Blagiék blogja : Raven 28. Fejezet

Hello Mindenki!

S ím, hogy vége a tanításnak - ami már fél hónappal ez előtt volt de nem lényeg -, és már egy hónapja nem volt friss, és kezdek kilábalni valami irtózatos, afkás-betegségből... VISSZATÉRTEM!!!! *rajzol a feje fölött szivárványt*

Ezen felül, képzeljétek, az Issy Blogmagazin hirdette versenyen első lettem a legjobb főszereplő kategóriában!!!( Huh, nem is nagyon mertem elképzelni azt, hogy valakinek ennyire szimpatikus enne Aven karaktere... De jó!) Nagyon hálás vagyok érte!!! Köszönöm!!!

Minden esetre - végre -, hoztam egy részt! A címet nem hinném, hogy le kéne fordítanom...Jellemző, hogy pont a vakmelegben karácsozok :D Viszont a késésemért cserébe ez egy nagyon hosszú rész lett - Nika nem is győzte lektorálni- Előre is elnézést kérek az esetleges hibákért, a nagy részét mobilon pötyögtem, mert kempingeztünk a természet "lágy ölén" - bár nem hinném, hogy annyira sok lesz, ne féljetek Nika jó munkát végez :)

Nem hinném, hogy nagyon van még valami mondani valóm so... Jó olvasást

28. Fejezet

Merry Christmas!

„- Na és ez milyen lenne? Nem mondhatod, hogy ennek sem örülne Naty! Ez tökéletes kariaji lenne! – nyomott az arcomba barátném valami hatalmas dobozt, amiről hogy őszinte legyek halványlila fogalmam sincs, hogy mi lehetett.

-Nem Toxy, nem mondhatom. Pláne hogy egy mukkot sem látok belőle, mert a pofámba nyomod! - rivalltam rá.

Gondolom, ebből az apró beszélgetésből is könnyen ki lehetett logikázni, hogy mégis mi a dörgés. Igen, igen megint karácsonyi ajándék vadászaton vagyunk barátnémmel, így december 23-án.

Jah, voltam olyan hülye, hogy mikor Toxy el kezdte ecsetelni, hogy kinek mit vesz, és a szőkéhez érve – akinek valami két színházjegyet vett – célzatosan elhallgatott és rábámult kijelentettem, hogy én még nem vettem neki semmit. És elrángatott ide, egy nappal szenteste előtt! – hangsúlyoznám ki.

Oh, hogy mégis miért most szenvedünk itt, mikor ezt egy héttel ezelőtt is megtehettük volna? A válasz egyszerű: Chibivel ágynyugalomra ítéltek minket a Leoval való összezörrenés következtében. Igen engem is, mert mint kiderült megrepedt az egyik bordám, amit egész jól palástoltam, egészen addig, míg a kórházban nekem nem ment az egyik ápolónő, mire én felkiáltva csuklottam össze… pont a doki szeme láttára. Így aztán engem is elkezdett szekírozni a pasas. Természetesen meg is kaptam öcsikémtől a letolást, hogy mért nem, vagyok képes szólni én meg erre annyit feleltem: „Mondtam már, hogy nem szeretem a doktorokat? Mert ez így van!”. Végül az egészből annyi lett, hogy csak tesókám ápolására volt szükségem, néhány napig.

A szöszi pedig a kényszer pihenőt értelem szerűen a nagy vágással, amit Leo ejtett és szintén egy bordarepedéssel érdemelte ki. Mondjuk az utóbbi az én bűnöm volt… Kicsit összeszólalkoztunk ameddig az orvos vizsgált, mert nem egyszer „szisszentem” fel, Chibi pedig ezt szóvá is tette. Végül fogadtunk, hogy ha megosztom vele a borda-problémám, akkor üvölteni fog… nos, nyertem. Őszintén szólva szerintem megérdemelte, az ok pedig egyszerű: a törpe egy tahó. Erre nincs is jobb példa, mint sem az, hogy mikor az orvos kieresztett minket, meg akartam köszönni neki, hogy nemrég megállított, azonnal közölte velem (vagyis inkább rá vágta): „Nem akartam kihallgatások soraira járni és ezeregy papírt kitölteni, ezért akadályoztam meg. Ne is reménykedj, hogy miattad tettem.” Erre én csak annyit kértem tőle, hogy fulladjon meg szépen…

- Hé, Avy! – hallottam barátnőm éles kiáltását, ami kiugrasztott a gondolataim keszekusza világából.

- Öhm, mi van?! – forgattam körbe a fejem, mint akit épp most keltettek hideg vízzel a nyakába. Úgy is éreztem magam…

- Miért nem figyelsz rám?! – kérdezett nyűgösen, majd hirtelen megakadt valamin a tekintete – Ááá, de jól néznek ki! – és el is rohant valahova. Nagyon szétszórt volt, szerintem egy egyszerű gomb is lekötötte volna a figyelmét.

Valahogy most láttam idejét lelécelni a boltból, legalább annyi ideig szabaduljak el, ameddig Toxy nem figyel; azért remélem, nem kap szívbajt, hogy csakúgy eltűntem. Lassan, unott képpel sétáltam el az üzletek kirakata előtt, miközben csak azon járt az agyam, hogy a fenébe értessem meg barátnőmmel, hogy semmi értelme ajándékot vennem a szőkének, úgyis kidobná az első kukánál. Végül lemondóan felsóhajtottam, esélyem sincs, akkor meg vegyünk a liliputinak valami hasznosat, mondjuk növesztő szert, arra úgy is nagy szüksége lenne… Így új cél által vezérelve kezdtem el keresgélni az üzletsoron, de végül ezt az ötletemet is fel kellet adnom, mert rájöttem: a növesztő szert még nem találták fel, sajnos.

Ismét visszatértem a céltalan lődörgéshez, és így kötöttem ki egy antikvárium kellős közepén. Hogy miképp kerültem ide, egy hatalmas kérdőjel, minden esetre, ha már ott voltam körülnéztem. Unottan, zsebre vágott kézzel sétáltam a hatalmas polcok sokasága között érdektelen pillantásokkal szemlélve az azokon sorakozó könyvek gerincét, végül megakadt a szemem az egyiken. Valahogy idősebbnek és sokkal szebbnek nézett ki. Ahogy kivettem elkerekedett a szemem, a könyv borítóján egy lyuk volt és abban egy apróbb szobor-szerűség oldalnézetből: egy lány egy folyóban lebegve, az arca olyan volt, mintha csak békésen szunyókálna. A régebbi könnyszobrászat egy remekműve volt. Ez Ophelia… Elmosolyodtam, rá se kellet néznem a címre a műremek azonnal elárulta az olvasmány tartalmát. A biztonság kedvéért kinyitottam a vaskos kötetet, az sok időt megélt, sárgult oldalak recsegve adták meg magukat, míg én a tartalomjegyzékhez lapoztam, és csillogó szemekkel kezdtem el olvasgatni: ez a könyv nem csak annyit ad, amennyit mutat.

Megveszem. Nincs isten vagy ár, ami ettől eltántorít! Ezt még a szőke megbecsülné… Legalább is remélem. Szépen letettem a kötetet az asztalra, majd oda mentem a pénztárnál ücsörgő, unott képű szemüveges nőhöz, hogy megtudakoljam mennyibe is fog fájni.

- Kislányom, ugye tudod, hogy ebbe egy kép sincsen? Lehet, hogy nagyon szép, de úgy sem értenéd– jegyezte meg lekezelőn. Mi az, hogy kislány?! Oké, tudom, hogy nem vagyok valami erős testalkat, de ez nem vonja maga után, hogy tizenkettőnek nézzen valaki… megint.

Azt hittem, nekiállok kiabálni a szipirtyóval, de e helyett inkább egy mély levegőt vettem, és mosolyogva válaszoltam – Az meglehet, de…

Mintha meg sem hallotta volna, hogy neki beszélek folytatta, lejjebb tolva orrán okuláréját – Hallottad már azt a mondást, hogy „Ne ítéld meg a könyvet a borítójáról”?

- Igen hallottam – vágtam rá kicsit mogorván – Nézze, azokat a műveket vagy ötször elolvastam sőt, mindegyikből játszva idézek is ha kell, szóval megtenné, hogy nem okoskodik, és inkább közli, hogy mennyibe kerül? Köszönöm! Előre is értékelem a segítséget – vágtam oda flegmán, még ha nem is volta leghelyesebb döntés a részemről.

A nő döbbenten meredt rám, majd visszatolta pápaszemét, és kedvetlenül odatotyogott ahol a könyv volt… Pontosabban lennie kellet volna, mert egy pasas már nagyban lapozgatta. Végül felnézett ránk és elmosolyodott – Áh, pont egy eladót kerestem! Mondja csak, mennyibe kerül?

- Ötven – felelte szenvtelenül mellettem a nyanya.

- Akkor meg is venném, ha nem bánja

Ó, szóval ötven? Magához képest nagyon olcsó… Na, várjunk csak… Az a fickó most akarja elvenni tőlem az ÉN könyvem! Hogy merészeli?! Az az enyém!

- Elnézést, de én hamarabb kinéztem magamnak, szóval megtenné, hogy ideadja, kérem? – próbáltam udvariaskodni.

A nő mellettem vállat vonva vágta rá – Viheti.

- MI?! – nagyon nem szívlelem ezt a boszorkát. Az, meg a férfi pedig, mintha ott sem lennék elindult a pénztár felé – Hé, álljon meg! – nem is törődtek velem – Hatvan! – kiáltottam el magam, mire azok megfordultak – Adok érte hatvanat!

- Akkor legyen hatvan öt – sóhajtott fel a pasas.

- Hetven!

- Hetvenöt!

Szerencsétlen pénztáros pedig csak kapkodta a fejét közöttünk, végül megelégeltem a véget nem érő árverezést, és már csak büszkeségből elkiáltottam magam, elégedetten mosolyogva – Százötven! – erre megfagyott a levegő, mindenki döbbenten bámult rám, a szemüveges vénasszony még elismerően bólogatott is! Az egyik pillanatban még kilencvenes tételnél jártunk most meg csípőből rávágom, hogy százötvenet adok érte. A hapsi nagy szájhúzogatás kíséretében átnyújtotta a kötetet, így végül egy ajándékkal gazdagabban, és egy jó adag pénzzel szegényebben léptem ki az üzletből.

- Hát itt vagy! – hallottam Toxic ideges kiáltását – Tudod, mióta kereslek már?! Hová tűntél?! – förmedt rám azonnal ahogy közelebb ért hozzám. Én csak szótlanul, vigyorogva emeltem ki a táskámból az imént vásárolt szerzeményem és fordítottam felé, ő pedig elbűvölve nézte –Ez… Ez? – próbálta kinyögni a kérdést, de nem nagyon sikerül, így én csak bólintottam:

- Igen ez.

- Helló srácok! – robbantunk be az eredeti házamba, mert a többiek ott voltak.

- Pszt! – jött egységesen a tévére tapadó hármastól, Lightshadow mögöttük a díványon ült félig feküdve (még mindig nagybeteget játszik, pedig hozzám hasonlóan neki sincs már semmi baja) és csak szemét forgatta:

- Időjárás jelentést néznek… - sóhajtott fáradtan az értelmetlen pillantásainkra, mire mi nagyban bólogattunk.

- Hohohó! –szakadt el a képernyőtől Cuki – Lesz hó!

- De még mennyi! – állt mellé izgatottan öcsikém.

- Huh, ez valami haláli jó lesz! – lelkesedett be Allen.

- És még az időzítés is tökéletes volt karácsonyra! – bólogatott mosolyogva Fletcher – Mindent annyira szeretek a karácsonyban, már csak magát a hangulatát is!

- Én is!

- Nem értem mit vagytok annyira oda a karácsonyért… - motyogta unottan, a szőke. A kijelentésre megfagyott a levegő. Cuki lesunnyasztott fejjel totyogott elé, majd ott hitelen a mellette lévő asztali lámpával Chibi fejébe világított:

- Mi a problémád Nathaniel? Hmmmm??? – hallgatta ki fenyegetően felvonva szemöldökét.

A szőke rezzenéstelenül nézett rá – Egyszerűen nem tudom felfogni, mit kell ennyire transzba esni egy szimpla ünnep miatt.

- Hé, Cuki, szerintem egy Nate kaliberű fafejre nem igazán lehet hatni azzal, hogy kisütöd a szemét – jelent meg mellette az albi.

- Kussolsz Tejszínhab – lökte odébb – Csak annyit nyögj ki mégis, mi a bajod a karácsonnyal! – hajolt még jobban belé.

A szőke csak farkasszemet nézett vele, majd hót’ nyugodtan neki állt – Bocs, Cuki. Majd legközelebb… - majd néhány árnyékkal odébb lökte és felment az emeletre.

- Gondolhattam volna, hogy ez lesz… - sóhajtott fel lemondóan – Ki kell találnunk valamit arra, hogy megszerettessük vele a karit… - gondolkodott el

- Melletted vagyunk – kiáltotta a másik kettő tök egyszerre. Innentől fogva csak ez volt a téma.

Én csak legyintve távoztam, egyet értek a szöszivel, kicsit nagy a felhajtás. Bár az égszeremére karácsony van, és mi „gyerekek” vagyunk...

- Boldog karácsonyt! – robbantunk be Allel felpakolva, a szöszi pedig kedvetlenül követett minket. Igen, ma van szenteste! Pontosabban még csak szentdélután. Valójában nincs nagy kedvem az ünnepléshez, de ha ezt akarják, akkor én felőlem legyen. Inkább vigyorgok, mintsem, hogy Nathaniel módjára vágjam be a durcit.

Toxy vágtatva kapta el az albit meg engem és vonszolt minket a szuperszoba konyha részére, ahol Cuki meg Fletcher állt, vagyis inkább bujkált, Allen fogta magát és odapattant hozzájuk, így barátnémmel együtt már négyen néztek egymással komolyan farkasszemet. Hogy mi folyik itt? Őszintén, fogalmam sincs…

- Jól van skacok! A „Szerettessü-meg-a-szőkével-szentestét” nevű hadművelet kezdetét veszi! - - csapta össze tenyerét Cuki. Sóhajtva mentem el, hogy valami hasznosabb dolgot csináljak. Nem tudom… Nem vagyok valami nagyünneplő, szóval engem sem nagyon tud ez az egész így elvarázsolni, ha másban nem is, ebben ez egyben osztom a törpi véleményét.
Hogy végül mi volt a nagy „terv”nem nagyon akart kiderülni, sőt szerintem nem sok lett belőle, hisz az albi, barátném és jó magam a kaját csináltuk, a többiek meg a díszítéssel voltak teljesen el. Bár azt be kell vallanom, Cuki folyamatosan a szőke nyakán volt így nem egyszer hallottam, hogy az meg kiabál vele, hogy szálljon le róla. Mondjuk nálunk meg Allent kellet vagy háromszor lefogni, hogy ne kezdjen el lángszóróval húst sütni, az is valahogy úgy nézett ki, hogy én üvöltözve kaptam el hátulról a karjait, Toxy pedig mosolyogva próbálta jobb belátásra téríteni a srácot, aki – nem meglepő módon – hallgatott is rá. Fát is díszítettünk, aminek a vége hatalmas vita lett, hogy ki tegye fel a csúcsdíszt. Kornyikálás egész nap. Hát igen, karácsonyi hangulat a javából…

Mikor végre közös erővel – és vagy húsz létra segítségével – feltettük a már említett díszt a fa tetejére, befejeztünk mindent. Mindnyájan elégedetten bámultuk a „művünket”, vagyis majdnem mindnyájan…

- Na, végre! – huppant le a díványra hatalmas sóhaj kíséretében Nathaniel – Megdolgoztattok, pedig még gyógyulok!

- De semmi bajod! Már én is halálosan jól vagyok! – néztem rá szeptikusan.

- Jah, az te vagy! Nem téged szabdaltak majd fel és törték el fogadásból két bordáját! – vádolt meg azonnal.

Én meg persze azonnal felhúztam magam – He, ne úgy mond, mintha az én hibám lenne! - estem neki.

- Mér’ ne tenném? Úgyis tényleg a te hibád! – kiabált vissza vádlóan.

- Te tehetsz róla! Mért jöttél oda, mikor meg mondtam, hogy maradj ott, és a többieknek segíts?! – böktem felé dühösen kiáltozva.

- Csak mert! Mit érdekel az téged?! – védekezett.

- Simán legyűrhettem volna! Ha nem jössz oda! – na jó, tudom most úgy beszélek, mintha ez nagy baj lenne, holott ezért az egyért pont hálás vagyok neki… de jobb sértés híján mit vághattam volna hozzá?

- A fenébe is! – kiáltotta el magát – Kiabálást hallottam és aggódtam érted! Azért mentem oda, jó?! – fordította oldalra a fejét maga előtt összekulcsolva kezeit, de hogy ezt dühébe vagy esetleg zavarában tette sejtésem sincs. Percekig néma csöndben mereven bámultam Nathanielre. Komolyan féltene… engem? Majd minden koncentrációm ellenére kirobbant belőlem a nevetés – Most meg mégis mi bajod van?! – fordult hozzám vissza eszméletlen fintort vágva.

- Viccelsz… – mondtam, de már csak tettettem a nevetést– Te törődsz velem?! Jó vicc Lightshadow! Egy percig még el is hittem. – mondtam egyre inkább zavarban, de nem úgy hangzott, mintha tényleg vicc akart volna lenni. Már eleget szívattuk egymást, hogy tudjam, mikor akar viccelni.

- Ez… - kezdett volna bele a bizonygatásba, hirtelen meg állt és elgondolkodott – Tudod, mit? Hagyjuk, úgy sem értenéd! – mondta kedvetlenül, mire nekem sem volt már kedvem tovább nevetnem a „viccen”.

- Nem, nem, gyere csak vissza! – lázadtam a szó után, hogy hagyjuk.

- Nem! – mondtam teljes magabiztossággal, mire egy kisebb vita alakult ki.

- Hát ez sem lesz egy szokásos, békés karácsony - jegyezte meg sóhajtva a háttérben Al mikor már érezte, hogy a „vihar” lecsendesülni látszik.

- Áh, minálunk mindig is ez volt a normális – legyintett mellette mosolyogva barátném – Igaz, Fletchy?

- Jah, Onee-chan és Dex folyton veszekedtek, hogy ki teszi fel a tetőre a világítást… Ez már nálunk hagyomány volt. Dex, vagyis Dexter a bátyánk – egészítette ki Gwen és az albi értetlen arckifejezésére. Igen Dex a családunkban a szüleink édes gyereke; és bármilyen furcsa tökre hasonlítunk egymásra – úgy, mint Fletchert kivételével mindenkire a családban, ami kicsit durva tekintve, hogy örökbe csak fogadtak – legalább is külsőleg, mert Dexter egy hülye. Egy idióta, de azért szeretem.

- Igen! És ha már szokásoknál tartunk, a kedvencem az volt, hogy mindenki télapónak és télanyónak öltözött! – tapsikolt boldogan a zöldmániás – Avy olyan cukin mutatott az ő jelmezében, kár, hogy már nem vesz fel olyan ruhákat… - szontyolodott el.

- Soha a büdös életbe, nem akarok olyat viselni többé!– kiáltottam oda, megunva a macska-egér harcot a szöszivel – Amúgy nálatok mit szoktak csinálni karácsonykor Allen?

- Mi mindig Nate-éknél karácsonyoztunk és volt mikor Electra is át jött hozzánk, ami mondjuk nagyon ritka volt, mert a tehetős családdal folyton előkelő partikra jártak – ha valaki elfelejtette volna: Elektra Al partnere, aki momentán valahová az istenháta mögé lett kirendelve szegény albim kulcsival együtt – És képzeljétek, még tortát is ettünk karácsonykor! – vigyorgott – Nálunk azon ment a vita, hogy ki kapja meg a marcipán díszt a süti tetejéről. Nálunk volt olyan, hogy Chris és Nate úgy összekaptak rajta, hogy hárman, Daisy, az anyukája és én nem tudtuk őket szétválasztani, pedig az uncsim ki nem állhatja a marcipánt – kuncogott az emléken. A szemem sarkából láttam, hogy Nathaniel a halott barátja neve hallatán egy kicsit megrándul. Ahogy elnézem ezt Al is észre vette, mert azonnal hozzátette – Öhm, izé bocsi…

- Nem, nem semmi baj! – sóhajtott fel – Igaz akkor úgy elküldtem a fenébe, inkább minden figurát oda adtam volna neki, csakhogy ne történjen vele semmi… - nézett maga elé. Ökölbe szorítottam a kezem, lelkiismeret furdalásom volt. Miattam történt, Chris miattam halt meg, tudom. Még ha a túlélőpróbán ő kérte Nathanielt meg engem, hogy végezzünk vele, még ha nem is volt más választásom, mint egyedül megtenni, az nem mentesít fel a tudat alól, hogy a vére az én kezemhez tapad és, hogy van, aki nagyon hiányolja.

Nathaniel felemelte a fejét és körülnézett – Mo-most meg mért bámul mindenki?! – kapkodta a értetlenül tekintetét – Hékás, én nem vagyok Trinem, hogy bármi miatt sírva fakadok!

És ezzel az összes bűntudat el is tűnt belőlem, és azt felváltotta a düh – Te kis… - emeltem magam elé a már alapból ökölbeszorított kezem.

- No, mi van Titania? Csak nem fáj az igazság? – ejtett meg egy gonosz félmosolyt.

- Nem tudom. De azt tudom, hogy neked valami mindjárt nagyon fájni fog! – fenyegettem.

- Jaj, Mit tegyek? – adta elő színpadiasan, hogy egy szemernyit is fél tőlem.

- Eltaposlak babszem! – kiabáltam.

- Tudod ki az, akit még a bolha is két mikroszkóppal, hunyorogva vesz észre!

- Te! Ki más?! – kiabáltam.

- Hókakisasszon!

- Hányinger-törpinger!

- Hulla!

- Liliputi!

Rég veszekedtünk így, már hiányoltam, komolyan.

Az egésznek az vetett véget, hogy valamit közénk lógattak, ami nem volt más, mint egy fagyöngy. Mintha csak bombát hajítottak volna közénk, úgy ugrottunk egyszerre vagy két métert hátra. A fagyöngy egy damilhoz volt hozzá erősítve, a szemmel követtem a zsinórt, egy horgászbotból eredt, amit pedig Cuki tartott elégedett vigyorral – Nekem és Herry-nek is ez a kedvenc karácsonyi hagyománya szóval… Gyerünk, gyerünk! – magamban átkoztam, aki ezt kitalálta, de most már legalább megtaláltuk az egyetlen dolgot, ami véget tud vetni az elvben végtelen vitáinknak.

- Elmész te a fenébe! – kiáltottuk szinkronban.

- Tudod, mikor akarok hányni! – förmedt rám a szőke.

- De naaa… Csak az ünnep szelleme miatt kérlek!- nézett rá boci szemekkel.

- Soha!

- Ide figyel, mi van veled? Csak nem vagy zavarban? – billentette oldalra a fejét és próbált belekúszni a személyes terembe.

- É-é aztán dehogy! – jött az eléggé félszeg felelet.

- Akkor mért vörösödtél el? – bámult bele az arcomba.

Nathaniel csöndben állt, majd terelésképp megszólalt – Idefigyelj, ha még egyszer az arcunkba lógatod, esküszöm, eltöröm ezt az izét! – lökte el. Cuki már el is kezdett mély letargiába zuhanni – Ide figyelj, kínozd azokat, akik oda-vissza bírják egymást, oké? A fele társaság kicseszett gerlepár! – mondta az utolsó szavakat nagy méreggel.

Így Cuki és Harry újult erővel álltak neki a véleményem szerint kerítő szakmának, amivel szerencsétlen öcsém és „barátnőjét” kikészítette, barátnőmet meg halálosan felvillanyozta, mert mihelyst meglátta el kiáltotta magát:

- Allen, álljunk oda! – ragadta karon Alt, aki rákvörös színben pompázott majd odarángatta. Szegény gyerek, ha lehet még vörösebb fejjel puszilta meg, a már ugyanolyan színben tündöklő barátnőm. Cuki meg elégedetten vigyorgott megjegyezve, hogy Harry és ő tökéletes munkát végeznek.

Szemforgatva mentem fel a szobámba az ajándékaimmal tenni-venni, végül nagy kiáltozásra kaptam fel a fejem:

- Esik a hó! – szűrődött fel a boldog kiáltozás.

Lefutottam a földszintre, ahol Toxy és Gwen izgatottan már nagyban öltözködtek, és láttam, hogy a bejárati ajtón túl, kint Cuki pedig büszkén állt ott, miközben Al és Fletcher körül rajongták – Mi van itt? – súgtam oda az egyetlen momentán kiszámítható embernek, nagyis Nathanielnek.

- Nézz ki! – mutatott a hatalmas ablakra immáron picit mosolyogva. A hó hatalmas pelyhekben hullott a földre, ahol már vastagon állt a már eddig megmaradt hóréteg - Mint kiderült a havazás késni fog egy napot, így az ott - bökött a kint még mindig istenített srácra - kirohant azt kiáltozva, hogy ,, Akkor is meg mutatom neked szőke, hogy milyen szép a karácsony!!!". Végül neki állt elementege-dzsel ügyeskedni, és ez lett belőle - mutatott a kinti huszonöt centis hóra.

- Szóval Rain havat csinált? – vontam le a következtetést. Végül is, Cuki specialitása az esőcsinálás, onnan, meg neki már csak egy kis suhintás, hogy lefagyassza.

- Valahogy úgy. Hé, eressz el! – kiáltozott, mert az Cuki elkezdte kifelé ráncigálni.

- Mondtam, hogy megmutatom a karácsony szépségét, szóval gyere! –húzta kifelé. Nathaniel akárhogy is próbált ellenkezni Cuki elképesztően akaratos. Végül utolsó esélyként rám bámult segítség kérően. Én csak nevetve legyintettem legalább most visszakapja.

Mire én is felöltözve kiértem, a többiek már nagyban szórakoztak. A lányok Allen társaságában építettek hóembert, az öcsikém a hóban fetrengett a röhögéstől, a maradék kettő szerencsétlen pedig eltűnt, mint szőke és barna szamár… jelen esetben, a hóban – Fletcher, Cuki meg Chibi?– még mindig nevetett, mint ha ott sem lennék – Amúgy meg mi ennyire szórakoztató?

Az csak tovább hahotázott, végül küszködve a nevetéssel nagy nehezen megszólalt – Né-nézd! – bökött a közelben lévő dombra, végül vesztesen a kényszerrel szemben folytatta a virulást.

Egy ideig meresztem a szemem, végül mikor épp feladtam volna a keresést kiáltozás ütötte meg a fülem:

- Hogy a fenébe kell ezt az izét irányítani?! – hallatszott Nathaniel félelemmel teli kiáltozása. Ekkor vettem észre őket a domboldalról siklottak le elképesztő sebességgel.

- Vu-húúú! Nem tudom, már még sosem szánkóztam szemeteszsákon! Húúúú! – jött a vidám felelet a háta mögül. Szerencsétlen szőke teljesen bepánikolt, pláne, hogy egyre közelebb értek egy hatalmas hókupachoz… amibe szerencsésen bele is trafált.

Mire ehhez a részhez érünk, én öcsém mellett kötöttem ki hasonló állapotban – Uramisten, hallottad megad? Mint valami kislány! - jött rám egy újabb roham röhögés.

- Ne menőzz, ha ott lettél volna, akkor más lenne a véleményed! – kezdte önérzetesen, ahogy kikecmergett a halomból kezében a szatyorral.

- Azt te csak hiszed! Cuki, egy zsákot! – csettintettem parancsolóan.

- Nincsen több, sajnálom Hölgyem – ingatta a fejét.

- Akkor, azon csúszok! – mutattam a szöszi kezében lévő műanyagra, mire az gúnyos vigyorral nyújtotta felém, és állt félre – Mire gondolsz? Te is jössz, ha már borulok, akkor ne csak én fagyjak meg! – így a szőke zsörtölődve jött utánam.

- Hogy a fenébe működik ez az izé?! – kiabáltam teli torokból a szatyor elején ülve, ahogy vagy kétszázzal süvítettünk le a lejtőn. Ezt a cuccot komolyan lehetetlen irányítani.

- Nem meg mondtam!? – kiáltotta mögülem a szőke elégedetten – Segítsek vagy, ne?

- Jó lenneee… - nyújtottam hosszabbra a szót.

A szőke nagy lazán meg fogott hátúról, majd belevájta a lábát a hóba… aminek csak a nagy büdös kisiklás lett az eredménye.

- Húúúú!Mennyünk még egyszer! – kiáltottam el magam miután már szóhoz tudtam jutni, majd meg próbáltam kikecmeregni a hideg trutyiból, ami nagyon nehézkesen ment, mert a szőke hátulról még mindig görcsösen kapaszkodott belém – Nem eresztenél már el?! – néztem rá a vállam felett.

- És mi van, ha nincs kedvem? Meg amúgy is, addig sem kell csúszkálni! Nem akarok menni!- erősített szorításán. A vérnyomásom meg kezdett emelkedni, a pirulásról meg ne beszéljünk…

- Figyelj... kettőnk közül nekem komolyan törött a bordám, szóval me-megtennéd, hogy... – motyogtam nehézkesen.

- Ja tényleg. Bocsi – eresztett el.

Ahogy felkecmeregtem magammal húztam – Kárpótlásul csúszunk még! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Két okból is magammal akartam ráncigálni: egy, mert neki van ahhoz tehetsége, hogy a hókupacba vezessen; és kettő, mert a többiek hógolyóztak, én meg nem akartam aktuális célponttá válni, viszont egyedül sem szerettem volna lenni, így jobb társaság híján a szöszi maradt B-tervnek.

Vagy negyven szánkázás után Chibinek is meg jött a jó kedve, az estével egyetemben. Fáradtan, de még mindig jót nevetve terültem el, mit sem törődve az oldalamba nyilalló fájdalommal, egészen addig, míg rám nem jött egy kisebb roham. Egy olyan bő háromperces folyamatos köhögés és rosszul lét után már kezdtem egy kicsit összeszedni magam.

- Öhm, lehet, hogy hülye kérdés, de jól vagy? – bámult rám.

- Igen, csak... – nem tudtam folytatni, mert egy újabb roham jött rám – Tudod mit? Tényleg hülye kérdés volt – nevettem fel cinikusan, ahogy ismét kaptam levegőt.

- Hát ezt nemnek veszem... – sóhajtott fel lemondóan – Nesze! – nyomott az orrom elé a zsebkendőt.

- Öhm... kösz – vizslattam ferde szemmel végül elvettem és letöröltem a vért az arcomról. Az alattam lévő hó, a felköhögött vérem melegétől olvadozott. Szótlanul bámultam, ahogy az eddig szilárd jég, lassan vízzé válik, majd új, vöröslő formájában lomhán folydogál lefelé.

- Amúgy biztos szar érzés lehet – törte meg elgondolkozva a csendet Nathaniel – mármint a rosszul léted.

- Legalább ezer dolgot tudok mondani, ami jobb lenne, de ez van, ez kell szeretni – terültem el a földön, a karjaimmal eltakarva a szemem, egy mély levegőt véve – Végül is én vívtam ki magamnak…

- Egyébként igen. Más ember egy Alkut nem csinálna végig, te meg… Mennyit is…?

- Hármat – vetettem oda kedvetlenül.

- Nem semmi egy bolond vagy. Amúgy, ugye tudod, hogy az Alku előtt sőt közben is ki lehet szállni?

Emeltem fel a kezem és csodálkozva néztem fel rá – Komolyan?

- Igen, simán. Azért ez sem mentesít a büntetés alól, viszont nem veszítesz sokat, mint mondjuk a fizikai tested, vagy a fél jobb oldalad – nézett rám sejtelmesen.

- Megtennéd, hogy nem róvod fel az összes hibám…? – ejtettem vissza magamra a karjaim – Amúgy meg ezt honnan tudod?

Egy ideig morfondírozva bámult maga elé, vállat vont, majd inkább inkább terelően kérdezett – Mindezen felül, hogy- hogy most ütött be az egészségednél a krach?

- Talán azért mert a fogadásból megosztottam veled a borda-bajom. Bár ennek kicsi az esélye, ettől a kis hülyeségtől nem lennék rosszul. Gondolom az tett be, hogy mielőtt ráugrottam volna Leora vele is „osztozkodtam”, az meg egy kicsit sok sérülés volt, bár ez akkor nem nagyon zavart.

- És mégis miért ugrottál rá? Mikor odaértem, szegény gyerek már össze volt cincálva.

Automatikusan ültem fel a térdeimet átölelve. Most rajtam volt a töprengés ideje. Most komolyan mondjam el? Mégis mért tenném? Mért pont neki fejteném ki, az akkor történteket, de most komolyan. Ezekkel a gondolatokkal a fejembe szólaltam meg – Miért érdekel?

Megrántotta a vállát – Csak kíváncsiság. Ha nem akarod, akkor nem kell mondani. Nem úgy nézel ki, mint aki erről beszélni szeretne erről– állt fel – Surranjunk be addig, amíg nem figyelnek…

Nem tudom, miért, talán csak karácsonyi csoda volt, de ahogy lassan elindult, megszólaltam – Az ő hibája – motyogtam még számomra is olyan, halkan, hogy csodálom, hogy Nathaniel megtorpant rá – Azt mondta, hogy vak vagyok, hogy Danielt félre ismertem, hogy közel sem olyan ártatlan, mint ahogy azt én gondolom… - húztam össze magam – Hogy rosszabb, mint bárki más…

Még mindig háttal állt nekem, nem úgy nézett ki, mintha hallotta volna, amit mondtam neki. Már kezdtem komolyan elhinni, hogy ez így van, és már kezdtem megkönnyebbülni, mikor megszólalt – Tudod, szerintem igaza van – értetlenül kaptam fel a fejem – Értsd meg, Leo egy szemét, de akkor is… ebben egyetértek vele. Túlságosan elvakult vagy azzal a gyerekkel szemben, annyira, hogy képes lettél volna emiatt akár megölni is őt. Ez szerinted normális? Senki sem annyira tökéletes, hogy ezt csináld miatta. Szerintem tévedsz vele kapcsolatban, nem lehet olyan jó ember. Már csak hallomásból sem tudnék megbízni benne…

- Az ellenségem ellensége a barátom, de az ellenségem barátja az ellenségem?

- Nem – hallottam a hangján, hogy elmosolyodik.

- Nos, akkor?

- Aggódom érted. Amennyire a megszállottja vagy, el sem tudom képzelni, hogy mi történne akkor, ha kiderülne, hogy a herceged nem is olyan mesés, mint amilyennek mutatta magát... Téged ismerve azt hiszem, 180 fokos fordulatot vennél. Nem akarom, hogy csalódnod kelljen benne.

- Az nem történik meg, mert még mindig megbízom benne – motyogtam.
- Tudod mit? Úgy legyen - indult el.

- De…- kezdtem bele, mire megint megtorpant – Azért még ha egy kicsit is de… Benned is bízom… - húztam bíztató mosolyra a szám.

Döbbenten bámult rám, én lassan lehajtottam a fejem. Tudom, hogy Leo hazudott. Elvégre ki ismeri jobban Danielt, ő, aki sosem látta, vagy én, emberbelátás ide vagy oda. Daniel nem tett nekem semmi rosszat. Én még mindig hiszek benne, jogosan. Hisz, annyi alkalma lett volna faképnél hagyni, még akkor is elfogadott, mikor elmondtam neki mindent, még arra is képes volt, hogy feláldozza magát értem. Képes volt miattam meghalni. Mégis hogy a fenébe tudnék így kételkedni benne?! És mégis… Nathaniel tényleg emiatt aggódna? Komolyan? Ha igen, akkor tényleg léteznek karácsonyi csodák...

Mire felnéztem, Chibi eltűnt előlem. Nagyot sóhajtva álltam fel, miközben éreztem, hogy majd meg fagyok. A szöszi bement ameddig én itt ültem…szuper. Épp indultam volna lefelé, mikor éreztem, hogy valaki taszít egyet rajtam, én meg gurultam lefelé a dombon egyenest a hókupacba. Fejjel. Fortyogva kecmeregtem ki, közben hallgathattam Nathanielt, ahogy már sírva röhög rajtam.

- Inkább mentél volna be… - kezdem el kirázni a hideg izét a hajamból – Amúgy meg nem ismered azt az íratlan szabályt, hogy hátba támadni nem ér?! – förmedtem rá.

A szőke meg gonosz vigyorral a képén ejtett még egy adaggal képembe – Neked meg ott van a rejtő színed, Hókakisasszony – ennyi, a nagy depizésemet, felváltotta az idegbaj. Dühösen trappoltam mellé, majd nemes egyszerséggel kigáncsoltam – He, így kell bánni a beteggel?! – húzta fel magát ő is

- „He, így kell bánni a beteggel?!” – ismételtem meg gúnyosan, elváltoztatott hangon, végül én is egy marék havat pottyantottam az arcába. Csak hogy a szerencsétlen nem nagyon akarta hagyni magát és visszaadta. Én meg megbosszultam. Így viszonylag sok ideig szívattuk egymást, egész addig, míg teljesen át nem áztunk.

- Csontra átfagytam… - vacogott a szőke – Hé, nem megyünk be skacok? Skacok! – nézett körül.

- Emberek…? – na, szuper. Ezek szépen betáncoltak addig melegedni, nekünk meg csesztek szólni, király.

- No, tűzzünk be mi is. Lassan észre sem veszlek, ki sem látszol a hóból, Hóka.

- Olvadjunk ki… - indultam el, de természetesen, nem tudtam megállni, hogy gonosz vigyorral hozzátegyem – Ahogy óhajtja, Alacsonysága! –egyeletlen szőkém, naná, hogy azonnal fel kapta a vizet, én meg magamban jó nevettem, ahogy beléptem az ajtón, pontosabban csak léptem volna, mert Chibi úgy határozott, hogy ő szeretne hamarabb bejutni, így valahogy egyszerre akartunk beérni, de ez nem nagyon akart összejönni….

- Hékás, lányoké az elsőbbség – emlékeztettem az etikett alapszabályaira.

- Lány? Hol van itt lány? – kezdte el színpadiasan forgatni a fejét, mintha nagyon keresné – Én egyet sem látok! Itt csak vámpír van, így az ember megy elsőnek.

- Vagyis inkább a törpe…

- Pióca!

- Minimanó!

- Vérszívó!

- Elf!

Fogalmam sincs, hogyan jutottunk be, de a házon belül is ellenséges pillantásokat küldtünk egymás felé. A jó melegben azonnal kezdtem kiolvadni – Héj, Gerlék, miért hagytatok faképnél?! – kiáltottam be, mikor, meguntam a farkasszemet.

- Oh, már bent is vagytok? – pattant elénk barátnőm, akin télanyó jelmez volt…? Nem tudom, hogy azt élvezte, hogy agyvérzést okozhat nekem, vagy komolyan örül annak, hogy ebben az izében ugrándozhat. A második sokk akkor ért mikor Allen meg Cuki is oda sétált: Ők meg télapónak voltak öltözve! Szent. Ég. Ilyenkor jövök rá, hogy az egyetlen viszonylag normális a csapatomban az öcsém… A döbbenetemből az albi hangja ébresztett föl:

- Olyan jól elvoltatok, gondoltuk nem zavarunk meg titeket… - nézett sejtelmesen.

- Naaa, sikerült átsugározni a karácsonyi hangulatot beléd, Nate? – kezdett el puhatolózni a másik jelmezes srác csillogószemekkel a szőkéhez oldalazva.

Az kedvetlenül fordította felé a fejét, majd nemes egyszerűséggel kibökte – Nem.

- Se baj! – emelte maga elé elszántan az ökölbe szorított kezét – Akkor most mutatunk neked egy igazi karácsonyi csodát! Gwen, hozd be! – kiáltott oda.

A leányzó mosolyogva – és nem oly meglepő módon télanyó szerkóban – jelent meg miközben nagyban ráncigált volna be valamit… pontosabban valakit. Egy nagyon zsörtölődő valakit… rénszarvasnak öltözve…

- Fletcher?! – botránkoztam meg azonnal. Az öcsém komolyan Rudolfnak volt öltözve! És… Mélyen tisztelt közönség, Raven Trinem világról alkotott képe most tört szilánkjaira! Ezt nem tudom elhinni! Az ott tényleg az ÉN öcsém?! Hogy került az rá?! – Ko-komolyan te vagy az…? – dadogtam döbbenten.

- Jah – sóhajtott fel, majd mosolyodott el kínosan - Bocsi…

- Mé-mégis hogy a …? – jött mellőlem a szőkétől. Szóval őt is sokkolta a látvány.

- Gwen rávett… Istenem, de megalázva érzem magam… - fogta a fejét – Viszont van benne valami nosztalgikus is nem…?

Ennek a lánynak sikerült összehoznia azt, amit Toxy-nak, Cukinak, Dexnek és nekem tíz év alatt egyszer sem jött össze... Gwendolyn Ordway, minden elismerésem. Innentől már az sem zavar, ha elcsórod a tesóm; ez után a teljesítmény után... simán áldásom adom.

- Ez komolyan egy csoda... - hebegte mellettem a szöszi.

- Sikerült? - ragyogtak fel Cuki szemei.

-Nem. Ettől még ne-ne.. - tüsszentette el magát.

- Ááá! Ne bacilusozz már össze! - ugrottam hátrébb.

- Jah, tényleg! Ti szétáztatok! Bocsi... Menjetek be, keressetek valami váltó göncöt... - invitált (végre) be barátnőm.

Mire átöltözve lekecmeregtem Chibivel vitatkozva - aki talán Cukitól kapott kölcsön valamilyen öltözéket - az emeletről, a többiek - még mindig a nevetséges hacukájukban - már nagyban hülyéskedtek. Cuki jóvoltából az egész épületet bezengte a ,,Hull a pelyhes dinamit"- amit mondjuk halálosan nem értettem, hogy mért énekelte, mikor a rendieknek nem kell iskolába járni - Fletcher mellette csak a fejét fogta, miközben a két lány nagyban tapsolt, hol-hol bekapcsolódva az éneklésbe. Al pedig... őszintén szólva fogalmam sincs hol a fenében leledzett.

- Srácok! Íme, kész! Itt a remekművem az Allenchino! - nyomott az orrunk alá tálcán egy bögre gőzölgő izét; komolyan mondom, nem tudtam volna megmondani, hogy ezt fogyasztásra szánja-e ijesztés helyet - Na, ki akar az a szerencsés lenni, aki elsőnek kóstolhatja meg? - nézett végig rajtunk izgatottan. Mire mi egységesen hátráltunk vagy két métert, kivéve Gwent, aki értetlenül bámult minket. Jaj, tényleg! Neki fogalma sincs Al receptjeinek tömegpusztító erejéről. Al pedig ezt álldogálást önként jelentkezésnek vette, így felé nyújtotta a tálcát. A leányzó tétován nyúlt a csészéhez, mire rénszarvasuk egy ,, Ne! Ne-ne-ne!!!" kiáltással rántotta azonnal vissza a karjánál fogva. Ahogy ez össze is jött tesókám egy darabig bámulta a még mindig a szőke lány kezét szorongató pracliát, majd ahogy el is jutott a tudatáig, azonnal elkapta a mancsát, mintha izzóvashoz nyúlt volna. Majd csak mereven a földet, nem mintha a kisasszony nem ezt csinálta volna... Én meg csak mondogattam magamnak: ,, Az áldásodat adtad... az áldásodat adtad..."

Allen el is szontyolodott azonnal - Most mért kellet?! - húzta el csalódottan a száját - Végre lett volna valaki, aki szó nélkül megkóstolja, amit csinálok, erre te hősszerelmes megállítod! Mi van, imponálni akarsz a barátnődnek vagy mi?!

Öcsikém a mondatra azonnal felkapta a fejét - É-én ne-nem is... - habogta zavartan.

- Ahaaaa, én meg elhiszem... - forgatta sértetten szemeit.

- Nem, én nem azért csináltam! - ellenkezett makacsul - Hanem mert van valaki, aki még inkább szeretne belőle inni!

A srác szeme azonnal felcsillant - Komolyan?! Tényleg szeretnéd megkóstolni? Fletcher én úgy szeretlek! - nyomtam az orra alá.

Egyetlen rénszarvasom a gőzölgő bögre felett még levegőt, sem mert venni. Eléggé félhetett, már csak a tekintetéből ítélve. Nem tudom miért rettegett ennyire, mivel őt csak ide horgonyoztam, tehát - valódi anyagi test híján - nem nagyon tehet kárt magában. Mondjuk, annak a cuccnak az íze sem lehet valami jó... Tudjátok mit? Teljesen megértem Fletchert. Egy hatalmasat nyelt, miközben még mindig farkasszemet nézett az Izével. Végül felkiáltott - Ki-ki mondta, hogy én?! Cuki szeretné, de ő nagyon! - rántotta maga elé.

- HOGY MI VAN?! - szegény srác azt sem tudta milyen rendezvényen van. És sajnos nem is nagyon volt esélye kideríteni, mert Allen az arcába nyomta az,,Allenchino"-t, és Cuki akaratlanul kortyolt belőle egy kicsit. Szerencsétlen azonnal a szája elé kapta a kezét és öklendezni kezdett - E-ezt még... mindketten.. nagyon... megbánjátok... - nyögte ki nehezen, majd kisprintelt a vécére.

- Úúú, lehet, hogy túl sok balzsamecetet tettem bele... gondolkozott el a bögrét vizslatva - De ez nem árthat az ételnek - jah, az ételnek nem, de nekünk... - Csak túlreagálta.

- Öhm, Al én ezt nem hinném... - jegyezte meg letaglózva Nathaniel.

- De biztos! - vágta rá a legnagyobb meggyőződéssel.

- Biztos, Allen? - néztem rá kételkedőn.

- Halálosan! Felőlem ki is vizsgáltathatjátok, annyira biztos!

- Akkor, Toxy, megtennéd, mint profi méregkeverő?- néztem a drága télanyómra, aki pedig meg a pillantásával akart felnyársalni, hogy ráhárítottam szíve választottjának kiábrándítását.

Nagy koncentrációval szuggerálta az Izét, végül sajnálkozón meredt az albira - Sajnálom Al, de ez tényleg mérgező...

Cukinak csak vagy fél óra múlva volt elég ereje ahhoz, hogy hulla módjára kicsoszogjon a mellékhelységből. Allen sűrű bocsánat kérés közepette magyarázkodott, hogy fogalma sem volt róla, hogy gyomorrontást fog tőle kapni. Végül a betegünk megbékélt albival és egységesen teremtették le az öcsém, aki meg nem győzködött magyarázkodni.

A vita akkor kezdett csillapodni mikor kihoztuk a híres karácsonyi tortát, majd csak akkor ült el teljesen, mikor nekiálltunk az ajándékozásnak. A sok télapó és télanyó (és egy szem rénszarvasom) vigyorogva nyomta egymás kezébe a díszes csomagokat, hol-hol félénken puszilkodtak össze - avagy albim és barátném -, vagy éppen esetlenül ölelték meg egymást - ez lenne öcsikém és Gwen - vagy csak szimplán szimplán ugrált fel-alá boldogan kiáltozva - jah, ennyit Cuki nagy ételmérgezéséről...- Mi pedig a szőkével csak álltunk és bámultunk őket. A nagy piros-fehér forgatagból nem kicsit tűntünk ki jelmeztelenségünkkel. Ez sem tartott sokáig, mert Toxy-tól mindketten kaptunk egyet-egyet, majd ellentmondást nem tűrve megparancsolta, hogy most azonnal vegyük fel.

Sóhajtva baktattam föl majd ott letaglózva vettem ki egy miniruhát… Szuper nem elég, hogy pirosban kell díszelegnem, még legyen ki mindenem ugye?! Jól van Toxic, ezt megjegyeztem...Végül fortyogva jöttem vissza le a többiekhez, akik már nagyban röhögtek a szőkén. (Ex)barátném egy aprót sikkantva, csillogó szemekkel állított szerencsétlen srác mellé, így ketten álltunk ott egymásra egyetlen pillantást sem vetve, tömeggyilkos arckifejezést vágva a vidáman tapsikoló Toxic-ra és Allenre…

- Jaj, Istenem! – ujjongott –Olyan jó ruhát választottam neked! Nincs igazam, Nate? – nézett a szöszire.

- Én tudjam? – keresztezte maga előtt össze sértetten a kezét, még mindig háttal állva nekem – Nem fogok ránézni, rosszul leszek tőle…- mondta teljesen komolyan, de mikor megfordult még a hanglejtése is megváltozott.

- Most az egyszer egyetértek vele, én sem néznék tükörbe! – rivalltam Toxy-ra. Kedveském csak a szemét forgatta, végül újult erővel és ujjongással állt neki:

- Szerintem, pedig igen! Hát nem néztek ki aranyosan?! Mint Télapó és Télanyó!

- Hah! Álmodik a nyomor! – szólt közbe ismét Chibi – Inkább, mint Télapó és az idióta majmolója – bökött először magára majd rám.

- He! – kiáltottam el magam fintorogva – Szerintem Toxy, rossz jelmezt vettél, Chibinek manó-hacuka kellet volna…

- Hékás! Kiről beszélsz, Hóka?!

- Szerinted?! Te vagy az egyedüli, akit az alacsonysága miatt észre sem vennék az elfek, mint kívülállót! – és egy újabb sor vita jött.

Toxy pedig lemondóan sóhajtva fogta a fejét – Erről ennyit… - végül felkapta fejét, az épp a szabadba kisprintelő embertömegre, és azon belül a gonoszul vigyorgó Cukira, akinél egy zöld halálfejes táska volt, amit a lány most kapott Altől – Héj, állj meg! – indult utána, majd az ajtóból még visszakiáltott figyelmeztetésként – Ti még ajizzatok!

„No, ne mond!” – akartan neki odavetni, de addigra már ő is a kint volt a mínuszban. Így álltam ott a szőkével még mindig egymásnak sértetten hátat mutatva. Szuper! Ismét csak az idegesítő, kínos csend!

Végül ezt is sikeresen megtörte Nathaniel, egy nagy sóhaj kíséretében – Jól van, akkor kezdjük – vett fel egy csomagot a földről – Fogalmam sem volt, mi szíved legnagyobb vágya, tehát inkább biztosra mentem – nyújtotta át. Én csak lassan vettem el és nyitottam ki– Mi a...? Doubt! – kiáltottam fel boldogan, ahogy kivettem két apró mangát – Ráadásul az utolsó két kötet! – ölelgettem magamhoz csillogó szemekkel.

A szőke felnevetett – Reméltem, hogy így fogsz reagálni. Az után, hogy vagy két napig hallgathattam, hogy azt kiabálod „Soha nem tudom meg ki a Farkas!” Gondoltam, hogy örülni fogsz neki. Eredetileg mondjuk barnító krémet akartam venni, de erről inkább letettem…- oh, ha tudnád drága, hogy én meg növesztő szert kerestem neked… - Meg itt van ez is – nyomott a kezem be egy cédulát, majd magyarázni kezdte – Írásos engedély, arra, hogy valamikor egy hétre kölcsön kérd Corneliát, vagyis Conant, ha visszaköltöztél… De csak egy hétre! – figyelmeztetett az ujját felemelve.

- Ez most komoly? – nézem rá még ragyogóbb szemekkel.

- Jah – bólintott mosolyogva.

- Köszi! Köszi!– kezdtem el tapsikolni; jól van, mostantól nem szidhatom Toxy-t a gyerekes viselkedésért. Komolyan aggódtam azért, hogy mi lesz velünk Conannel, ha vissza költözöm, ez így most halálosan jó! Végül, mikor kellő képpen kiörömködtem magam, szépen letettem a köteteket rá óvatosan a nagybetűs ENGEDÉLY-t, majd én is lehajoltam, figyelve arra, hogy az a szerencsétlen szoknya ne hozzon kínos helyzetbe, és én is fel vettem a csomagom. Őszintén reménykedtem, hogy tetszeni fog neki Lassan felegyenesedtem és mosolyogva nyújtottam át neki - Tessék!
Az gyanakvó pillantásokkal nyitotta fel majd vette ki belőle a könyvet - Ezt... - tátogta döbbenten, de azért olyan volt, mintha egy kicsit elbűvölte volna - ... honnan...

- Izé...- fogtam a fejem - Hosszú történet... Legyen elég annyi, hogy egy spontán aukción nyertem egy nagyon makacs fazontól – Ha nem jó.. akkor…akkor én majd visszaviszem…

- Ő Ophelia? - nézte a borítón a szobrocskát - Elképesztő! - ért hozzá óvatosan - De ezt... Nem fogadhatom el...

Fölsóhajtottam - Nem baj, ha nem tetszik, majd veszek mást - ajánlottam fel.
A szőke rám emelte a tekintetét - Nem, nem azzal van a baj, hogy nem tetszik, sőt nagyon is tetszik. De azért az értéke...

Magamban egy hatalmasat sóhajtottam magkönnyebbülésemben. Akkor hát teszik neki. Hála az Égi hapsinak! És végre valaki, aki tudja, hogy ez érték, azzal a nyanyával ellentétben. Legalább tudom, hogy nem fogja gyújtósnak használni. Jó helye lesz ennek nála.

- Ugyan már, Nathaniel! – mosolyodtam el – Tied.

- De hát, a pénztárcád tuti kiürült tőle…

- Dehogy is! – legyintettem le… Legalábbis csak arra a napra… - Nézz bele! – lettem egyre izgatottabb.

Lassan nyitotta ki mire kiesett egy kis papír. A szőke lassan hajolt le érte majd elkezdte olvasni. Tudom, mi állt benne, mert én írtam:

„… és nemsokára lesz, magam megoldom,
számodra hihetően, mind az összes
különös eseményt; addig örülj,
és hidd el, minden jól volt.”

…; V. Felvonás (…)

„Boldog” karácsonyt:

Raven

- Furcsa, hol marad a cím, meg ki mondta? – emelte rám a tekintetét. Akkor ezt nem olvasta, király, meg bele sem fog unni!

- Ennek neked kell utána járnod! Olvasd el, és megtudod! – kacsintottam rá.

- Biztos…? – nézett rám, még mindig abban kételkedve, hogy az ajándékom, az ajándéka-e.

- Teljes mértékben – bólogattam, majd megfogtam az egyik kezét és óvatosan a könyv tetejére helyeztem – Ez most már a tied – néztem a szemébe mosolyogva.

Nathaniel lassan az egyik asztalra tette a könyvet, és magához ölelt – Köszönöm… - suttogta – És boldog karácsonyt… - Én pedig lebénultam. Percekig, csak döbbenten néztem ki a fejemből. Éreztem, hogy kezd lassulni az idő. Végül, lassan emeltem fel a kezem, viszonozva a gesztust. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik. Örültem, hogy örül, komolyan. Jó érzés volt látni, hogy boldog, valamiért megnyugtatott. Végül arra eszméltem fel, hogy Nathaniel megszólal – Légy átkozott Cuki…- motyogta, ahogy a felfelé bámult.

Lassan én is odaemeltem a tekintetem, és mit látnak szemeim? Harry a Horgászbot ott állt a fejünk felett felakasztva. Szóval azért vigyorgott úgy a gyerek, ahogy kisliccolt a hidegbe. Hallottam, hogy a szőke mellettem, megadóan felsóhajtott, majd ráérősen egyenesedett fel, majd fogta meg a két vállamat. Egyre közelebb hajolt hozzám, végül már csak azt éreztem, hogy az arcomhoz érinti az ajkait. Hirtelen, annyira érdekesnek találtam a magassarkúm, hogy csak azt tudtam vizslatni. Bár amennyire kóválygott a fejem és amilyen nehezen vettem levegőt nem is csodálkozom, hogy minden mennyivel érdekesebb lett most így. Kezdtem érezni, hogy az arcom felforrósodik. Töprengésemből az ébresztett föl, hogy éreztem, hogy Chibi elhúzódott tőlem, és megszólalt – Hé, nézd már! – mutatott az ablakon kifelé.

Lassan emeltem oda a tekintetem, majd azonnal elmosolyodtam – A fények! Végre felkapcsolták! – bámultam csillogó szemekkel ki felé, ahogy a városban a karácsonyi világítást elkezdték felkapcsolni. Olyan szép volt, de komolyan – Tudod, amúgy én sem nagyon szeretem a karácsonyt –szólaltam meg egy kis idő után – Nem is az, hogy nem szeretem, hanem csak egyszerűen még mindig nem értem. Biztos csak azért, mert az előzőmben sosem volt alkalmam karácsonyozni. Viszont még ha nem is értem, a fények már akkor is elbűvöltek; már csak emiatt képes vagyok várni ezt az egész felhajtást… - gondolkoztam el hangosan, majd ahogy eljutott az agyamig, hogy ezt ki is mondtam, azonnal szkeptikusan hozzátettem – Nem mintha ez téged annyira izgatna, vagy annyira érdekes lenne…

A szőke mellettem somolyogva ingatta a fejét – Nem, aranyosan hangzik, mondjuk nem nagyon néztem ki belőled. Nekem meg egyszerűen elment már ettől az egésztől a kedvem. Szerintem a karácsony egy nagyon gyerekes ünnep, én meg már az életkorom ide vagy nem nagyon érzem magam annak, ahhoz már túl sok problémám van – nevetett fel cinikusan - Mondjuk, ezt a karácsonyt még élveztem is. Komolyan jól szórakoztam; de ezt nehogy megemlítsd Cukinak, nem akarom azt az elégedett vigyorát nézni...

- Oké, nem hallottam semmit - kacsintottam rá.

- Kösz. Amúgy meg jól sikerült a jelmezed... - nézett végig rajtam. Én automatikusan elkezdtem lefelé ráncigálni a ruhám, esélytelenül - Gyakrabban kéne ilyeneket hordanod.

- Ha lehet, ne gúnyolódj már ennyire, ebben a cipőben momentán állni sem bírok...- mondtam komolyan, mert életem adtam volna, hogy csak viccel.

- Nekem nem úgy tűnik... – röhögött, de mégis teljesen komolyan beszélt. Kintről be lehetett hallani, a többiek kiabálását, végül Nathaniel megfordult - Szerintem mennyünk utánuk, még a végén kitalálnak valamit. Mehetünk, Télanyó? - nézett hátra majd kinyújtotta felém a karját.

- Persze, Télapó – karoltam bele. Majd nevetve elindultunk. Hát igen, valamiért én is úgy érzem, tényleg jól sikerült ez a karácsony.”

Ennyi lenne^^

Képek (elképesztő mennyi van o.o):

Két idióta és egy rénszarvas - avagy csak Aven, Flecher és Chibi

Aven és Toxy - egy régebbi karásonykor (gondolom akkor, mikor még Avy is benne volt a

jelmezesdiben)

Toxic és Gwen

Cuki és Fletcher