Raven 30. Fejezet

Helló!!!

(Imádkozom, hogy a Blogger jelezze Nektek, hogy írtam)

És most zenét!

I'm ALIVE! 

I'm ALIVE! Oh, yeah 

Between the good and bad's where you'll find me 

Reaching for heaven 

Igen ezzel is csak azt akartam kifejezni, hogy még élek, eddig - mint Nikának említettem -  anabiózisban leledzettem, de majd igyekszem egy kicsit össze kaparni magam... Majd kiderül, hogy inkább több, vagy kevesebb sikerrel fog ez a dolog összejönni...

Minden esetre addig is szeretnék még így meg késve is Boldog Karit!! és Boldog Újévet!!! kívánni!

So, minden esetre, sikerült így fél év alatt írnom egy fejezetet (Uram isten, nehogy túlzásba vidd Bogi!!!) A téma a szilveszter, így természetesen partry time! És most vagyok nagyjából egy időben a mostanival... Bár ne lennék inkább -.-"" 

Minden esetre addig is jó olvasást ^.^

30. Fejezet

Szilveszter…oh, yeah…!

Egy hatalmasat sóhajtva vettem föl a már (jó szokásához híven) nagyban hörgő telefonom – Itt Raven.

- Itt van az én jómadaram! - jött a másikoldalról az ismerős, gúnyosan csengő hang. Na, kösz szépen.

- Oh, helló Dexter! Hogy van a laborod? Dee dee nem vágta még tönkre?  - vágtam vissza, drága rokonomnak.

- Te… te... - mondogatta fenyegetően.

- Én... én...?

- Te is hiányoztál nekem, hugi - nevette el végül magát, majd én is csatlakoztam hozzá. Őszintén örültem, hogy hívott, nagyon rég beszéltem vele – Mi újság van veled?

- Nem sok, agy-segget kapok néha a csapatomtól, de amúgy semmi - egyszerűen nem bírtam abbahagyni a mosolygást - Nálatok?

- Semmi, semmi… - kezdte tétován - Anyu megvan, Én meg… haragszom rád, nagyon! - kiáltott rám.

- Mért mit csináltam?! - lepődtem meg.

- Mi az, hogy nem jösztök haza karácsonyozni, ha egyszer megbeszéltük?! - vádolt meg. Oké, gondolom, nem most van itt az ideje, hogy kijavítsam, hogy az nem „jösztök”, hanem „jöttök”… - Tudod, hogy a Minyonok mennyire pipák rád?! Ennek Apu sem örült volna… Milyen otthonvezető vagy te?!

Jah… Spirence egyetlen egy dologról lehet valamelyest nevezetes: egy árvákkal foglalkozó alapítvány székhelyéül szolgál. Az otthon vezetése eredetileg Papa dolga volt, de a halálával a bátyámat és engem ért a „megtiszteltetés". Bár, én nem nevezném magam semminek sem a vezetőjének, igyekszem mindent Dexnek átpasszolni, nem mintha nem szeretném a helyet, a fele gyerekkorom ott töltöttem Papával meg a többiekkel, mondhatni az a családom… De ez semmit sem segít a magasztos eszméktől való viszolygásomon. Én és a gondoskodás, meg az önkéntesség... két külön fogalom. Félre ne értsetek, imádom a Minyonjaim - a gyerekeket - de..  Képtelen vagyok odafigyelni másokra! Nem vagyok képes másokkal úgy viselkedni, hogy az nekik is teljesen jó legyen. Egyáltalán nincs az ilyenekhez közöm. Annyi kedvesség és együttérzés szorult belém, mint egy ananászkonzervbe. Meg amúgy is: könyörgöm, nem vagyok én Teréz anya!

Egy kicsi lelkiismeret furdalásom viszont még így is volt, de ezt a világért nem adtam volna a bátyám tudtára - Hékás, kezdjük azzal, hogy az otthonvezető akkor is te vagy, én még fiatalkorú vagyok! És mind emellett: nem az én hibám, hogy pesztonkát erőltettek rám! Hidd el, inkább lebzselek az istenháta mögött otthon, mintsem itt azzal a szerencsétlennel! El vagyok átkozva - nyöszörögtem szomorúan.

- Oké-oké, nem kell depizned e miatt - sóhajtott fel fáradtan - Öcsibogyónkkal mi van?

- Fletcherrel? Nem sok, faképnél hagyott a drága, éli társas életét - motyogtam durcásan.

A túloldalon Dex csak jól kiröhögött - Mi van, mi van lecseréltek?

- Örülök, hogy élvezeted leled szenvedésemben…

- Nem, nem csak… Na jó, mégis! - röhögött egyre jobban - Legalább most visszakapod azt, hogy engem és a csodás Spirece-i életed felváltottad a fővárosi döglődésre - mondta elégedetten - Legalább elvihettél volna engem is! - kiáltott fel sértetten.

- Nehogy azt hidd olyan jó. Cirka három éve élek Centrum City-ben de még mindig fogalmam sincs, mégis mi hol van, pillanatok alatt eltévedek – És nem hazudtam, ez komolyan így van. - Ezen felül, nem neked van rabszolgahajcsár, szoknyapecér főnököd, szóval szerintem te jártál jól...

- Na persze! - horkantott fel - A te munkád legalább izgalmas, utazgathatsz, nem unatkozol, ráadásul még jó fizut is kapsz! Én meg, tizenkilenc évesen, életem fénykorában, óvóbácsit játszhatok, vezethetem a családi vállalkozást, és ha ez még nem lenne elég: mindenki nevét ismerem a városban! Érted?! Mindenkiét! – botránkozott meg – Tudod mit jelent ez, hugi, tudod?! Azt, hogy egy kicseszett, istenháta mögötti kisvárosban pazarlom el a múlandó, értékes ifjúságom!!! - siránkozott.

- Azért nem hinném, hogy a fegyver javítós-árulós szakma neked terhedre lenne… - utaltam a „családi vállalkozásunkra", ami meg anyai ágról jött (nemi szerepek tökéletesen felcserélve a szülők részéről. Érdekes családom van, mi?), ebbe segít be Dex, aki köztudottan fegyvermániás.

- Látom te is a lényeget szűröd le… - sóhajtott föl.

- Hidd el, nekem sokkal nehezebb. Pláne azzal az idióta bűnbandával, akik az áldozataikat nem, hogy lelőnék vagy leszúrnák, neeeeem. Ők halál titokzatos módon belülről gyújtják fel őket - céloztam itt Crimsonra és kedves kis csapatára. Azt viszont már nem nagyon akartam megemlíteni, hogy párszor megpróbáltak az életemre törni, a bátyómat ismerve biztos valami címeres ökörséget csinálna, vagy csak egyszerűen másnapra a fél városnak kikotyogná… Semmi szükségem a felesleges aggodalomra.

- Mi van, még nem kaptátok el őket? - döbbent le - Na, a végén kiderül, hogy az Apocalyptica nem is olyan elit csapata a Rendnek, mint ahogy azt mindenki hiszi...

- Soha nem is voltunk „elitek". Csak nem voltam hajlandó másokat is beengedni; az, hogy a sok hülye ezt félre érti, nem az én dolgom – vontam kedvetlenül vállat - Amúgy meg nem. Őszintén, semmire sem jutottunk... De úgy, hogy még azt sem tudjuk, hogy mégis, hogy a rohadt életben gyújtanak fel másokat, addig nem hinném, hogy egyről a kettőre juthatunk - magam előtt ismét megjelent Dan és Lily, valamint az égő férfi alakja a delegációs bulin... Az emléktől ismét kirázott a hideg.

- Úgy vaaaan... - teljesen biztos voltam benne, hogy a vonal túloldalán a bátyám „értelmes" fejjel bólogat - Minden esetre mennem kell, egy pasas most hozott be egy Smith & Wesson M&P45-öst javításra so...

- Értem - mosolyodtam el. Akármennyire is próbálja leplezni, hallottam a hangján hogy alig várja, hogy végre a pisztolyával foglalkozhasson. Gyerekes imádatot táplál még mindig a lőfegyverei iránt.

- Minden esetre: BUÉK! Neked is, Öcsibogyónknak is, meg Cukinak és Toxy-nak is!

- Köszi, viszont nektek is. Anyunak meg üzenek, hogy puszilom.

- Átadom!

- No, most már menj Dexter! Oh, és vigyázz Mandarkkal, ő is a laborod tönkrevágását tervezi...

- Haha, nagyon vicces - motyogta sértetten, én meg jót nevettem rajta - És még egy valami, hugi - váltott hirtelen halálosan komolyra a hangja - Kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra…!

Üvöltött a hangjából az aggodalom, és pont ez volt az, amit nem akartam hallani. Erőtlen mosollyal, halkan szólaltam meg - Mindent megteszek... Ígérem.

- Köszönöm - sóhajtott föl fáradtan - Hát, akkor majd találkozunk...

- Valamikor, biztosan... - az eddigi felhőtlen jókedvünknek már nyoma sem volt.

- Minden jót.

- Neked is... Szia...

- Szia... - innentől kezdve már csak a vonal monoton sípolását hallottam. Percekig csak bámultam ki a fejemből. Na szuper, nem mintha nem lenne bőven elég bajom, most már bűntudatom is lehet, hogy mégis milyen hülyeségekbe ártom bele magam... Faja!

- Aveeeeen~, jelentkeeezz! - pattant elém Cuki vállam rázogatva - Mi a baaaaj~?

Megráztam a fejem, hogy elűzzem a negatív gondolataim, majd a srác felé fordítottam a tekintetem és megnyugtatónak szánt hangon szólaltam meg - Semmi, csak elbambultam.

- Akkor, rendben! - bólintott szórakozottan - De... Tessék mosolyogni! Az égszerelmére is! Szilveszter van, yeah! - ugrált izgatottan. Nem volt sok kedvem színlelni a jó hangulatom, így csak kedvetlen arccal meredtem rá - Most mért vagy ilyeeeen~?! - hisztizett, végül gonosz képpel ismét elém pattant, és a két mutatóujjával kezdte felfelé görbíteni a szám - Látod, így kell ezt! - a hülye arckifejezését látva nem bírtam ki nevetés nélkül. Ő ezt látva elégedetten vigyorogva ugrott el - Maradj is így!!! - végül elszökdécselt onnan.

Ahogy eltűnt a színről, a mosoly egy hatalmas sóhaj kíséretében olvadt le az arcomról. Most komolyan megint tettessem a nem létező jó kedvem? Úgy néz ki jah, muszáj lesz... Hát akkor, vezessük fel magunknak a hangulatot! Szilveszter, buli Van! Oh, igen! Partytime! Ez mind szép és jó lenne, csakhogy semmi kedvem ehhez az egészhez. Pedig összességében a szilveszter a kedvenc ünnepem, hisz nem kell senkit sem felköszönteni (és engem sem köszöntenek föl), pluszba addig maradhatunk ébren, ameddig csak akarunk, így másokat röhöghetek ki, mert éjszakai bagoly létemre simán fent maradok reggel kilencig is...

Ahogy erre gondoltam, azonnal egy óriásit ásítottam. Nem aludtam semmit az éjjel, a legutóbbi „álmom" miatt nem tudtam. Na jó, ez így nem helyes, nem az, hogy nem voltam képes, hanem az, hogy nem mertem aludni. Túlságosan féltem attól, hogy akkor ismét találkozom Leoval. Így egész éjszaka le sem hunytam a szemem. De komolyan, ott kukorékoltam már hajnalok hajnalán. Szegény szőke ott bámult rám egyik kezével szemét dörzsölgetve másikkal a párnáját ölelgetve magához - mint valami cuki öt éves csendespihenő után -, hogy mégis mit keresek reggel fél hétkor a konyhában. Nem hittem, hogy a csörömpölésemre fel fog kelni, bár így utólag belegondolva nem csoda, hisz Conan - igen, mert Chibi még mindig rajta csövezik - majd' a konyha mellet van...

És ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy azt mondjam halál fáradt vagyok, ezen felül üdvözlő bulit is tartunk Gwennek, mert holnaptól már hivatalosan is az Apocalyptica tagja. Ha még emlékeztek, anno szeptemberben – mikor a Centrum felé vonaton egy kiadós veszekedést csináltam Wildfire-rel telefonon – mondtam, hogy Gwen csak jövőre – vagyis, holnaptól – lesz hivatalosan is kisegítőnk. Végül ez is eljött.  Gyorsan múlik az idő, mi?

Fogalmam sincs, hogy kerültem az eredeti szobámból – amúgy így belegondolva nevetséges, hogy a saját lakásomba manapság csak vendég vagyok - a fölszinti szuperszoba hatalmas ablakaival szembe. Elképesztően szétszórt vagyok mostanában... Ahogy ezeken gondolkodtam kimeredtem az üvegen.

Havazik, de most már tényleg. Cuki egy kicsit sem kontárkodott bele az időjárásba, nem úgy, mint karácsonykor. Karácsony, uh... Erről jut eszembe, már csak néhány nap és mehetünk Ducky-ba!

 Végre valami bíztató…

A gondolataim kesze-kuszaságából az ébresztett föl, hogy hátba vágtak - Mizu van Trinem?

Egy hatalmasat ugrottam ijedtemben - Baz’ Chibi... - motyogtam idegesen, ahogy próbáltam normálisan levegőt venni - Hozod rám a szívrohamot - az meg csak vigyorogva nézett le rám - M-mi bajod van mán'?  - bámultam rá.

- Semmi, semmi, csak jó kedvem van – vont vállat – Meg megszereztem ezt – emelte magasba Harry-t a Horgászbotot, a damil végén meg még mindig ott volt az ominózus fagyöngy.

Én csak felvont szemöldökkel néztem rá – Minek az neked?

- Megszivatni Wildfire-t – vágta rá gonosz vigyorral a fején. Jah, igen a drága főnököm is velünk ünnepel, két okból: egy, mert Lizbeth azt mondta ez alkalommal velünk szeretne ünnepelni és mivel ő meg Walkerrel szeretné tölteni a szilvesztert így – ahogy E.J. fogalmazott „legnagyobb bánatára” – kénytelen lesz minket boldogítani. Bár ha engem kérdeztek ott a második ok miszerint, sehova sem tudott volna menni, ha nem hozzánk. Lizbeth-tel nincs semmi bajom, sőt nekem nagyon szimpi a csaj, már csak azért is mert a cirka négy-öt év korkülönbség ellenére is – ahogy elnézem – szívesen van velünk. Hát ez a másikról nem feltétlenül igaz…

-Az értetlenségem csak egyre inkább nőtt – Oké… nem értem. Mit akarsz te azzal?

- Szerinted? –vigyorgott gonoszul, majd a kettőnk között magasba felemelte a botot végül fogta magát és odahajolt hozzám és közvetlenül az arcom mellett a levegőbe cuppantott valami csókszerűséget.
Én pedig egyre forrósodó arccal kiáltottam el magam - TETŰ! - és két kézzel, amekkora erővel ebben a helyzetben tudtam ellöktem. Ő meg szépen neki ment a mögötte lévő asztalnak és hátra esett… de sajnos még ez se vette el a kedvét a röhögéstől.

- Így most már világos? – vigyorgott.

- Tahó… - motyogtam idegesen  majd ahogy lassan megnyugodtam eljutott valami az agyamig - De ezzel hogy is akartad megszívatni E.J.-t? Szen'tem ha ezt közé és Lizbeth közé lógatod, akkor csak jót teszel neki…- ráncoltam a homlokom.

- Kimondta, hogy közéjük hajítom? - üt föl vigyorogva - Majd odadobom, mikor Cuki lesz a közelében. Úgy is jövök neki a karácsonyi akciójáért. Wildfire meg… Még nagyon meg fogja bánni, hogy behajított az  Apocalypticádba…

- Hékás, ez azt  jelenti, hogy nem is érzed jól magad kis csapatom berkein belül?! - kiáltottam fel önérzetesen. Mért? Nekem már csak természetes, hogy nálunk mindenki jól érzi magát! Ha még nem ismert volna minket, akkor is vagyunk olyan hülyék – élen Cukival –, hogy feldobjuk a hangulatát. Szöszi meg már akkor is ismert minket, mikor még nem jött létre a hivatalosan a csapatunk, tehát, a beilleszkedéssel sem lehetne semmi gondja. Nem akartam bevallani, de ez megsértett, nem is kicsit.

  Ne érts félre, alapjába nincs veletek bajom, hisz majdnem mindegyikőtöket ismerem már egy ideje sőt, van, akit már kiskorom óta. Emlékszem, eredetileg Chris meg én is be akartunk lépni. De semmi kedvem sincs itt lenni az után, ami vele történt, és ezt szerintem neked kéne a legjobban megértened –nézett rám sokat sejtetőn. Hát ezt megkaptam… nem mintha nem lenne igaza, jogosas lehet rám dühös. Elvégre Chris… jó inkább magamban sem akarom kimondani. Nem húztam fel magam, inkább meg sem szólaltam, csak még erősebben meredtem ki az ablakon – Rosszul gondolod, már nem haragszom miatta rád. – nézett ki elgondolkozva is. Magamban egy hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.

 Teljesen biztos voltam abban, hogy Nathaniel emiatt fúj rám a legjobban, hogy őszinte egyek, szerintem ez a legfőbb oka annak, hogy ennyire nem jövünk ki. Jó, Chris halála előtt sem voltunk valami jóban - akkor is mindig szét kellet minket választania szegény srácnak – de a túlélő próba után komoly szálkák lettünk a másik szemében, pontosabban inkább én a szöszi szemében. Hogy ezzel a „csodálatos” kifejezéssel éljek…

- Viszont, az nem annyira tetszetős már, hogy mivel itt nagyjából mindenki ismeri, gyakran kerül szóba – sóhajtott föl.

- Ugyan ez nálam, csak Daniellel – szólaltam meg végül.

- Azzal a pöpet különbséggel, hogy az én barátom három éve halott, a te imádott barnaherceged meeeg… - nyújtotta el, miközben sokat sejtőn nézett rám. Én csak fújtatva csóváltam a fejem. Végül annyit hallottam, hogy Chibi mellettem fölsóhajt, majd vigyorodva fordult felém vissza – De mit emózunk itt pont szilveszterkor, most komolyan? Ez az egyetlen normális ünnep, amit még én is élvezni tudok, te meg tönkre teszed nekem a csodás hangulatom.

- Furcsálltam is, hogy ilyen jó kedved van, szóval ezért. Amúgy meg a te bajod, minek jöttél ide – motyogtam.

- Kettőnk közül eredetileg az én reszortom, hogy a saját levemben főjek, szóval megnéztelek. Ezen felül meg nem hagyhattam, ki az ijesztgetést – nézett rám elégedetten.

- Paraszt – ingattam a fejem – Megyek, segítek Allennek a kajákkal, még a végén „saját recept” lesz belőle… - indultam volna el.

- Nem lesz bent. Wildfire még vagy egy órája felhívott, hogy nem kell nagyon készülődnünk, csak rendeljünk valamit.

- He, ez most azt hiszi, hogy én tojom a pénzt?! – fortyogtam.

- Ja, meg azt is mondta, hogy mivel „a csapat eredményei szépen növelik a tekintélyét”- rajzolta a levegőbe az idézőjeleket –, most ő fizet.

- Hohohóó! Tehát így állunk… – dörzsöltem össze ördögi vigyorral kezeimet – Lightshadow, asszem, meg van az én személyes bosszúm drága főnökömnek…

Chibi megszeppenve nézett rám- Oké… kezdesz ijesztővé válni…

- Allen, hozd a Nagykönyvet!!! – kiáltottam el magam parancsolón.

Néhány pillanattal később megjelent az albim egy hatalmas és durván öt centi vastag brosúrát tartva, amit a kezembe is nyomott, ő már szerintem tudta, hogy mi a célom – Itt van! Hívjam Cukit is? – tőlem bősz bólogatást kapott válaszul – Mindjárt jövünk! – tűnt el. Én hatalmas puffanással ledobtam az asztalra, majd kinyitottam.

- Mi-mi… mi ez?! – bámult rám a szöszi.

- Ez a város összes ételfutárjának elérhetősége és kínálata egybe összegyűjtve.

- É-és minek ez a fő gonosz arckifejezés…?

Ebben a pillanatban megjelent Al a másik srác társaságában – Főnök! – szalutált a barnaság fúl komoly képpel – Miket rendeljünk?

- Mindent, amit csak akartok, lehetőleg minél többet – vágtam rá.

- Meglesz!- biccentett, majd Al társaságában felrohant az emeletre - GWEN, TOXY, FLETCHER TELEFONOKAAAT~!!!! – hallatszott le a kiabálása.

- Had találjam ki: Ki akarod enni E.J.-t a vagyonából. – keresztezte maga előtt a karjait felvont szemöldökkel.

- Pontosan – bólintottam vigyorogva – Megbánja még, hogy mindenhova minket küld a tesómmal, ráadásul inkognitóban.

- Nem is rossz… - bólogatott elismerően – De én akkor sem mondok le a magyal-misszióról.

- AVEEEEN~!!! KELL A TELÓÓÓD!!! – hallatszott le Cuki kiabálása.

- Jövök!!! – kiáltottam vissza és már rohantam is fel a lépcsőn. Már alig várom Wildfire képét.

- BUÉK kölykök! – robbant be derűsen harsogva Wildfire az ajtón – A bébiszitter megérkezett! – Hurrá! Még egy idióta közöttünk! Csak, hogy ennek a drágának akkora az egója, hogyha onnan az IQ-jára pottyanna, szerintem szörnyet halna.

- Valakibe meg az ördög bújjék… - léptem oda hozzá karba tett kézzel – Mr. Rabszolgahajcsár? – kérdeztem epésen.

Az egy pillanat erejéig döbbenten meredt rám, majd elvigyorodott - Lehet, nem kellet volna annyira kíméletesnek lennem a papírmunkákkal és még egy stócot a nyakadba varrni. Nem baj majd jövőre! – Öcsém, ha szemmel ölni lehetne, Wildfire már rég megpusztult volna.

- Nincs szükség erre, Uram – jött a háta mögül egy női hang.

 - Szia Lizbeth! Örülök, hogy eljöttél! - kiáltottam oda neki boldogan.

- Örülök, hogy itt lehetek – kerülte ki főnököm, majd úgy mosolyogtunk egymásra. A hátérben pedig E.J.-t szerintem a sírás kerülgette, hogy Lizbeth magasról tojt rá. Szerintem már kezdi pedzegetni, hogyha nem csinál semmit, sosem fog vele összejönni… Meg is érdemli az ilyen barom!

De sajnos hatalmas szívem miatt megsajnáltam szegény párát, így végül fogtam a főnököm és oda löktem a lányhoz. Jó tudom, nem valami pofás megoldás, de nekem, akinek az ilyesféle dolgokhoz közel zéró köze van, tökéletesen megteszi - De minek álldogáltok ott? Gyertek be! – És ezzel a kiáltással faképnél is hagytam őket Wildfire legnagyobb örömére.

És így meg is kezdődött a szórakozás, pontosabban mondva ormótlan hülyülés egymás megszállott szapulásának képében. Wildfire kikészülni látszott a tízedik kajafutár megjövetelekor, szerintem legszívesebben sírva fakadt volna, hogy a „nehezen megkeresett” pénzét csak úgy szórjuk ki az ablakon. Bár őszintén szerintem megérdemli! Nem, csak azért mert csicskásoztat mindenkit, hanem már csak azért is, mert mint kiderült hozott pár üveg jó ég tudja milyen alkoholos italt, ahogy ő mondta „aperitif” gyanánt. Ebben a pillanatban komolyan gondoltam azt, hogy a drága főnökömbe az ördög bújjék… Lizbeth és én lekiabáltuk, hogy „nagykorú” létére hogy lehet ennyire felelőtlen és idióta, hogy ilyet hoz gyerekeknek, mire még két helyről – igen, mert ebben a pillanatban a társág „értelmes” hímnemű tagjai főnököm pártjára álltak ebben – kiabáltak ránk. Az egyik szerencsétlen, avagy Cuki azt kiabálta, hogy rendi lévén nem vonatkoznak ránk a nagykorúsági szabályok, a Chibi meg, hogy ne legyek már ennyire Mary Sue. Oké, kösz szépen, most mondjam azt, hogy ezt jól meg kaptam?  Mire én meg rájuk ordítottam, hogy ha bármelyikük, is rosszul lesz, azt azonnal kirugdosom a mínuszba, majd rácsukom az ajtót.

Hál’ istennek úgy néz ki nagyjából hatott a kettőnél, a szőkénél meg kiderült, hogy csak rám akar szólni „so nem kell itt fenyegetőzni”, bár még így is ők voltak a társaság hangadói, ha szabad így fogalmaznom. Legalább volt kin röhögnünk a többiekkel.

Durván még egy óra volt az évből, Wildfire és a másik marha állapota nagyjából - gondolom a „contat high” jelenség miatt – ha ezt lehet erre használni; minden esetre, erre mondják, hogy a hülyeség ragadós –, átragadt és megfertőzte a társaság józanabbik felét is – vagy csak ők is tényleg csatlakoztak a két szerencsétlenhez –, mikor valamelyik zseni felkiáltott, hogy csináljunk valamit, amin lehet röhögni. Úgy két perc gondolkodás után Toxy felkiáltott:

- Játszunk Kings-t!!!

Erre csak jót röhögtem – Részegjátékot? Álmodik a nyomor, így sem vagytok normálisak! - jó ezt mondom én, aki alapból nem beszámítható. Mindegy! Kit zavar ez?

- Nyugi-nyugi! – legyintetett le vigyorogva – Mikor legutóbb kiküldtek minket, megismerkedtem egy jó kis társasággal, ők mutattak még egy nem ivós verziót! Hehe!  Naty!!! Hozz kártyákat!

- He? Mér’ én? – vonta fel a szöszi a díványon fekve szemöldökét.

- Mert, „A KIRÁLY PARANCSA MEGTAGADHATATLAN!!!”– kiáltotta el magát idegbetegen. Igen, ilyenkor jön az a teljesen jogos kérdés, hogy „Oké,ki vagy te és mit csináltál Toxy-val?”.  Nos, aki így gondolta, azt felvilágosítom, Toxicnak ilyen oldala is van. Hogy ez honnan jött? Jó kérdés, gondolom a nem létező alkohol szállt a fejébe, vagy mit tom’ én.

- Aham… - meredt rá értelmesen, majd, mint ha a legtermészetesebb lenne csípőből rávágta  – Nem csinálom.

- HASZNAVEHETETLEN VAGY! – kiabált rá teli torokból, mire szegény Chibi megszeppenve oldalazott odébb, velünk egyetemben. Toxic elég rémisztő tud lenni, ha az útjába állnak és ezzel mindnyájan tisztában vagyunk, aki meg nem, azt meg elráncigáltuk onnan, biztonsági okokból.

- Hölgyem! – hajolt meg Cuki előtte ahogy barátném felé nyújtott egy paklit.

- Te meg mégis…? – bámult rá úgy két méterrel arrébb Lightshadow.

- Te is hallottad, nem? „A király parancs megtagadhatatlan!” Ezen felül én is immmmádom ezt a játékot~! – ja, a csaj partnereként nem is csodálom, hogy ismered, de hogy még szereted is?  Ez már egy nagyon rossz ómen…

Toxic teljesen el volt bűvölve – Cuki, ezért vagy te az én segédem – szorongatta vigyorogva magához, a másik meg boldogan kiáltozott. Ijesztőek… de azért szeretjük őket

- Én is kíváncsi vagyok rá! – mosolygott a lányra Allen. Jól van, imponálj csak neki, de aztán ha megszívod, az nem az én saram lesz...

Barátnőm, meghatódottam bámult az albira – Al…–  És, így a srác legnagyobb örömére őt kezdte el ölelgetni – És most, Kings-t fogunk játszani, és senki sem fog megállítani, VILÁGOS?! – fordult felénk tömegpusztító tekintettel, mire mi mindnyájan csak megilletődötten bólogattunk és néhány pillanattal később már egy körben ülve találtuk magunkat.

- Öhm, izé… - jött a megszeppent hang Gwentől – hogy is kell játszani…?

- Ja, mit kell csinálnunk? – vakkantott oda szöszi.

A zöldmániás csak elégedetten mosolygott – Nos akkor, ez olyan lesz, mint a mersz vagy mersz, csak egy kicsit cselesebb! Hogy mért is? Cuki! – nyújtotta ki a kezét a barnaság felé, mire az egy „Parancsára, Hölgyem!” kijelentéssel ténylegesen átnyújtotta a pakli egy viszonylag kicsi részét – No akkor, mindenkinek húznia kell egyet ebből, és aki ezt kapja, ezt itt  ni! – emelte a magasba a francia kártyából ismeretes királyt – Az lesz a Király, és az fog parancsolni, mégpedig úgy, hogy mond egy számot egytől/ ásztól, vagy nekem mindegy, nyolcig, majd megmondja, mit kell az illetőnek csinálnia. Akinek a kártyáján az a szám szerepel, annak kell teljesíteni a parancsot. Ennyi! – vigyorgott ránk a kártyák mögül.

- Hé-hé, kifelejtettél valamit! – kiáltott be izgatottan pattogva Cuki – A büntit! – lett egyre ijesztőbb a mosoly a képén, ez nekünk semmi jót nem jelent.

- Igaz is! „A király parancs megtagadhatatlan!”Így aki mégsem engedelmeskedik annak büntetés jár! Szóval most beszéljük is meg, mi legyen!

Wildfire arcán már láttam a perverz vigyort- Toxy! – kiáltottam el magam – Nem játszhatnánk valami mást?

- Jó ötlet – helyeselt Lizbeth

- Játszunk inkább Tell Vilmost, kiskéssel. – változtattam a nyakláncom az említett fegyverré -  A célpont, az Arch Knight egyik hajszála lesz – Így, Wildfire innentől kezdve jobbnak látta befogni a száját. Végül nagy nehezen kiegyeztünk, hogy a jövő havi papírmunkát ezzel a játékkal majd szépen szétosztjuk, tehát aki ellenszegül az körmölni fog egy darabig. Szerintem ez elég löketet adott mindenkinek, ahhoz, hogy ne nagyon passzoljon egyetlen feladatot sem.

Az elején még ezek a kis lightos kérdések voltak, hogy ki mit akar csinálni az újévben, hogy ki mit vár tőle – megkaptam, hogy én max. azt, hogy akkor már azt mondhatom, hogy tizenhat vagyok, az emberek még nagyobb döbbenetére; na, kösz szépen. – Wildfire, akárhányszor megkapta a dirigálás jogát azonnal azt parancsolta, hogy fizessem ki a kajának legalább a felét, én meg emlékeztettem a kis játék szabályára, miszerint nem nevet, ha nem számot kell mondania (és így megannyiszor szerencsésen megúsztam a perkálást, hurrá!); ezt követte a rengeteg idiótaság, mit például az öcsém legnagyobb szerencsétlenségére a hátán kellet cipelnie Cukit; volt olyan zseniális gyerek, aki az ominózus tejszínhabot is beakarta hoznia  buliba, és majd jött a következő és az azt követő kör…

- Szóóóóóvaaal, ki a Király???  - kiáltotta el magát már sokadszorra barátném. Komolyan, mégis mért kell ezt minden egyes menetben elkiabálni?! Megsüketülök, pedig nem is ülök mellette...

A következő pillanatban viszont tudatosult bennem, hogy nem Toxic miatt kéne panaszkodnom, hanem a mellettem ülő Cuki miatt, aki ebben a tetves minutumban üvöltötte el magát:

- ÉN! ÉÉÉÉÉN~!!!!

- Muszáj óbégatnod?! – rivallt rá még előttem a másik oldalamon helyet foglaló Fletcher; úgy néz ki, nem csak én mászok ettől a falra, szerencsére.

A srác csak homlokráncolva nézet tesókámra – mondanom sem kell rajtam keresztül, ezzel is csak még inkább készítve – majd vállat volt – Remélem téged mondalak. Készülj Fletcher, újra cipelhetsz a hátadoooon~! – vigyorgott, mint a tejbe tök. A szemem sarkából meg láttam, hogy az öcsém ismét átéli a traumáját – Akkor hát, legyen a-legyen a… hármas!

Hallottam, hogy öcsikém egy hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Tehát megúszta. Lenéztem a kártyámra: Ász. Oké nem is én leszek a csesztetés célpontja, ez megnyugtató. Így aztán mindketten csak érdeklődve néztük, ki lesz a „szerencsés” kiválasztott. Végül a szöszi fejét fogva emelte föl a kártyáját, amin jól láthatóan nem más virított, mint a hármas szám.

- Oké, essünk túl rajta. Mit kell tennem? – nézett a „királyunkra” unott képpel.

Szegény Cukiban egy világ tört össze, gondolom már teljesen bekészült arra, hogy a testvérem révén ismét szívhatja a magaslati levegőt. De még akkor sem vártam volna, hogy vállat vonva kijelenti ez – Nekem mindegy, amit akarsz.

Chibi arca azonnal felragyogott – Akkor semmi, én téged választalak! – huppant vissza elégedetten a földre.

- Azt már nem! Valamit csinálnod kell!!! – „szólalt meg” (vagyis inkább kiabált) Wildfire.

- Hallottad mit mondott, nem? Azt csinálok, amit akarok – feküdt el a padlón, mint aki jól végezte dolgát.

- Oké, vagyis azt akarod, hogy tied legyen a pappermunka?

Az a bizonyos „pappermunka” szó megtette a hatását, mert a szöszi azonnal felpattant – Tudod mikor! Mit kell tennem?! – öcsém, ez a bünti tényleg hatásos, ritkán látni Chibit ennyire készségesnek.

- Mit tom’ én? – ráncolta homlokát drága főnökünk.

- Akkor most komolyan, mi a nagyanyám térdkalácsát pofázol?! – kiáltott rá a törpi.

- Idegesítő tökmag… - motyogta magának a másik – He, Raintsorm mondj már valamit! -  nézett Cukira, aki meg értetlenül meredt vissza rá.

- Raintsorm... Rainstorm – úgy nézett ki, mint aki nagyon gondolkodna – Ja tényleg, az én vagyok! – kapott a fejéhez. És igen, itt a bizonyíték, hogy tényleg sosem hívjuk szerencsétlen srácot az igazi nevén… már ő sem emlékszik a saját vezetéknevére még azt is megkockáztatnám, hogy a keresztnevét elfelejtette az évek során… Mondjuk őszintén, hogy hangzana már az, hogy Alexander, vagy Alex?! Szerintem mindenki marad a Cukinál, az úgyis sokkal jobban passzol hozzá. Mindegy, vissza az eredeti témához.

- Igen te vagy az… - sóhajtott fel fáradtan E.J. – Szóval, mi legyen?

Legyintett – Nekem mindegy, mivel Nate, te nem Fletcher vagy, így nincs is kedvem. Csinálj valami nagy hülyeséget, oszt ennyi.

- Cuki, szerintem, a puszta létezése így egy nagy hülyeség, tehát nem nagyon tud mit csinálni… - motyogtam.

- Ezt még meg szívod – nézett rám fortyogva, majd a mellettem ülő srácra emelete tekintetét – Akkor valami abszolúte hülyeséget, ugye? – az meg durcásan bólintott – Rendben, akkor… Te vámpír, ide hozzám! – bökött rám parancsolón.

- Pardon?! – néztem fel rá.

- Jól hallottad! Felállni! Kellesz a hülyeséghez!

- De hát nem is az én köröm van! Tudod, mikor fogok neked segíteni! Meg amúgy is nem vagy a főnököm.

- Ő nem, de most én igen, és mivel ez már kezd érdekes lenni… - tért vissza az életkedv Cukiba – Aven, parancsolom, hogy állj föl~! Innentől kezdve osztozol Nate-tel a kihíváson~!

- De…

- Nincs semmi de! „A király parancsa…”

- „… megtagadhatatlan!”– vágta rá kárörvendőn – Szóval hop-hop! Minél hamarabb túl akarok esni rajta, ha lehet.

- Továbbá, akkor te leszel a papírmalac jövőhónapban~ – ez volt az egyetlen dolog, amivel hatni lehet rám, és úgy néz ki ezzel a drága királyunk tisztába is volt…

- Megöllek titeket… - motyogtam ingerülten, ahogy igyekeztem a térdemre támaszkodva felállni.

- Vigasztaljon az a tudat, hogy én sem akarom megtenni, amire készülök – jegyezte meg (látszólag) együtt érzőn a szöszi. Nekem meg valami nem nagyon stimmelt a mondat vége felé.

- Hogy érted azt, hogy amire készü-… - kezdtem volna el, de a következő pillanatban, úgy ahogy van meg is feledkeztem róla.

Chibi féltédre ereszkedve állt előttem egyikkezével az enyémet szorongatva a másikat a szíve alá téve és úgy kezdett el halál komoly arckifejezéssel beszélni – Raven Trinem, jöjj hozzám feleségül!

Néma csend, a légy zümmögését is simán hallani lehetett, annyira feldolgozhatatlan volt mindenkinek így elsőre a szőke kijelentése. De amilyen kongó némaság volt olyan robbanásszerű nevetés jött a következő pillanatban mindenkitől, egyedül szőkém térdelt ott halál rezzenéstelen ábrázattal engem szuggerálva, miközben a többiekkel együtt én már javában szakadtam.

- Ez egyáltalán nem vicces, én halálosan komoly vagyok! – jelentette ki a legnagyobb magabiztossággal. Jól színészkedik, de akár mennyire is próbálja palástolni, a szája szegletének remegéséből láttam, hogy ő is a vihogás határán van. Én a fejem fogva próbáltam valahogy leküzdeni egy újabb röhögő-rohamot – több-kevesebb sikerrel –, ami már egy faltörőkos erejével akart rám törni, és a szöszin is egyre jobban látszott, hogy egy cipőben jár velem, de ő – velem ellentétben - valamilyen varázslatos módon megállta, és egy nagyobb sóhaj kíséretében újult erővel folytatta – Nézd, te egy rohadtul hangos, nem törődöm, gyerekes idióta vagy, aki nem elég hogy minden energiám elszívja azzal, hogy pesztrálnom kell, a saját lakásomban sem hagy nyugodni… - Na, kösz, a poén része nálam eddig tartott.  Innentől kezdve ez inkább sértő, mintsem mulatságos volt. De ez csak úgy néz ki rám vonatkozott, a többiek még mindig nagyon jól szórakoztak rajtunk. Egy nagyot sóhajtva emeltem könyörgő tekintetem a szőkére, hátha befejezi. A srác nagyban mórikálta magát, mikor végire hajlandó volt rám nézni, amennyire tőlem telt igyekeztem a tekintetemet az övébe fúrni – ami valójában nem volt nagyon nehéz, Nathaniel pozitív tulajdonságainak számlájára csak annyi írható, hogy nem semmi szeme van… - reménykedve abban, hogy sikerül levennie, hogy már ez nagyon nem szórakoztató. Őszintén, fogalmam sincs el jutott-e neki az üzenet vagy sem, mert valahogy szépen lassan lekapcsolt az agyam a „szuggerálásomban” és azon kaptam magam, hogy csak úgy bámulom, ő meg engem.

Végül Chibi lehunyta a szemét és elmosolyodva folytatta tovább – De még ezen felül is… valószínűleg egy mazoista veszett el bennem… de mikor azokról, akik sokat jelentenek neked, csak arra tudok gondolni, hogy bár rám gondolnál akkor, és tisztában vagyok azzal, hogy neked ez semmit sem számít…

És ebben a pillanatban az előbbinél is keserűbb érzés kerített hatalmába.

- Nem– szóltam bele. Nem akartam ezt tovább hallgatni. Tényleg jól esett volna, amit mondott, csak hogy ott volt az az aprócska tény, hogy ez az egész egy szép kis színjáték - Igen is számít, de… - ez csak egy hazugság… gyűlölöm, ha valaki a szemembe hazudik rólam. Ez… így ki nem állhatom – Ha lehet, ezt inkább hagyjuk – fogtam a fejem, mire a többiektől egyöntetűen lehurrogást kaptam. Én pedig próbáltam hűvös tekintetemmel – És nem érdekel, ha papírmalac leszek – intettem le az épp felszólalni készülő Cukit - Nyugi Chibi,a te stócod is átveszem, még mielőtt kiakadsz – mondtam, miközben még mindig háttal álltam neki – Inkább, mintsem, hogy átejtve érezzem magam – sóhajtottam föl, majd elkezdtem odébb lépdelni az ajtó felé.

Hogy miért ellenkeztem ennyire? Őszintén, fogalmam sincs. Banyek, ha még azon húztam volna föl magam, hogy a szöszi sérteget, de nem én pont az ellenkezőjén akadok fönn ugyebár… Nem tudom, ha nem lennék tisztában azzal, hogy Nathaniel ki nem állhat, valószínűleg, úgy ahogy van, tojnék az egészre, de így… Csak még jobban üvölt a fejembe a tudat, hogy utál. Ez nem is lenne annyira idegesítő, hisz ezzel a ténnyel már jó ideje tisztában vagyok, mégis az elmúlt két hónapban voltak olyan megmozdulásai, ami reményt adott ennek az ellentétére… hát, erről ennyit. Ember, mit beszélek én itt reményről, ha egyszer én sem szimpatizálok vele…? Heh… oké, most már tényleg nem kéne ezen járatni az agyam, csak egyre rosszabbul érzem magam.

Alig jutottam valameddig, mikor éreztem, hogy a pulcsim ujját megfogják, a következő pillanatban pedig Chibi hangját hallottam - Öhm... Trinem..?

- Mondtam, hogy passzolhatod, a papírokat, ülj csak le - sóhajtottam föl.

- De nekem… Hé, idefordulnál, ha már neked beszélek? Ja, meg méltathatnál annyira, hogy rám nézel…- kedvetlenül, amilyen lassan csak tudtam megtettem, amire kért - Nekem nem kell, hogy megcsináld helyettem a stócot, oké?  Sőt, nem kell semmilyen stóccal babrálnod, mert én ezt szeretném megcsinálni - meg sem tudtam szólalni, mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a nyakamba, kb. olyan volt ezt a szöszitől hallani. De nem is az volt a legsokkolóbb, hanem az, hogy őt nézve tényleg olyan volt, mintha ezt komolyan is gondolná. Nathaniel végül rám emelte a tekintetét - Amit mondtam, azt én úgy is látom, de tényleg - gondolom az arckifejezésem egész érdekes lehetett, mert a törpi elnevette magát, majd összeborzolta a hajam - Megengeded, hogy legalább befejezzem, ha nem is érem el vele az eredeti „célom”? - mosolygott rám kedvesen.

Melegség kezdett eltölteni, hiába voltam még mindig tisztában azzal, hogy ez még mindig színjáték, túlságosan szerettem, akartam volna, hogy legyen benne valamennyi igazság is.

Lassan, mintha teljesen akaratlanul mozdultam volna, odaléptem hozzá és megöleltem. Volt egy olyan érzésem, hogy ez Nathanielt egy „kicsit" váratlanul érhette, mert úgy ahogy volt lefagyott. Legalább visszakapja a karácsonyit.

- Remélem ez így elég lesz… - motyogtam a vállába.

Mielőtt felelt volna éreztem, hogy karjait körém fonja - Megteszi - válaszolta, a hangjából ítélve, mosolyogva -… bőven.

Ahogy elengedett olyan volt mintha akart volna még mondani valamit, de ebben a pillanatban az eddig meglévő feszült csöndet megtörte – vagyis inkább ripityára törte – a többiek kiáltozása tapsolása, meg miegymás. Mi pedig el kezdtünk össze-vissza hajolgatni.

- Szóval, a „feladom”-os rész is benne volt a dologban? – nézett ránk E.J. – Esküszöm azt hittem, hogy Aven komolyan gondolja…

- Vagy… – emelte Cuki egy gonosz mosollyal, sokat sejtőn a tekintetét Nathanielre – tényleg nem rögtönözettél és az igazat mondtad az elejétől fogva.

Chibi zavartan fordítottal el a fejét – Nem.

És ennyivel lezárult a mi feladatunk.

Amúgy valószínűleg a legrosszabb feladatot Wildfire meg Cuki kapta Nathaniel és Harry a Horgászbot jóvoltából, gondolom, nem kell elmondanom, hogy mi volt az. Aztán sorban szerintem Fletcher következett a Cukit-háton-cipelős feladatával és – véleményem szerint – én vagyok a harmadik a szőkével való feladatommal, amit valószínűleg egy jó darabig nem emésztek meg. A többiek nagyjából megúszták, bár próbáltunk nekik is cikisebb feladatokat adni, vagy legalább a gerléket összeboronálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel…

Bár még így is nagyon sokat röhögtem.

És még több ehhez hasonló hülyeséget leműveltünk az év utolsó napján, együtt.”

Az évből ár csak pillanatok voltak.

-  Kilenc… - számolt vissza a társaság

- TÍZ!!! BUÉK! – kiáltott föl Cuki

- Bolond, visszaszámolunk, nem előre! – rivallt rá Fletcher.

- Oh, tényleg… - motyogta.

- Hé, közben megy az idő! – szólt közbe Gwen.

- Tényleg… Hol járunk…?

- Három! – emelték föl a hangjukat a többiek, akik eddig csenden számoltak vissza.

- Jah… Kettő~!!!

- Egy…!!!

- BUÉK!!!

- Üdv hivatalosan is  az Apocalyptica berkein belül Gwen!!!

A csoportban egymás ellen mentek a külön féle jókívánságok. Jó kedvű kiáltozás, a koccintásra összeérintett poharak csilingelésének hangja és nevetés töltötte be a házat. Nate félszemmel Avent kereste, akit furcsa mód nem talált a nagy tömeg kellős közepében kiáltozva, ahogy azt elvárta volna tőle. Végül egy kisebb keresgélés után ki is szúrta a lányt. Az egyik hatalmas ablakon bámult ki elbűvölve.

El is indult felé, de mikor majdnem oda ért a másik oda sem pillantva szólalt meg:

- Ha meg akarsz ijeszteni, úgy mit délután, akkor azt már buktad, ugye tisztában vagy vele?

A szőke sértetten húzta el a száját – Most eszem ágában sem volt…

- Ja persze – ingatta a fejét, majd tekintete ismét az ablakon túlit kezdte el pásztázni.

- Még mindig a karácsonyi fények? – lépett oda hozzá.

Raven elmosolyodott – Mi más lenne? Ráadásul nemrég tűzijáték is volt! Szépek… Jó ezeket nézni, míg én itt magányomban filózok – a szöszi értelmetlen arckifejezését látva jobbnak találta folytatni – Csak sorba veszem mik történtek az „előző” évben – sóhajtott föl.

- És jutottál valamire?

- Jah, arra, hogy totálisan rosszul gondoltam azt nyáron, hogy semmi sem lesz – nevetett föl – Totál ellentéte lett belőle… Elsőnek Gwen, aztán az, hogy téged behajítottak, az, hogy Toxy-ék is itt vannak… és nem mellesleg az, hogy Crimson és barátai is boldogítanak , Leo pedig terrorizál… - fogta a fejét.

- Hogy-hogy terrorizál? – nézett rá.

A másik inkább hagyta a témát – Ez így kicsit húzós volt… fogalmam sincs… Meddig fogom én ezt ép ésszel bírni…? - kulcsolta össze a háta mögött a kezét – Valószínűleg, már rég megőrültem… - hunyta le a szemét egy erőtlen mosollyal.

Bár nem volt ebben a mozdulatban semmi különleges, Avent nézve Nathaniel fejében egyetlen gondolat cikázott át: Az előtte álló egy lány. Nem úgy, általánosságban hogy ő egy lány, hanem úgy hogy tényleg ízig-vérig lány. És, bár ez így elsőre tejesen értelmetlennek tűnt számára, szépen lassan kezdte megérteni ezt és ennek a súlyát is.

Ebben a pillanatban a fekete hajú odafordult – De, mit emózok én itt? „Csak tönkre teszem a kedved az egyetlen normális ünnepen”, mi ? – mosolygott rá – Szóval, bármi féle terv az évre nézve?

A szőke egy ideig a padlót fixírozta, majd meg szólal – Még mindig semmi célom nincs, ha erre akarsz kilyukadni.  Halványlila fogalmam sincs, mit kezdjek magammal… Valószínűleg most is az lesz a célom, hogy legyen egy célom – vont vállat.

- Figyelj, ha nem jössz rá mit kéne, max elmész színésznek, nem? Cuki, meg Wildfire a mai előadásod után, biztos a rajongóid lennének…

- Arra az impro-izére gondolsz?

- Ja-ja. Látni is lehet benned a potenciál arra, hogy fantasy filmekben játszhasd a főtörpét…

- Hah, kösz szépen… - forgatta szemét, a másik meg jót nevetett rajta. A szőkének végig pergett a színjáték emléke és magában elmosolyodott.

Rögtönzés? Nem tudom… félek, hogy ebben már nem is volt színjáték…

- És neked? Valami nagy fogadalom? – nézett a még mindig jól szórakozó Avenre.

Egy szemernyi sem…

- Csak egy - a lány arca azonnal megkomolyodott – Ebben az évben jutni fogok valamire a vízzel kapcsolatban. Ha többet nem is de… tenni fogok egy lépést előre.

Ennyi lenne ^.^

Bye:

  Bogi