-e töltve a papírok stb.… Többen túl vannak
már rajtuk, de mi Shadow-val - a kéthetes ágynyugalom miatt – nem ebbe a
kategóriába tartozunk…
- Sehogy… - sóhajtott fel a szőke – És ezen az pláne nem
segített, hogy ez itt húzza a lóbőrt…
- Hékás, most vagyok túl életem legbizarrabb álmán, nem kéne
ilyen tahónak lenned velem, gonosz törpe… - igaz csak egy álom. Ha más nem is,
ez az egy vígasztal engem…
- Te kis… - kezdte a törpi.
Egységesen figyelmen kívül hagytuk a hisztijét. Végül
Fletcher szólalt meg – Amúgy, szerintem E.J. nagyon pipa lehetett rátok, hogy
ennyi plusz papírt sózott még a fejetekre… - nézett elgondolkodva a négy-öt
méter magas papír halmon.
- Nekem mondod… - sóhajtottam föl. Jah, most hogy kitisztult
a kép, emlékszem: Wildfire kb. háromnegyed órán keresztül kiabált velünk, mikor
kiderült, hogy a Crimson-ügy jelentésébe semmit sem tudtunk írni… komolyan az
elmúlt két hónap alatt semmire sem haladtunk… Ciki. Végül büntetésből még két
stócot odahajított nekünk kitöltésre. Cöh, kösz szépen…
- Hé, ha már itt vagy, nem segítenél, Fletcher? – nézett rá
Lightshadow.
- Ja, segíts! Kérleeeeeeeek! – néztem rá kiskutyaszemekkel.
Ez komolyan jó ötlet volt a szöszitől.
Öcsikém csak mosolyogva ingatta a fejét – Nem lehet, ezeket
Lovag raggal rendelkezők tölthetik ki, azok meg ti vagytok, én csak Felső Első
osztályú vagyok az meg eggyel a ti rangotok alatt van szóval… sajnálom –
feltűnően nem akarta fölvenni a szemkontaktust
- Nem… nem erről van szó… Szimplán nem akarsz segíteni,
ugye? – néztem rá.
- Nem is…
Én csak felvont szemöldökkel bámultam rá ezzel üzenve – Ugyan Fletcher, nem versz át…
- A fenébe is! Eleget kellett alákörmölnöm így is! – fogta
lesokkoltan a fejét.
- Te már fél hónapja
kész vagy! Ennyi idő alatt már rég kiheverhetted – nézett rá hitetlenül
Nathaniel.
- Vagy nem.
- Vagy de.
Végül addig húztuk szegénykét, míg kénytelen-kelletlen be
nem állt. Bár abban, hogy nem tölthet ki XY papírt igaza volt, így nem volt sok
segítség. Viszont nekem így is jó volt. Olyan rég voltunk már így együtt, egymás
társaságát élvezve. Szépen lassan pedig meg is feledkeztem arról az idióta
álmomról, ami – eredetileg – megpecsételte volna a hangulatom.
A nap végére – nagyjából – befejeztük az iratkukac szerepét
és elkezdtük az Arch Knight „legnagyobb örömére” behordani a cuccost. Mikor a
sokadik fordulómnál beértem a szobámba, és az asztalomról igyekeztem, leügyeskedni
egy stócot észre vettem rajta valamit. Egy boríték volt az íróasztal kellős
közepén, se név, se cím nem volt rajta. Értetlenül bámultam. Furcsa, ez még nem
volt itt az előbb… Kíváncsian vettem a kezembe a levelet és nyitottam ki. Egy
szimpla kis lap volt benne, pontosan a közepén elnyújtott betűkkel ez volt
írva:
Emlékszel már, Csipkerózsika?
Leo
A papírlap lassan esett ki a kezemből… A sokktól nem bírtam
megállni a lábamon, erőtlenül rogytam térdre. Egyre nehezebben kaptam levegőt.
Szédültem, úgy éreztem forog körülöttem az egész világ. Leo… Mégis hogy?
Miért?! Minden lélekerőmet összeszedve emeltem remegő kezeimbe az üzenetet.
Emlékszem… mégis mért akarja? Egyre
nagyobb lett a gombóc a torkomban… Lehetséges, hogy…? Nem kizárt, nem lehet,
hogy köze legyen hozzá!
Megjelent előttem Leo
fenyegető mosolya, éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik… Mintha izzóvasat
fogtam volna úgy hajítottam be az iratmegsemmisítőbe a lapot, és hátráltam,
végül azon kaptam magam, hogy a falat kaparom. Messze… minél messzebb kell
kerülnöm tőle. Hallottam, hogy a szerkezet egyszer csak elhallgat, próbáltam
felülni és lehunyt szemmel csökkenteni az egekbe szökött lélegzetvételeimet.
Ziháltam.
Nyugalom… Minden rendben, ez csak egy üzenet volt.
Igyekeztem nyugtatni magam, de mindhiába. A szemem előtt ott lebegett ez az
egyetlen szó: Csipkerózsika.
Akármennyire is próbálnám, nem tudom elrejteni az arcomba ordító igazságot, ezt
a szörnyű előérzetet, hiába rettegek, tőle be kell vallanom: tévedtem.
Az nem csak egy álom volt…”
Ennyi lenne^^ Köszi, hogy elolvastad!
Képek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése