2015. január 1., csütörtök

Raven 30. Fejezet


Helló!!!
(Imádkozom, hogy a Blogger jelezze Nektek, hogy írtam)



És most zenét!


I'm ALIVE! 

I'm ALIVE! Oh, yeah 
Between the good and bad's where you'll find me 
Reaching for heaven 

Igen ezzel is csak azt akartam kifejezni, hogy még élek, eddig - mint Nikának említettem -  anabiózisban leledzettem, de majd igyekszem egy kicsit össze kaparni magam... Majd kiderül, hogy inkább több, vagy kevesebb sikerrel fog ez a dolog összejönni...

Minden esetre addig is szeretnék még így meg késve is Boldog Karit!! és Boldog Újévet!!! kívánni!




So, minden esetre, sikerült így fél év alatt írnom egy fejezetet (Uram isten, nehogy túlzásba vidd Bogi!!!) A téma a szilveszter, így természetesen partry time! És most vagyok nagyjából egy időben a mostanival... Bár ne lennék inkább -.-"" 


Minden esetre addig is jó olvasást ^.^



30. Fejezet

Szilveszter…oh, yeah…!







Egy hatalmasat sóhajtva vettem föl a már (jó szokásához híven) nagyban hörgő telefonom – Itt Raven.
- Itt van az én jómadaram! - jött a másikoldalról az ismerős, gúnyosan csengő hang. Na, kösz szépen.
- Oh, helló Dexter! Hogy van a laborod? Dee dee nem vágta még tönkre?  - vágtam vissza, drága rokonomnak.
- Te… te... - mondogatta fenyegetően.
- Én... én...?
- Te is hiányoztál nekem, hugi - nevette el végül magát, majd én is csatlakoztam hozzá. Őszintén örültem, hogy hívott, nagyon rég beszéltem vele – Mi újság van veled?
- Nem sok, agy-segget kapok néha a csapatomtól, de amúgy semmi - egyszerűen nem bírtam abbahagyni a mosolygást - Nálatok?
- Semmi, semmi… - kezdte tétován - Anyu megvan, Én meg… haragszom rád, nagyon! - kiáltott rám.
- Mért mit csináltam?! - lepődtem meg.
- Mi az, hogy nem jösztök haza karácsonyozni, ha egyszer megbeszéltük?! - vádolt meg. Oké, gondolom, nem most van itt az ideje, hogy kijavítsam, hogy az nem „jösztök”, hanem „jöttök”… - Tudod, hogy a Minyonok mennyire pipák rád?! Ennek Apu sem örült volna… Milyen otthonvezető vagy te?!
Jah… Spirence egyetlen egy dologról lehet valamelyest nevezetes: egy árvákkal foglalkozó alapítvány székhelyéül szolgál. Az otthon vezetése eredetileg Papa dolga volt, de a halálával a bátyámat és engem ért a „megtiszteltetés". Bár, én nem nevezném magam semminek sem a vezetőjének, igyekszem mindent Dexnek átpasszolni, nem mintha nem szeretném a helyet, a fele gyerekkorom ott töltöttem Papával meg a többiekkel, mondhatni az a családom… De ez semmit sem segít a magasztos eszméktől való viszolygásomon. Én és a gondoskodás, meg az önkéntesség... két külön fogalom. Félre ne értsetek, imádom a Minyonjaim - a gyerekeket - de..  Képtelen vagyok odafigyelni másokra! Nem vagyok képes másokkal úgy viselkedni, hogy az nekik is teljesen jó legyen. Egyáltalán nincs az ilyenekhez közöm. Annyi kedvesség és együttérzés szorult belém, mint egy ananászkonzervbe. Meg amúgy is: könyörgöm, nem vagyok én Teréz anya!
Egy kicsi lelkiismeret furdalásom viszont még így is volt, de ezt a világért nem adtam volna a bátyám tudtára - Hékás, kezdjük azzal, hogy az otthonvezető akkor is te vagy, én még fiatalkorú vagyok! És mind emellett: nem az én hibám, hogy pesztonkát erőltettek rám! Hidd el, inkább lebzselek az istenháta mögött otthon, mintsem itt azzal a szerencsétlennel! El vagyok átkozva - nyöszörögtem szomorúan.
- Oké-oké, nem kell depizned e miatt - sóhajtott fel fáradtan - Öcsibogyónkkal mi van?
- Fletcherrel? Nem sok, faképnél hagyott a drága, éli társas életét - motyogtam durcásan.
A túloldalon Dex csak jól kiröhögött - Mi van, mi van lecseréltek?
- Örülök, hogy élvezeted leled szenvedésemben…
- Nem, nem csak… Na jó, mégis! - röhögött egyre jobban - Legalább most visszakapod azt, hogy engem és a csodás Spirece-i életed felváltottad a fővárosi döglődésre - mondta elégedetten - Legalább elvihettél volna engem is! - kiáltott fel sértetten.
- Nehogy azt hidd olyan jó. Cirka három éve élek Centrum City-ben de még mindig fogalmam sincs, mégis mi hol van, pillanatok alatt eltévedek – És nem hazudtam, ez komolyan így van. - Ezen felül, nem neked van rabszolgahajcsár, szoknyapecér főnököd, szóval szerintem te jártál jól...
- Na persze! - horkantott fel - A te munkád legalább izgalmas, utazgathatsz, nem unatkozol, ráadásul még jó fizut is kapsz! Én meg, tizenkilenc évesen, életem fénykorában, óvóbácsit játszhatok, vezethetem a családi vállalkozást, és ha ez még nem lenne elég: mindenki nevét ismerem a városban! Érted?! Mindenkiét! – botránkozott meg – Tudod mit jelent ez, hugi, tudod?! Azt, hogy egy kicseszett, istenháta mögötti kisvárosban pazarlom el a múlandó, értékes ifjúságom!!! - siránkozott.
- Azért nem hinném, hogy a fegyver javítós-árulós szakma neked terhedre lenne… - utaltam a „családi vállalkozásunkra", ami meg anyai ágról jött (nemi szerepek tökéletesen felcserélve a szülők részéről. Érdekes családom van, mi?), ebbe segít be Dex, aki köztudottan fegyvermániás.
- Látom te is a lényeget szűröd le… - sóhajtott föl.
- Hidd el, nekem sokkal nehezebb. Pláne azzal az idióta bűnbandával, akik az áldozataikat nem, hogy lelőnék vagy leszúrnák, neeeeem. Ők halál titokzatos módon belülről gyújtják fel őket - céloztam itt Crimsonra és kedves kis csapatára. Azt viszont már nem nagyon akartam megemlíteni, hogy párszor megpróbáltak az életemre törni, a bátyómat ismerve biztos valami címeres ökörséget csinálna, vagy csak egyszerűen másnapra a fél városnak kikotyogná… Semmi szükségem a felesleges aggodalomra.
- Mi van, még nem kaptátok el őket? - döbbent le - Na, a végén kiderül, hogy az Apocalyptica nem is olyan elit csapata a Rendnek, mint ahogy azt mindenki hiszi...
- Soha nem is voltunk „elitek". Csak nem voltam hajlandó másokat is beengedni; az, hogy a sok hülye ezt félre érti, nem az én dolgom – vontam kedvetlenül vállat - Amúgy meg nem. Őszintén, semmire sem jutottunk... De úgy, hogy még azt sem tudjuk, hogy mégis, hogy a rohadt életben gyújtanak fel másokat, addig nem hinném, hogy egyről a kettőre juthatunk - magam előtt ismét megjelent Dan és Lily, valamint az égő férfi alakja a delegációs bulin... Az emléktől ismét kirázott a hideg.
- Úgy vaaaan... - teljesen biztos voltam benne, hogy a vonal túloldalán a bátyám „értelmes" fejjel bólogat - Minden esetre mennem kell, egy pasas most hozott be egy Smith & Wesson M&P45-öst javításra so...
- Értem - mosolyodtam el. Akármennyire is próbálja leplezni, hallottam a hangján hogy alig várja, hogy végre a pisztolyával foglalkozhasson. Gyerekes imádatot táplál még mindig a lőfegyverei iránt.
- Minden esetre: BUÉK! Neked is, Öcsibogyónknak is, meg Cukinak és Toxy-nak is!
- Köszi, viszont nektek is. Anyunak meg üzenek, hogy puszilom.
- Átadom!
- No, most már menj Dexter! Oh, és vigyázz Mandarkkal, ő is a laborod tönkrevágását tervezi...
- Haha, nagyon vicces - motyogta sértetten, én meg jót nevettem rajta - És még egy valami, hugi - váltott hirtelen halálosan komolyra a hangja - Kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra…!
Üvöltött a hangjából az aggodalom, és pont ez volt az, amit nem akartam hallani. Erőtlen mosollyal, halkan szólaltam meg - Mindent megteszek... Ígérem.
- Köszönöm - sóhajtott föl fáradtan - Hát, akkor majd találkozunk...
- Valamikor, biztosan... - az eddigi felhőtlen jókedvünknek már nyoma sem volt.
- Minden jót.
- Neked is... Szia...
- Szia... - innentől kezdve már csak a vonal monoton sípolását hallottam. Percekig csak bámultam ki a fejemből. Na szuper, nem mintha nem lenne bőven elég bajom, most már bűntudatom is lehet, hogy mégis milyen hülyeségekbe ártom bele magam... Faja!
- Aveeeeen~, jelentkeeezz! - pattant elém Cuki vállam rázogatva - Mi a baaaaj~?
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a negatív gondolataim, majd a srác felé fordítottam a tekintetem és megnyugtatónak szánt hangon szólaltam meg - Semmi, csak elbambultam.
- Akkor, rendben! - bólintott szórakozottan - De... Tessék mosolyogni! Az égszerelmére is! Szilveszter van, yeah! - ugrált izgatottan. Nem volt sok kedvem színlelni a jó hangulatom, így csak kedvetlen arccal meredtem rá - Most mért vagy ilyeeeen~?! - hisztizett, végül gonosz képpel ismét elém pattant, és a két mutatóujjával kezdte felfelé görbíteni a szám - Látod, így kell ezt! - a hülye arckifejezését látva nem bírtam ki nevetés nélkül. Ő ezt látva elégedetten vigyorogva ugrott el - Maradj is így!!! - végül elszökdécselt onnan.
Ahogy eltűnt a színről, a mosoly egy hatalmas sóhaj kíséretében olvadt le az arcomról. Most komolyan megint tettessem a nem létező jó kedvem? Úgy néz ki jah, muszáj lesz... Hát akkor, vezessük fel magunknak a hangulatot! Szilveszter, buli Van! Oh, igen! Partytime! Ez mind szép és jó lenne, csakhogy semmi kedvem ehhez az egészhez. Pedig összességében a szilveszter a kedvenc ünnepem, hisz nem kell senkit sem felköszönteni (és engem sem köszöntenek föl), pluszba addig maradhatunk ébren, ameddig csak akarunk, így másokat röhöghetek ki, mert éjszakai bagoly létemre simán fent maradok reggel kilencig is...
Ahogy erre gondoltam, azonnal egy óriásit ásítottam. Nem aludtam semmit az éjjel, a legutóbbi „álmom" miatt nem tudtam. Na jó, ez így nem helyes, nem az, hogy nem voltam képes, hanem az, hogy nem mertem aludni. Túlságosan féltem attól, hogy akkor ismét találkozom Leoval. Így egész éjszaka le sem hunytam a szemem. De komolyan, ott kukorékoltam már hajnalok hajnalán. Szegény szőke ott bámult rám egyik kezével szemét dörzsölgetve másikkal a párnáját ölelgetve magához - mint valami cuki öt éves csendespihenő után -, hogy mégis mit keresek reggel fél hétkor a konyhában. Nem hittem, hogy a csörömpölésemre fel fog kelni, bár így utólag belegondolva nem csoda, hisz Conan - igen, mert Chibi még mindig rajta csövezik - majd' a konyha mellet van...
És ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy azt mondjam halál fáradt vagyok, ezen felül üdvözlő bulit is tartunk Gwennek, mert holnaptól már hivatalosan is az Apocalyptica tagja. Ha még emlékeztek, anno szeptemberben – mikor a Centrum felé vonaton egy kiadós veszekedést csináltam Wildfire-rel telefonon – mondtam, hogy Gwen csak jövőre – vagyis, holnaptól – lesz hivatalosan is kisegítőnk. Végül ez is eljött.  Gyorsan múlik az idő, mi?

Fogalmam sincs, hogy kerültem az eredeti szobámból – amúgy így belegondolva nevetséges, hogy a saját lakásomba manapság csak vendég vagyok - a fölszinti szuperszoba hatalmas ablakaival szembe. Elképesztően szétszórt vagyok mostanában... Ahogy ezeken gondolkodtam kimeredtem az üvegen.
Havazik, de most már tényleg. Cuki egy kicsit sem kontárkodott bele az időjárásba, nem úgy, mint karácsonykor. Karácsony, uh... Erről jut eszembe, már csak néhány nap és mehetünk Ducky-ba!
 Végre valami bíztató…
A gondolataim kesze-kuszaságából az ébresztett föl, hogy hátba vágtak - Mizu van Trinem?
Egy hatalmasat ugrottam ijedtemben - Baz’ Chibi... - motyogtam idegesen, ahogy próbáltam normálisan levegőt venni - Hozod rám a szívrohamot - az meg csak vigyorogva nézett le rám - M-mi bajod van mán'?  - bámultam rá.
- Semmi, semmi, csak jó kedvem van – vont vállat – Meg megszereztem ezt – emelte magasba Harry-t a Horgászbotot, a damil végén meg még mindig ott volt az ominózus fagyöngy.
Én csak felvont szemöldökkel néztem rá – Minek az neked?
- Megszivatni Wildfire-t – vágta rá gonosz vigyorral a fején. Jah, igen a drága főnököm is velünk ünnepel, két okból: egy, mert Lizbeth azt mondta ez alkalommal velünk szeretne ünnepelni és mivel ő meg Walkerrel szeretné tölteni a szilvesztert így – ahogy E.J. fogalmazott „legnagyobb bánatára” – kénytelen lesz minket boldogítani. Bár ha engem kérdeztek ott a második ok miszerint, sehova sem tudott volna menni, ha nem hozzánk. Lizbeth-tel nincs semmi bajom, sőt nekem nagyon szimpi a csaj, már csak azért is mert a cirka négy-öt év korkülönbség ellenére is – ahogy elnézem – szívesen van velünk. Hát ez a másikról nem feltétlenül igaz…
-Az értetlenségem csak egyre inkább nőtt – Oké… nem értem. Mit akarsz te azzal?
- Szerinted? –vigyorgott gonoszul, majd a kettőnk között magasba felemelte a botot végül fogta magát és odahajolt hozzám és közvetlenül az arcom mellett a levegőbe cuppantott valami csókszerűséget.
Én pedig egyre forrósodó arccal kiáltottam el magam - TETŰ! - és két kézzel, amekkora erővel ebben a helyzetben tudtam ellöktem. Ő meg szépen neki ment a mögötte lévő asztalnak és hátra esett… de sajnos még ez se vette el a kedvét a röhögéstől.
- Így most már világos? – vigyorgott.
- Tahó… - motyogtam idegesen  majd ahogy lassan megnyugodtam eljutott valami az agyamig - De ezzel hogy is akartad megszívatni E.J.-t? Szen'tem ha ezt közé és Lizbeth közé lógatod, akkor csak jót teszel neki…- ráncoltam a homlokom.
- Kimondta, hogy közéjük hajítom? - üt föl vigyorogva - Majd odadobom, mikor Cuki lesz a közelében. Úgy is jövök neki a karácsonyi akciójáért. Wildfire meg… Még nagyon meg fogja bánni, hogy behajított az  Apocalypticádba…
- Hékás, ez azt  jelenti, hogy nem is érzed jól magad kis csapatom berkein belül?! - kiáltottam fel önérzetesen. Mért? Nekem már csak természetes, hogy nálunk mindenki jól érzi magát! Ha még nem ismert volna minket, akkor is vagyunk olyan hülyék – élen Cukival –, hogy feldobjuk a hangulatát. Szöszi meg már akkor is ismert minket, mikor még nem jött létre a hivatalosan a csapatunk, tehát, a beilleszkedéssel sem lehetne semmi gondja. Nem akartam bevallani, de ez megsértett, nem is kicsit.
  Ne érts félre, alapjába nincs veletek bajom, hisz majdnem mindegyikőtöket ismerem már egy ideje sőt, van, akit már kiskorom óta. Emlékszem, eredetileg Chris meg én is be akartunk lépni. De semmi kedvem sincs itt lenni az után, ami vele történt, és ezt szerintem neked kéne a legjobban megértened –nézett rám sokat sejtetőn. Hát ezt megkaptam… nem mintha nem lenne igaza, jogosas lehet rám dühös. Elvégre Chris… jó inkább magamban sem akarom kimondani. Nem húztam fel magam, inkább meg sem szólaltam, csak még erősebben meredtem ki az ablakon – Rosszul gondolod, már nem haragszom miatta rád. – nézett ki elgondolkozva is. Magamban egy hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
 Teljesen biztos voltam abban, hogy Nathaniel emiatt fúj rám a legjobban, hogy őszinte egyek, szerintem ez a legfőbb oka annak, hogy ennyire nem jövünk ki. Jó, Chris halála előtt sem voltunk valami jóban - akkor is mindig szét kellet minket választania szegény srácnak – de a túlélő próba után komoly szálkák lettünk a másik szemében, pontosabban inkább én a szöszi szemében. Hogy ezzel a „csodálatos” kifejezéssel éljek…
- Viszont, az nem annyira tetszetős már, hogy mivel itt nagyjából mindenki ismeri, gyakran kerül szóba – sóhajtott föl.
- Ugyan ez nálam, csak Daniellel – szólaltam meg végül.
- Azzal a pöpet különbséggel, hogy az én barátom három éve halott, a te imádott barnaherceged meeeg… - nyújtotta el, miközben sokat sejtőn nézett rám. Én csak fújtatva csóváltam a fejem. Végül annyit hallottam, hogy Chibi mellettem fölsóhajt, majd vigyorodva fordult felém vissza – De mit emózunk itt pont szilveszterkor, most komolyan? Ez az egyetlen normális ünnep, amit még én is élvezni tudok, te meg tönkre teszed nekem a csodás hangulatom.
- Furcsálltam is, hogy ilyen jó kedved van, szóval ezért. Amúgy meg a te bajod, minek jöttél ide – motyogtam.
- Kettőnk közül eredetileg az én reszortom, hogy a saját levemben főjek, szóval megnéztelek. Ezen felül meg nem hagyhattam, ki az ijesztgetést – nézett rám elégedetten.
- Paraszt – ingattam a fejem – Megyek, segítek Allennek a kajákkal, még a végén „saját recept” lesz belőle… - indultam volna el.
- Nem lesz bent. Wildfire még vagy egy órája felhívott, hogy nem kell nagyon készülődnünk, csak rendeljünk valamit.
- He, ez most azt hiszi, hogy én tojom a pénzt?! – fortyogtam.
- Ja, meg azt is mondta, hogy mivel „a csapat eredményei szépen növelik a tekintélyét”- rajzolta a levegőbe az idézőjeleket –, most ő fizet.
- Hohohóó! Tehát így állunk… – dörzsöltem össze ördögi vigyorral kezeimet – Lightshadow, asszem, meg van az én személyes bosszúm drága főnökömnek…
Chibi megszeppenve nézett rám- Oké… kezdesz ijesztővé válni…
- Allen, hozd a Nagykönyvet!!! – kiáltottam el magam parancsolón.
Néhány pillanattal később megjelent az albim egy hatalmas és durván öt centi vastag brosúrát tartva, amit a kezembe is nyomott, ő már szerintem tudta, hogy mi a célom – Itt van! Hívjam Cukit is? – tőlem bősz bólogatást kapott válaszul – Mindjárt jövünk! – tűnt el. Én hatalmas puffanással ledobtam az asztalra, majd kinyitottam.
- Mi-mi… mi ez?! – bámult rám a szöszi.
- Ez a város összes ételfutárjának elérhetősége és kínálata egybe összegyűjtve.
- É-és minek ez a fő gonosz arckifejezés…?
Ebben a pillanatban megjelent Al a másik srác társaságában – Főnök! – szalutált a barnaság fúl komoly képpel – Miket rendeljünk?
- Mindent, amit csak akartok, lehetőleg minél többet – vágtam rá.
- Meglesz!- biccentett, majd Al társaságában felrohant az emeletre - GWEN, TOXY, FLETCHER TELEFONOKAAAT~!!!! – hallatszott le a kiabálása.
- Had találjam ki: Ki akarod enni E.J.-t a vagyonából. – keresztezte maga előtt a karjait felvont szemöldökkel.
- Pontosan – bólintottam vigyorogva – Megbánja még, hogy mindenhova minket küld a tesómmal, ráadásul inkognitóban.
- Nem is rossz… - bólogatott elismerően – De én akkor sem mondok le a magyal-misszióról.
- AVEEEEN~!!! KELL A TELÓÓÓD!!! – hallatszott le Cuki kiabálása.
- Jövök!!! – kiáltottam vissza és már rohantam is fel a lépcsőn. Már alig várom Wildfire képét.



- BUÉK kölykök! – robbant be derűsen harsogva Wildfire az ajtón – A bébiszitter megérkezett! – Hurrá! Még egy idióta közöttünk! Csak, hogy ennek a drágának akkora az egója, hogyha onnan az IQ-jára pottyanna, szerintem szörnyet halna.
- Valakibe meg az ördög bújjék… - léptem oda hozzá karba tett kézzel – Mr. Rabszolgahajcsár? – kérdeztem epésen.
Az egy pillanat erejéig döbbenten meredt rám, majd elvigyorodott - Lehet, nem kellet volna annyira kíméletesnek lennem a papírmunkákkal és még egy stócot a nyakadba varrni. Nem baj majd jövőre! – Öcsém, ha szemmel ölni lehetne, Wildfire már rég megpusztult volna.
- Nincs szükség erre, Uram – jött a háta mögül egy női hang.
 - Szia Lizbeth! Örülök, hogy eljöttél! - kiáltottam oda neki boldogan.
- Örülök, hogy itt lehetek – kerülte ki főnököm, majd úgy mosolyogtunk egymásra. A hátérben pedig E.J.-t szerintem a sírás kerülgette, hogy Lizbeth magasról tojt rá. Szerintem már kezdi pedzegetni, hogyha nem csinál semmit, sosem fog vele összejönni… Meg is érdemli az ilyen barom!
De sajnos hatalmas szívem miatt megsajnáltam szegény párát, így végül fogtam a főnököm és oda löktem a lányhoz. Jó tudom, nem valami pofás megoldás, de nekem, akinek az ilyesféle dolgokhoz közel zéró köze van, tökéletesen megteszi - De minek álldogáltok ott? Gyertek be! – És ezzel a kiáltással faképnél is hagytam őket Wildfire legnagyobb örömére.
És így meg is kezdődött a szórakozás, pontosabban mondva ormótlan hülyülés egymás megszállott szapulásának képében. Wildfire kikészülni látszott a tízedik kajafutár megjövetelekor, szerintem legszívesebben sírva fakadt volna, hogy a „nehezen megkeresett” pénzét csak úgy szórjuk ki az ablakon. Bár őszintén szerintem megérdemli! Nem, csak azért mert csicskásoztat mindenkit, hanem már csak azért is, mert mint kiderült hozott pár üveg jó ég tudja milyen alkoholos italt, ahogy ő mondta „aperitif” gyanánt. Ebben a pillanatban komolyan gondoltam azt, hogy a drága főnökömbe az ördög bújjék… Lizbeth és én lekiabáltuk, hogy „nagykorú” létére hogy lehet ennyire felelőtlen és idióta, hogy ilyet hoz gyerekeknek, mire még két helyről – igen, mert ebben a pillanatban a társág „értelmes” hímnemű tagjai főnököm pártjára álltak ebben – kiabáltak ránk. Az egyik szerencsétlen, avagy Cuki azt kiabálta, hogy rendi lévén nem vonatkoznak ránk a nagykorúsági szabályok, a Chibi meg, hogy ne legyek már ennyire Mary Sue. Oké, kösz szépen, most mondjam azt, hogy ezt jól meg kaptam?  Mire én meg rájuk ordítottam, hogy ha bármelyikük, is rosszul lesz, azt azonnal kirugdosom a mínuszba, majd rácsukom az ajtót.
Hál’ istennek úgy néz ki nagyjából hatott a kettőnél, a szőkénél meg kiderült, hogy csak rám akar szólni „so nem kell itt fenyegetőzni”, bár még így is ők voltak a társaság hangadói, ha szabad így fogalmaznom. Legalább volt kin röhögnünk a többiekkel.
Durván még egy óra volt az évből, Wildfire és a másik marha állapota nagyjából - gondolom a „contat high” jelenség miatt – ha ezt lehet erre használni; minden esetre, erre mondják, hogy a hülyeség ragadós –, átragadt és megfertőzte a társaság józanabbik felét is – vagy csak ők is tényleg csatlakoztak a két szerencsétlenhez –, mikor valamelyik zseni felkiáltott, hogy csináljunk valamit, amin lehet röhögni. Úgy két perc gondolkodás után Toxy felkiáltott:
- Játszunk Kings-t!!!
Erre csak jót röhögtem – Részegjátékot? Álmodik a nyomor, így sem vagytok normálisak! - jó ezt mondom én, aki alapból nem beszámítható. Mindegy! Kit zavar ez?
- Nyugi-nyugi! – legyintetett le vigyorogva – Mikor legutóbb kiküldtek minket, megismerkedtem egy jó kis társasággal, ők mutattak még egy nem ivós verziót! Hehe!  Naty!!! Hozz kártyákat!
- He? Mér’ én? – vonta fel a szöszi a díványon fekve szemöldökét.
- Mert, „A KIRÁLY PARANCSA MEGTAGADHATATLAN!!!”– kiáltotta el magát idegbetegen. Igen, ilyenkor jön az a teljesen jogos kérdés, hogy „Oké,ki vagy te és mit csináltál Toxy-val?”.  Nos, aki így gondolta, azt felvilágosítom, Toxicnak ilyen oldala is van. Hogy ez honnan jött? Jó kérdés, gondolom a nem létező alkohol szállt a fejébe, vagy mit tom’ én.
- Aham… - meredt rá értelmesen, majd, mint ha a legtermészetesebb lenne csípőből rávágta  – Nem csinálom.
- HASZNAVEHETETLEN VAGY! – kiabált rá teli torokból, mire szegény Chibi megszeppenve oldalazott odébb, velünk egyetemben. Toxic elég rémisztő tud lenni, ha az útjába állnak és ezzel mindnyájan tisztában vagyunk, aki meg nem, azt meg elráncigáltuk onnan, biztonsági okokból.
- Hölgyem! – hajolt meg Cuki előtte ahogy barátném felé nyújtott egy paklit.
- Te meg mégis…? – bámult rá úgy két méterrel arrébb Lightshadow.
- Te is hallottad, nem? „A király parancs megtagadhatatlan!” Ezen felül én is immmmádom ezt a játékot~! – ja, a csaj partnereként nem is csodálom, hogy ismered, de hogy még szereted is?  Ez már egy nagyon rossz ómen…
Toxic teljesen el volt bűvölve – Cuki, ezért vagy te az én segédem – szorongatta vigyorogva magához, a másik meg boldogan kiáltozott. Ijesztőek… de azért szeretjük őket
- Én is kíváncsi vagyok rá! – mosolygott a lányra Allen. Jól van, imponálj csak neki, de aztán ha megszívod, az nem az én saram lesz...
Barátnőm, meghatódottam bámult az albira – Al…–  És, így a srác legnagyobb örömére őt kezdte el ölelgetni – És most, Kings-t fogunk játszani, és senki sem fog megállítani, VILÁGOS?! – fordult felénk tömegpusztító tekintettel, mire mi mindnyájan csak megilletődötten bólogattunk és néhány pillanattal később már egy körben ülve találtuk magunkat.
- Öhm, izé… - jött a megszeppent hang Gwentől – hogy is kell játszani…?
- Ja, mit kell csinálnunk? – vakkantott oda szöszi.
A zöldmániás csak elégedetten mosolygott – Nos akkor, ez olyan lesz, mint a mersz vagy mersz, csak egy kicsit cselesebb! Hogy mért is? Cuki! – nyújtotta ki a kezét a barnaság felé, mire az egy „Parancsára, Hölgyem!” kijelentéssel ténylegesen átnyújtotta a pakli egy viszonylag kicsi részét – No akkor, mindenkinek húznia kell egyet ebből, és aki ezt kapja, ezt itt  ni! – emelte a magasba a francia kártyából ismeretes királyt – Az lesz a Király, és az fog parancsolni, mégpedig úgy, hogy mond egy számot egytől/ ásztól, vagy nekem mindegy, nyolcig, majd megmondja, mit kell az illetőnek csinálnia. Akinek a kártyáján az a szám szerepel, annak kell teljesíteni a parancsot. Ennyi! – vigyorgott ránk a kártyák mögül.
- Hé-hé, kifelejtettél valamit! – kiáltott be izgatottan pattogva Cuki – A büntit! – lett egyre ijesztőbb a mosoly a képén, ez nekünk semmi jót nem jelent.
- Igaz is! „A király parancs megtagadhatatlan!”Így aki mégsem engedelmeskedik annak büntetés jár! Szóval most beszéljük is meg, mi legyen!
Wildfire arcán már láttam a perverz vigyort- Toxy! – kiáltottam el magam – Nem játszhatnánk valami mást?
- Jó ötlet – helyeselt Lizbeth
- Játszunk inkább Tell Vilmost, kiskéssel. – változtattam a nyakláncom az említett fegyverré -  A célpont, az Arch Knight egyik hajszála lesz – Így, Wildfire innentől kezdve jobbnak látta befogni a száját. Végül nagy nehezen kiegyeztünk, hogy a jövő havi papírmunkát ezzel a játékkal majd szépen szétosztjuk, tehát aki ellenszegül az körmölni fog egy darabig. Szerintem ez elég löketet adott mindenkinek, ahhoz, hogy ne nagyon passzoljon egyetlen feladatot sem.
Az elején még ezek a kis lightos kérdések voltak, hogy ki mit akar csinálni az újévben, hogy ki mit vár tőle – megkaptam, hogy én max. azt, hogy akkor már azt mondhatom, hogy tizenhat vagyok, az emberek még nagyobb döbbenetére; na, kösz szépen. – Wildfire, akárhányszor megkapta a dirigálás jogát azonnal azt parancsolta, hogy fizessem ki a kajának legalább a felét, én meg emlékeztettem a kis játék szabályára, miszerint nem nevet, ha nem számot kell mondania (és így megannyiszor szerencsésen megúsztam a perkálást, hurrá!); ezt követte a rengeteg idiótaság, mit például az öcsém legnagyobb szerencsétlenségére a hátán kellet cipelnie Cukit; volt olyan zseniális gyerek, aki az ominózus tejszínhabot is beakarta hoznia  buliba, és majd jött a következő és az azt követő kör…

- Szóóóóóvaaal, ki a Király???  - kiáltotta el magát már sokadszorra barátném. Komolyan, mégis mért kell ezt minden egyes menetben elkiabálni?! Megsüketülök, pedig nem is ülök mellette...
A következő pillanatban viszont tudatosult bennem, hogy nem Toxic miatt kéne panaszkodnom, hanem a mellettem ülő Cuki miatt, aki ebben a tetves minutumban üvöltötte el magát:
- ÉN! ÉÉÉÉÉN~!!!!
- Muszáj óbégatnod?! – rivallt rá még előttem a másik oldalamon helyet foglaló Fletcher; úgy néz ki, nem csak én mászok ettől a falra, szerencsére.
A srác csak homlokráncolva nézet tesókámra – mondanom sem kell rajtam keresztül, ezzel is csak még inkább készítve – majd vállat volt – Remélem téged mondalak. Készülj Fletcher, újra cipelhetsz a hátadoooon~! – vigyorgott, mint a tejbe tök. A szemem sarkából meg láttam, hogy az öcsém ismét átéli a traumáját – Akkor hát, legyen a-legyen a… hármas!
Hallottam, hogy öcsikém egy hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Tehát megúszta. Lenéztem a kártyámra: Ász. Oké nem is én leszek a csesztetés célpontja, ez megnyugtató. Így aztán mindketten csak érdeklődve néztük, ki lesz a „szerencsés” kiválasztott. Végül a szöszi fejét fogva emelte föl a kártyáját, amin jól láthatóan nem más virított, mint a hármas szám.
- Oké, essünk túl rajta. Mit kell tennem? – nézett a „királyunkra” unott képpel.
Szegény Cukiban egy világ tört össze, gondolom már teljesen bekészült arra, hogy a testvérem révén ismét szívhatja a magaslati levegőt. De még akkor sem vártam volna, hogy vállat vonva kijelenti ez – Nekem mindegy, amit akarsz.
Chibi arca azonnal felragyogott – Akkor semmi, én téged választalak! – huppant vissza elégedetten a földre.
- Azt már nem! Valamit csinálnod kell!!! – „szólalt meg” (vagyis inkább kiabált) Wildfire.
- Hallottad mit mondott, nem? Azt csinálok, amit akarok – feküdt el a padlón, mint aki jól végezte dolgát.
- Oké, vagyis azt akarod, hogy tied legyen a pappermunka?
Az a bizonyos „pappermunka” szó megtette a hatását, mert a szöszi azonnal felpattant – Tudod mikor! Mit kell tennem?! – öcsém, ez a bünti tényleg hatásos, ritkán látni Chibit ennyire készségesnek.
- Mit tom’ én? – ráncolta homlokát drága főnökünk.
- Akkor most komolyan, mi a nagyanyám térdkalácsát pofázol?! – kiáltott rá a törpi.
- Idegesítő tökmag… - motyogta magának a másik – He, Raintsorm mondj már valamit! -  nézett Cukira, aki meg értetlenül meredt vissza rá.
- Raintsorm... Rainstorm – úgy nézett ki, mint aki nagyon gondolkodna – Ja tényleg, az én vagyok! – kapott a fejéhez. És igen, itt a bizonyíték, hogy tényleg sosem hívjuk szerencsétlen srácot az igazi nevén… már ő sem emlékszik a saját vezetéknevére még azt is megkockáztatnám, hogy a keresztnevét elfelejtette az évek során… Mondjuk őszintén, hogy hangzana már az, hogy Alexander, vagy Alex?! Szerintem mindenki marad a Cukinál, az úgyis sokkal jobban passzol hozzá. Mindegy, vissza az eredeti témához.
- Igen te vagy az… - sóhajtott fel fáradtan E.J. – Szóval, mi legyen?
Legyintett – Nekem mindegy, mivel Nate, te nem Fletcher vagy, így nincs is kedvem. Csinálj valami nagy hülyeséget, oszt ennyi.
- Cuki, szerintem, a puszta létezése így egy nagy hülyeség, tehát nem nagyon tud mit csinálni… - motyogtam.
- Ezt még meg szívod – nézett rám fortyogva, majd a mellettem ülő srácra emelete tekintetét – Akkor valami abszolúte hülyeséget, ugye? – az meg durcásan bólintott – Rendben, akkor… Te vámpír, ide hozzám! – bökött rám parancsolón.
- Pardon?! – néztem fel rá.
- Jól hallottad! Felállni! Kellesz a hülyeséghez!
- De hát nem is az én köröm van! Tudod, mikor fogok neked segíteni! Meg amúgy is nem vagy a főnököm.
- Ő nem, de most én igen, és mivel ez már kezd érdekes lenni… - tért vissza az életkedv Cukiba – Aven, parancsolom, hogy állj föl~! Innentől kezdve osztozol Nate-tel a kihíváson~!
- De…
- Nincs semmi de! „A király parancsa…”
- „… megtagadhatatlan!”– vágta rá kárörvendőn – Szóval hop-hop! Minél hamarabb túl akarok esni rajta, ha lehet.
- Továbbá, akkor te leszel a papírmalac jövőhónapban~ – ez volt az egyetlen dolog, amivel hatni lehet rám, és úgy néz ki ezzel a drága királyunk tisztába is volt…
- Megöllek titeket… - motyogtam ingerülten, ahogy igyekeztem a térdemre támaszkodva felállni.
- Vigasztaljon az a tudat, hogy én sem akarom megtenni, amire készülök – jegyezte meg (látszólag) együtt érzőn a szöszi. Nekem meg valami nem nagyon stimmelt a mondat vége felé.
- Hogy érted azt, hogy amire készü-… - kezdtem volna el, de a következő pillanatban, úgy ahogy van meg is feledkeztem róla.
Chibi féltédre ereszkedve állt előttem egyikkezével az enyémet szorongatva a másikat a szíve alá téve és úgy kezdett el halál komoly arckifejezéssel beszélni – Raven Trinem, jöjj hozzám feleségül!
Néma csend, a légy zümmögését is simán hallani lehetett, annyira feldolgozhatatlan volt mindenkinek így elsőre a szőke kijelentése. De amilyen kongó némaság volt olyan robbanásszerű nevetés jött a következő pillanatban mindenkitől, egyedül szőkém térdelt ott halál rezzenéstelen ábrázattal engem szuggerálva, miközben a többiekkel együtt én már javában szakadtam.
- Ez egyáltalán nem vicces, én halálosan komoly vagyok! – jelentette ki a legnagyobb magabiztossággal. Jól színészkedik, de akár mennyire is próbálja palástolni, a szája szegletének remegéséből láttam, hogy ő is a vihogás határán van. Én a fejem fogva próbáltam valahogy leküzdeni egy újabb röhögő-rohamot – több-kevesebb sikerrel –, ami már egy faltörőkos erejével akart rám törni, és a szöszin is egyre jobban látszott, hogy egy cipőben jár velem, de ő – velem ellentétben - valamilyen varázslatos módon megállta, és egy nagyobb sóhaj kíséretében újult erővel folytatta – Nézd, te egy rohadtul hangos, nem törődöm, gyerekes idióta vagy, aki nem elég hogy minden energiám elszívja azzal, hogy pesztrálnom kell, a saját lakásomban sem hagy nyugodni… - Na, kösz, a poén része nálam eddig tartott.  Innentől kezdve ez inkább sértő, mintsem mulatságos volt. De ez csak úgy néz ki rám vonatkozott, a többiek még mindig nagyon jól szórakoztak rajtunk. Egy nagyot sóhajtva emeltem könyörgő tekintetem a szőkére, hátha befejezi. A srác nagyban mórikálta magát, mikor végire hajlandó volt rám nézni, amennyire tőlem telt igyekeztem a tekintetemet az övébe fúrni – ami valójában nem volt nagyon nehéz, Nathaniel pozitív tulajdonságainak számlájára csak annyi írható, hogy nem semmi szeme van… - reménykedve abban, hogy sikerül levennie, hogy már ez nagyon nem szórakoztató. Őszintén, fogalmam sincs el jutott-e neki az üzenet vagy sem, mert valahogy szépen lassan lekapcsolt az agyam a „szuggerálásomban” és azon kaptam magam, hogy csak úgy bámulom, ő meg engem.
Végül Chibi lehunyta a szemét és elmosolyodva folytatta tovább – De még ezen felül is… valószínűleg egy mazoista veszett el bennem… de mikor azokról, akik sokat jelentenek neked, csak arra tudok gondolni, hogy bár rám gondolnál akkor, és tisztában vagyok azzal, hogy neked ez semmit sem számít…
És ebben a pillanatban az előbbinél is keserűbb érzés kerített hatalmába.
- Nem– szóltam bele. Nem akartam ezt tovább hallgatni. Tényleg jól esett volna, amit mondott, csak hogy ott volt az az aprócska tény, hogy ez az egész egy szép kis színjáték - Igen is számít, de… - ez csak egy hazugság… gyűlölöm, ha valaki a szemembe hazudik rólam. Ez… így ki nem állhatom – Ha lehet, ezt inkább hagyjuk – fogtam a fejem, mire a többiektől egyöntetűen lehurrogást kaptam. Én pedig próbáltam hűvös tekintetemmel – És nem érdekel, ha papírmalac leszek – intettem le az épp felszólalni készülő Cukit - Nyugi Chibi,a te stócod is átveszem, még mielőtt kiakadsz – mondtam, miközben még mindig háttal álltam neki – Inkább, mintsem, hogy átejtve érezzem magam – sóhajtottam föl, majd elkezdtem odébb lépdelni az ajtó felé.
Hogy miért ellenkeztem ennyire? Őszintén, fogalmam sincs. Banyek, ha még azon húztam volna föl magam, hogy a szöszi sérteget, de nem én pont az ellenkezőjén akadok fönn ugyebár… Nem tudom, ha nem lennék tisztában azzal, hogy Nathaniel ki nem állhat, valószínűleg, úgy ahogy van, tojnék az egészre, de így… Csak még jobban üvölt a fejembe a tudat, hogy utál. Ez nem is lenne annyira idegesítő, hisz ezzel a ténnyel már jó ideje tisztában vagyok, mégis az elmúlt két hónapban voltak olyan megmozdulásai, ami reményt adott ennek az ellentétére… hát, erről ennyit. Ember, mit beszélek én itt reményről, ha egyszer én sem szimpatizálok vele…? Heh… oké, most már tényleg nem kéne ezen járatni az agyam, csak egyre rosszabbul érzem magam.
Alig jutottam valameddig, mikor éreztem, hogy a pulcsim ujját megfogják, a következő pillanatban pedig Chibi hangját hallottam - Öhm... Trinem..?
- Mondtam, hogy passzolhatod, a papírokat, ülj csak le - sóhajtottam föl.
- De nekem… Hé, idefordulnál, ha már neked beszélek? Ja, meg méltathatnál annyira, hogy rám nézel…- kedvetlenül, amilyen lassan csak tudtam megtettem, amire kért - Nekem nem kell, hogy megcsináld helyettem a stócot, oké?  Sőt, nem kell semmilyen stóccal babrálnod, mert én ezt szeretném megcsinálni - meg sem tudtam szólalni, mintha egy vödör hidegvizet öntöttek volna a nyakamba, kb. olyan volt ezt a szöszitől hallani. De nem is az volt a legsokkolóbb, hanem az, hogy őt nézve tényleg olyan volt, mintha ezt komolyan is gondolná. Nathaniel végül rám emelte a tekintetét - Amit mondtam, azt én úgy is látom, de tényleg - gondolom az arckifejezésem egész érdekes lehetett, mert a törpi elnevette magát, majd összeborzolta a hajam - Megengeded, hogy legalább befejezzem, ha nem is érem el vele az eredeti „célom”? - mosolygott rám kedvesen.
Melegség kezdett eltölteni, hiába voltam még mindig tisztában azzal, hogy ez még mindig színjáték, túlságosan szerettem, akartam volna, hogy legyen benne valamennyi igazság is.
Lassan, mintha teljesen akaratlanul mozdultam volna, odaléptem hozzá és megöleltem. Volt egy olyan érzésem, hogy ez Nathanielt egy „kicsit" váratlanul érhette, mert úgy ahogy volt lefagyott. Legalább visszakapja a karácsonyit.
- Remélem ez így elég lesz… - motyogtam a vállába.
Mielőtt felelt volna éreztem, hogy karjait körém fonja - Megteszi - válaszolta, a hangjából ítélve, mosolyogva -… bőven.
Ahogy elengedett olyan volt mintha akart volna még mondani valamit, de ebben a pillanatban az eddig meglévő feszült csöndet megtörte – vagyis inkább ripityára törte – a többiek kiáltozása tapsolása, meg miegymás. Mi pedig el kezdtünk össze-vissza hajolgatni.
- Szóval, a „feladom”-os rész is benne volt a dologban? – nézett ránk E.J. – Esküszöm azt hittem, hogy Aven komolyan gondolja…
- Vagy… – emelte Cuki egy gonosz mosollyal, sokat sejtőn a tekintetét Nathanielre – tényleg nem rögtönözettél és az igazat mondtad az elejétől fogva.
Chibi zavartan fordítottal el a fejét – Nem.
És ennyivel lezárult a mi feladatunk.
Amúgy valószínűleg a legrosszabb feladatot Wildfire meg Cuki kapta Nathaniel és Harry a Horgászbot jóvoltából, gondolom, nem kell elmondanom, hogy mi volt az. Aztán sorban szerintem Fletcher következett a Cukit-háton-cipelős feladatával és – véleményem szerint – én vagyok a harmadik a szőkével való feladatommal, amit valószínűleg egy jó darabig nem emésztek meg. A többiek nagyjából megúszták, bár próbáltunk nekik is cikisebb feladatokat adni, vagy legalább a gerléket összeboronálni, inkább kevesebb, mint több sikerrel…
Bár még így is nagyon sokat röhögtem.
És még több ehhez hasonló hülyeséget leműveltünk az év utolsó napján, együtt.”



Az évből ár csak pillanatok voltak.
-  Kilenc… - számolt vissza a társaság
- TÍZ!!! BUÉK! – kiáltott föl Cuki
- Bolond, visszaszámolunk, nem előre! – rivallt rá Fletcher.
- Oh, tényleg… - motyogta.
- Hé, közben megy az idő! – szólt közbe Gwen.
- Tényleg… Hol járunk…?
- Három! – emelték föl a hangjukat a többiek, akik eddig csenden számoltak vissza.
- Jah… Kettő~!!!
- Egy…!!!
- BUÉK!!!
- Üdv hivatalosan is  az Apocalyptica berkein belül Gwen!!!
A csoportban egymás ellen mentek a külön féle jókívánságok. Jó kedvű kiáltozás, a koccintásra összeérintett poharak csilingelésének hangja és nevetés töltötte be a házat. Nate félszemmel Avent kereste, akit furcsa mód nem talált a nagy tömeg kellős közepében kiáltozva, ahogy azt elvárta volna tőle. Végül egy kisebb keresgélés után ki is szúrta a lányt. Az egyik hatalmas ablakon bámult ki elbűvölve.
El is indult felé, de mikor majdnem oda ért a másik oda sem pillantva szólalt meg:
- Ha meg akarsz ijeszteni, úgy mit délután, akkor azt már buktad, ugye tisztában vagy vele?
A szőke sértetten húzta el a száját – Most eszem ágában sem volt…
- Ja persze – ingatta a fejét, majd tekintete ismét az ablakon túlit kezdte el pásztázni.
- Még mindig a karácsonyi fények? – lépett oda hozzá.
Raven elmosolyodott – Mi más lenne? Ráadásul nemrég tűzijáték is volt! Szépek… Jó ezeket nézni, míg én itt magányomban filózok – a szöszi értelmetlen arckifejezését látva jobbnak találta folytatni – Csak sorba veszem mik történtek az „előző” évben – sóhajtott föl.
- És jutottál valamire?
- Jah, arra, hogy totálisan rosszul gondoltam azt nyáron, hogy semmi sem lesz – nevetett föl – Totál ellentéte lett belőle… Elsőnek Gwen, aztán az, hogy téged behajítottak, az, hogy Toxy-ék is itt vannak… és nem mellesleg az, hogy Crimson és barátai is boldogítanak , Leo pedig terrorizál… - fogta a fejét.
- Hogy-hogy terrorizál? – nézett rá.
A másik inkább hagyta a témát – Ez így kicsit húzós volt… fogalmam sincs… Meddig fogom én ezt ép ésszel bírni…? - kulcsolta össze a háta mögött a kezét – Valószínűleg, már rég megőrültem… - hunyta le a szemét egy erőtlen mosollyal.
Bár nem volt ebben a mozdulatban semmi különleges, Avent nézve Nathaniel fejében egyetlen gondolat cikázott át: Az előtte álló egy lány. Nem úgy, általánosságban hogy ő egy lány, hanem úgy hogy tényleg ízig-vérig lány. És, bár ez így elsőre tejesen értelmetlennek tűnt számára, szépen lassan kezdte megérteni ezt és ennek a súlyát is.
Ebben a pillanatban a fekete hajú odafordult – De, mit emózok én itt? „Csak tönkre teszem a kedved az egyetlen normális ünnepen”, mi ? – mosolygott rá – Szóval, bármi féle terv az évre nézve?
A szőke egy ideig a padlót fixírozta, majd meg szólal – Még mindig semmi célom nincs, ha erre akarsz kilyukadni.  Halványlila fogalmam sincs, mit kezdjek magammal… Valószínűleg most is az lesz a célom, hogy legyen egy célom – vont vállat.
- Figyelj, ha nem jössz rá mit kéne, max elmész színésznek, nem? Cuki, meg Wildfire a mai előadásod után, biztos a rajongóid lennének…
- Arra az impro-izére gondolsz?
- Ja-ja. Látni is lehet benned a potenciál arra, hogy fantasy filmekben játszhasd a főtörpét…
- Hah, kösz szépen… - forgatta szemét, a másik meg jót nevetett rajta. A szőkének végig pergett a színjáték emléke és magában elmosolyodott.
Rögtönzés? Nem tudom… félek, hogy ebben már nem is volt színjáték…
- És neked? Valami nagy fogadalom? – nézett a még mindig jól szórakozó Avenre.
Egy szemernyi sem…
- Csak egy - a lány arca azonnal megkomolyodott – Ebben az évben jutni fogok valamire a vízzel kapcsolatban. Ha többet nem is de… tenni fogok egy lépést előre.



Ennyi lenne ^.^


Bye:
  Bogi

2014. július 23., szerda

Raven 29. Fejezet +Gáz van!!!

Hello Mindenki!!!




Mint ahogy a címből is olvashattátok: Gondok vannak emberek!!!
Nos hát hol is kezdjem. Zavar van a Blogger csatoromban. Mint kiderült, a feliratkozóimnak két hónapja nem jelzi az irányítópultban így a 27. és a 28. feji létezéséréről szentem nem is tudnak. Tuti utálnak, mert azt gondolják inaktív vagyok T^T 
Hogy most mégis mi lesz? Semmi, posztolok tovább reménykedve, hogy egy nap majd csak kijelezi valamelyiket, vagy csak úgy - bár ebben kételkedem - magától megjavul. Addig meg, aki ide téved az olvassa, aki meg nem az sajnos nem.


Mindegy is! Itt van a következő rész is! Ez is nagyjából mobilon íródott. (Igen ismét elutaztam... Fúúú, ne tudjátok meg milyen durva élményekben volt részem... gyűjtöttem lövedékeket egy 9mm-eshez *.*) Kicsit furcsa lett, ne kérdezzétek, hogy jutott eszembe az egész, mert magam sem tudom...

Cím magyarul: Álom...? - japánul, csak mert japános kedve van; meg a "Yume" az egyik kedvenc szavam. ^-^

Nem hinném hogy van más mondandóm, így - annak, aki sikeresen idetévedt és épp ezt olvassa - jó olvasást!




29. Fejezet

Yume ka…?





- Last Christmas, I gave you my heart… - hatolt keresztül a csendes félhomályon egy fiú vidám éneke - But the very next day you gave it away~!
- Leo, pofa be! – jött három irányból azonnal a kiabálás.
- Most mi a bajotok?! Hisz karácsony van… – nézett körbe az értetlenül.
- Annak már öt napja vége, te szerencsétlen! – torkolta le azonnal egy női hang.
- Charity, mért kell ilyen negatívnak lenneeeeed~? – hisztizett – Mért nincs benned ünnepi hangulat?!
- Ahhoz képest, hogy nemrég lyuggatták össze, mint egy ementálit, túlságosan jókedvű … - jegyezte meg unottan a földön ülve, a lándzsáját forgató Orion.
A srác felhorkantott – Hah, még hogy én voltam tropa! Te miattad kellet vissza vonulni! – szegezte rá a bírálón mutató ujját.
- Amúgy igen Orion – sóhajtott fel a nő, majd nekidőlt a közelében lévő falnak – Téged kellet szó szerint összekaparni… - sóhajtott fel fáradtan.
A férfi még jobban lehúzta kalapját, majd megköszörülte a torkát – Öhm, Charity a világért sem akarom megbántani az érzéseit, de mi legalább kibírtuk a végéig… - jegyezte meg tapintatosan.
- Hé, célozgatni akarsz?! – csattant élesen.
- Nem, de megtehetné! - röhögött fel Leo.
A nő kezdett egyre dühösebb lenni – Befognád…? - szűrte ki.
- És még te akarsz „bosszút” állni… - sóhajtott fel színpadiasan – Ha egy menetet sem bírsz ki vele ezt, mégis hogy gondoltad Cha-ri-ty? – kérdezte fölényesen vigyorogva, az utolsó szót szórakozottan tagolva – Vagy hívjalak inkább…
- KI NE MOND! – kiáltotta fel hisztérikusan – Nehogy kimond! Nem akarom azt a nevet többé hallani!
A másik csak gonoszan vigyorgott rá – És ilyenkor érzem magam halál mázlistának, hogy minden aprócska titkoddal tudlak csesztetni… Őszintén nem tudom kit viccesebb hallgatni téged vagy Ravent, mikor a múltról van szó…
- Te kis… - szorította ingerülten ökölbe maga előtt kezét – A pofádat befogod, vagy különben esküszöm… - kiabált rá, majd fenyegetően elindult felé.
- Próbálkozhatsz, úgy is tudom, hogy mikor és hova ütsz; túl jól ismerlek! – nevetett fel vállat vonva, majd felpattant – Bár nekem mindegy! Szórakozzunk, Cha-ri-ty! – vigyorgott.
- Kicsinállak! – indult neki.
-ELÉG LEGYEN! – jött az ellentmondást nem tűrő parancs. A másik kettő az utasításra azonnal meg dermedt. A mély, rekedtes hang gazdája felállt és elősétált árnyékos zugából, majd a többi felé tett egy lépést.
- Öhm… izé… Mi a baj főnök…? – kérdezte megszeppenve a fiú.
Crimson a fejéhez kapott – Szerinted? Idióta… - sóhajtott fel orrnyergét masszírozva – És elvileg csodálkoznom kéne mért kaptatok ki… - a háttérben Charity kárörvendőn fölnevetett – Ezt momentán leginkább te veheted magadra – fordította felé tekintetét, mire a nő arcáról azonnal lefagyott a mosoly.
- Há-há! Megmondtaaam~! – csattant fel vidáman a másik.
- Nem, nem te mondtad meg, Leo – jegyezte meg fáradtan a férfi – Rád majd csak akkor fogok hallgatni, ha szerzel egy barátnőt… vagy legalább is, nem fogsz úgy viselkedni, mint egy rossz tarnszf…
A másik azonnal tagadólag emelte maga elé a kezét – Ki ne mond! Ennyi erővel, te meg egy antiszoc, emózós, mániákus vagy, akinek csak a bosszún jár az esze… – tette sértetten keresztbe mellkasán karjait, ahogy elfordult, majd vigyorogva kerülte ki a Crimson küldte lángcsóvát – Túl jól ismerlek!
- Szerintem nem kéne felhúznia… - jegyezte meg Orion, ahogy egy lépéssel közelebb jött a többiekhez.
- Ááá! Elegem van abból, hogy mindenkit úriember módjára magázol! Az égszerelmére nem a Paladinnal beszélsz! – kiáltott rá kapálózva. A férfi válasz helyett egy villámgyors mozdulattal rá szegezte lándzsáját. A srác készségesen bólogatni kezdett – Jól van, értem… Befogom…
- Köszönöm – biccentett hálásan a kalapos felé „főnöke”, majd elővett egy aktát és azt kezdte elgondolkodva szemlélni. Orion felvont szemöldökkel tolta feljebb fejfedőjét, hogy látszódjon kérdő tekintete – Oh, hogy mit forgatok a fejemben? – mosolyodott el kissé gúnyosan észrevéve maga mellett a férfit – Semmit-semmit, csak egy kis kiruccanást valahova az istenháta mögé észak-nyugaton… ahol valószínűleg kis barátainkkal is találkozni fogunk.
- Úúú de jó! – csapta össze a kezét vidáman Leo – Már így is majd meg öl a kíváncsiság, hogy vajon megfogadta-e a tanácsom a kislány!
- Jó, hogy mondod – nézett rá most az egyszer neheztelés nélkül a közbe vágás miatt – Még nem is kérdeztem, mit sikerült kiszedni az emlékeikből? Találtál valami használhatót egyáltalán?
A srác szórakozottan vont vállat – Semmi különöset, csak azt, amit eddig tudtunk. Nem csináltak semmit. Most komolyan! Mintha nem is az lenne a dolguk, hogy elkapjanak! – akadt ki, majd felsóhajtott – Viszont találtam elég vicces dolgokat – vigyorodott el – Ha úgy nézzük, azok alig ismerik egymást!
- Hmm. Mesélj még.
- Hogy is mondjam… nem is nagyon az, hogy nem ismerik, inkább az, hogy páran titkolóznak… nem is kicsit. Bár akárhogy is nézzük, a madárkánk a legnagyobb hazug még mindig - nevetett fel - Annyira titkolózik, még saját maga előtt is, hogy fogalma sincs valami nagyon fontos dologról... Valami olyanról, amire ha emlékezne ismét... juj, annyit depizne!
- Tényleg? - fordult felé érdeklődőn - És mégis mennyi lenne az az „annyi"?
- Bőven elég ahhoz, hogy zöld utunk legyen...
Crimson elégedett mosolyra húzta száját - Akkor Leo, meg is van a legújabb feladatom számodra: Juttasd az eszébe, amit elfelejtett!
- Ez az! Végre valami olyan, amivel jól szórakozom - dörzsölte össze várakozón kezeit - Alig várom, hogy lássam az arcát, mikor rájön az igazságra!
- Ha a hercegnő összezuhan, a királyságának is annyi.
- És ez azt jelenti, hogy győzünk?- kérdezte vidáman a nő.
- Oh, Charity, nem is lehetne így nagyobb esélyünk a győzelemre!
- Végre bosszút állhatok rajta azért, amit elem tett! - kiáltott fel.
- Mi több, mindnyájan bosszút állunk! - vágta rá a férfi elégedetten.
- Azért ne szaladjunk ennyire előre - szólt közbe Orion - Mindannyian tudjuk, hogy a dolgok gyorsan megváltozhatnak. Ezt a legjobban neked kéne tisztában lenned ezzel, Fivérem.
A háttrébb Leo felkiáltott, hogy őt mért tegezi, de ezt a férfi figyelmen kívül hagyta. Gondtalanul nevetett fel - Még mindig olyan negatív vagy, mint kiskorunkban. Ugyan már, Orion! Minden terv szerint halad, az Élet vize pedig így vagy úgy de elkészül... Ő pedig elégedett lesz. Minden csak idő kérdése; és ha más nem is az nekünk dolgozik.



„Azt mondják, az a jó abban, ha az embernek fogalma sincs, mit hol talál a fővárosban, hogy egy idő után már az sem izgatja, hogy mégis hol a rohadt életben van ő maga és az a hely, ahol éppen leledzik. Nos, ez a feltételezés igaznak látszik az én és egy pub esetében is...
A helyet teljes fél homály övezte, csak néhány reklámnak szánt neon szolgáltatott valamennyi gyér fényt, a levegőt pedig elviselhetetlen mennyiségben töltötte be a dohányfüst és az alkohol szagának iszonyatos keveréke. Az iszákosabb vendégektől jövő kiáltozás és a millió helyről érkező monoton susmorgás keltette hangzavar az ott tanyázó társaság józanabbik felét képes volt az őrületbe kergetni.
Az idegesítő körülményeket - amennyire csak tudtam - ignoráltam a bárpulton fekve, miközben a poharamat pöckölgetve azon gondolkodtam: „Mégis hogy a fenébe kerültem én erre a helyre?". Őszintén, fogalmam sem volt miképp pottyantam ide, bár minél inkább gondolkoztam rajta, annál inkább megfogalmazódott bennem a vélemény, miszerint már egyáltalán nem izgat sőt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy én itt vagyok.
Lassan emeltem fel a fejem a pultról, hogy felmérjem a környezetet. Mellettem egy fekete pulcsis srác ült, a kapucnia teljesen az arcába volt húzva. Szórakozottan dúdolgatott miközben az ujjával körözött pohara száján. Nem tudom meddig bámulhattam, de az egészből az zökkentett ki, hogy az ismeretlen megszólalt - Eléggé zavartnak tűnsz, Hercegnő... Bár ezen nem is csodálkozom - jegyezte meg még mindig gondtalanul a poharát babrálva. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy hozzám szólt - Amúgy, elgondolkoztál azon, amit mondtam? - a hangja valahonnan annyira ismerős volt.
Értetlenül meredtem rá - Öhm... Bocs, de az sem rémlik, hogy találkoztunk volna már - a fiú rázkódó vállakkal bámulta a plafont, a kapucnia a mozdulat miatt lejjebb csúszott így láthattam a sikertelenül elfojtott mosolyát - Örülök, hogy ennyire elszórakoztatlak... - feküdtem vissza durcásan motyogva.
Erre már elnevette magát - Nem, nem csak... - igyekezett véget vetni a kacagásának, több-kevesebb sikerrel - az, hogy elfelejted a tizenkét évvel ez előtti dolgokat, azt még megértem, de hogy az is kimegy a fejedből, ami három hete volt... - a mondat nevetésbe fulladt.
Három héttel ezelőtt...? Akár mennyire próbáltam, egyáltalán nem jutott eszembe olyan emlék, hogy találkoztam volna vele. Még mindig fogalmam sem volt semmiről.  Végül sóhajtva ingattam a fejem, jelezve hogy lila gőzöm sincs, miről beszél. A mellettem ülő srác megeresztett egy félmosolyt - Akkor segíteeek~! - nyúlt a kapucniához, majd egy könnyed mozdulattal ledobta a fejéről. Végül mosolyogva fordult felém.
Leo csokibarna szempárjával találtam szembe magam.
Döbbenten néztem vele farkasszemet. Mit keres ő itt? Jól van, tudom, nem pont a legértelmesebb kérdés tekintve, hogy még arról sincs fogalmam, hogy Én hogy kerültem ide... Normál esetben tuti leütöttem volna vagy legalább hátra ugrottam volna, de valamiért nem éreztem szükségét. Valahogy éreztem, hogy semmi sem fog történni. Így vállat vonva fordultam vissza kezembe véve a poharamhoz - Jah, így már világos...
Leo megeresztett egy apró kuncogást - Annak örülök. Vissza térve az előző kérdésre: elgondolkodtál rajta? - egy ideig töprengtem mégis mire célozhat, végig pörgettem utolsó találkozásunk „boldog" emlékeit. Végül eszembe jutott mire céloz. Daniel...
Kezdett ismét elszorulni a torkom - Nem, nem tettem, sőt. Ha lehet még jobban tartózkodtam a témától.
A srác felsóhajtott - Gondolhattam volna. Mióta csak ebben a világban vagy, kerülöd a srác puszta gondolatát is, mint a leprást. Ezt inkább az előződben kellet volna.
Ingerülten szorítottam ökölbe a kezem - Megmondanád, hogy mégis mit ártott ő neked?
- Nekem semmit, nem is emlékszem az előző életemre. Ő neked ártott - bökött rám a mutatóujjával.
- És ezt mégis honnan a büdös, rohadt életből tudod?! - rivalltam rá.
Leo csak szórakozottan mosolygott - Én tudom azt, amit te eltitkolsz még magadtól is.
- Hogy magamtól is…? - ismételtem meg értetlenül a szavakat, ahogy oldalra billentettem a fejem.
- Úgy van kislány! - kacsintott rám - Bár erről inkább a drágalátos kis „Hangot" kéne megkérdezned... - rajzolta a levegőbe az idéző jeleket.
- Oh, fogd már be! – jött az én hangom... De én nem szólaltam meg. Egyáltalán nem, de mégis ez az Én hangom volt, ami a másik oldalamról jött. Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé. Hogy...?
- Na, itt is van... - vigyorgott a fiú.
Ki?! Bár ez egy értelmetlen kérdésvolt. Már a nélkül is tudtam a választ, hogy oda néztem volna. De az lehetetlen... nem létezik! Ő itt nem létezik! Lassan fordítottam el a fejem Leoról a másik irányba. Milliméterről milliméterre, nem akartam látni azt, aki a közvetlen közelemben ült. Végül bármennyire nem szerettem volna, a fejem oda ért, ahonnan már tisztán láthattam. Akaratlanul is megszólaltam - Hang...
- Annak hívsz - vont vállat kedvetlenül. ,,Hasonmásom" sóhajtva söpörte ki hófehér haját arcából, majd ellenséges pillantásokat lövellt a jobbomon lévőre - Te meg... Megtennéd, hogy befogod a tetves szád, selyemfiú?! - kiabált rá.
- Hékás! Mit ártottam neked, hogy így sértegetsz? - biggyesztette le sértetten száját.
- Én csak a szín tiszta igazat mondom... - sóhajtott fel ingerülten - Szóval, idefigyelj! Ha még egy árva szót mersz szólni neki, elkaplak, és senki sem fogja tudni azonosítani a hulládat - meredt rá fenyegetőn, a legrosszabb az egészben az, hogy tényleg meg is teszi.
Leo a szemét forgatta - Mi van? Félsz, hogy a kemény munkádnak annyi?
Csak ekkor szedtem össze magam a döbbenetemből annyira, hogy meg tudjak szólalni - Elég! - kiáltottam el magam - Hang, miről beszéltek ti egyáltalán?!
Az énem mormogva ült vissza, majd kezébe vette az italát és szívószálával, kényelmesen iszogatni kezdett. Én keresztbe font karral meredtem rá - Ááá! Elegem van mindkettőtökből - fogta idegesen a fejét.
- Akkor meg mégis miért jöttél elő önszántadból? - tette fel elégedetten a kérdést a barnaság.
- Gyűlölöm, hogy pont te vagy az, aki tud a létezésemről. Idefigyelj, bármit is mond ez az idióta arról a szerencsétlenségről, el ne hidd neki, fogtad?! - emelte rám fenyegetőn vérvörös szemeit. Akaratlanul is nyeltem egyet, ha képes lenne rá, a tekintetével simán felnyársalhatna.
Mellettem Leo felhorkantott - Jah, mert nekem hinne...
A fejemben még mindig ott vízhangzott, amit Hang mondott. „arról a szerencsétlenségről" Szerencsétlenség... Szerencsétlenség?! Ezt meg mégis hogy mondhatja?! Az egészről ő tehet, mégis másokat bírál! Mintha ő maga lenne a tökéletesség. Gyűlölöm... És eddig bírtam idegekkel. Az évek óta felgyülemlett feszültség kirobbant belőlem. Teljes erőből az asztalra csaptam. A csattanásra felkapták a fejüket.
- Elegem van belőled! - kiabáltam rá, ahogy felegyenesedtem - Mindig mindent jobban tudsz, mindenkire van valami kicseszett negatív jelződ! Jah mer’ csak te, csakis te vagy jó ezen a tetves bolygón, ugye?! Az már nem baj, hogy a puszta létezésed totálisan megkeseríti az életem! Irányítasz, mintha valami rohadt báb lennék, és ha csak egyszer nem engedelmeskedek neked, akkor az összes hibámat hallgathatom tőled évtizedek át, ugye?! - a kiáltozásom egyre inkább üvöltésbe csapott át - Az már nem zavar, hogy rajtam keresztül több tucat embert gyilkoltál meg, és az is az én lelkemen szárad!!! Áh, mit gondolok én, az egyáltalán nem számít! Áh! Neked csak az a lényeg, hogy tönkre tégy, hogy aztán kedvedre irányíthass engem, nem igaz?! De így van! - nevettem fel hisztérikusan - Ugye milyen jó érzés látni azt, hogy alig kapok levegőt, miközben te kedvedre sértegeted azt, aki felnyitotta a szemem és ezzel keresztbe tett neked?! Folyton azt szajkózod, hogy te és én egyek vagyunk, de tudod mit? Kicseszettül leszarom! Úgy csinálsz, mintha valami nagy mindentudó lennél, pedig fogalmad sincs semmiről! SEMMIRŐL! – és ezzel elillant minden elszántságom, erőtlenül hullottam vissza a helyemre, majd elfeküdtem ismét a pulton - Semmiről... - hallt el végleg a hangom.
Éreztem, hogy kezd elhatalmasodni a szégyen rajtam, hogy pont így pattant el nálam a húr. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de ezt ennél a két baromnál nem tehetem meg. Bár őszintén szólva kicsit megkönnyebbültem, hogy kiadhattam magamból.
Leo mellettem elvigyorodott - Oh, már csak ezért érdemes volt annyit güriznem, hogy idejöhessek... Rég láttam, ilyen tüzes csajszit – lett egyre perverzebb a mosoly a képén. Jól van, kezdem tényleg elhinni, hogy hetero, már csak az az idióta kifejezése is ezt üvölti. Esküszöm, megütöm…
- Pofa be - motyogtam kelletlenül.
Hang vállat vonva sóhajtott fel, majd vissza tért az itala szürcsölgetéséhez, mintha mi sem történt volna. Bár inkább az lett volna a csoda, ha meghatotta volna. Legyintve pöckölgettem a poharam ismét. Őt soha semmi miatt nem érezne semmit.
- Te nem tudsz semmit… - hallottam meg idegesen csengő hangját – Utálom azt az idiótát, jobban, mint bárki mást. Tudod, egyet értek azzal, amit még Nathaniel mondott, senki sem annyira tökéletes, hogy miatta kifordulj önmagadból. Túlságosan elvakít a rózsaszín köd, egyáltalán nem olyan „jó” vagy „ártatlan”, mint ahogy azt te gondolod. Addig ne sértegess, míg nem tudod az igazságot – döfött keresztül tekintetével, engem meg a víz is kivert. Oké, ez már kezd nevetségessé válni…
- Ott a pont~! – csettintett a drága a másik oldalamon.
Minden erőmmel azon voltam, hogy ne üssem le a srácot, itt mindenki előtt – Akkor, had tudjam az igazságot! – tettem a kezem, Hang vállára.
Ő pedig egy könnyed mozdulattal lerázta magáról – Nem fogom… - szűrte ki.
- Pedig jobban tennéd, ha beszélnél neki róla – állt fel a pulttól, majd elindult menet közbe pedig Hanghoz hajolt – vagy én fogom… és nem leszek kíméletes… - suttogta fenyegetően. Mondott még valamit, mire hasonmásom egy nagyot nyelt, majd üveges tekintettel maga elé meredve bólintott. Én csak értetlenül bámultam őket, egy mukkot sem értettem a szóváltásukból – Helyes – vigyorodott el elégedetten, majd fel egyenesedett – No, azt hiszem, nekem mára ennyi elég volt. Nagyon jól szórakoztam, Haven – az előző nevem hallatán kővé dermedtem, egyre több száműzött emlékem jött elő az agyam legeldugottabb zugából. Kezdtem szédülni.  Ismét emlékeztem az okra, hogy mért is rühellem Leot – Remélem meg ismételjük! Addig is egy valamit szeretnék mondani neked: Emlékezz! – billentette mosolyodva oldalra a fejét, a csak kívülálló lennék, azt mondtam volna, hogy ez csak egy baráti gesztus tőle, de nem így van. Tudom, hogy e mögött a mozdulat mögött semmi kedvesség nem bújik meg, helyette inkább fenyegetés. Hanghoz hasonlóan én is nyeltem egyet. Féltem – Hát akkor, sayonaraaa~! – fordult sarkon, majd egyik kezét zsebre vágva, a másikkal a válla fölött intve, elindult és nem sokkal később köddé vált.
Mihelyst eltűnt, azonnal megkönnyebbültem, végre eltűnt az a fojtogató érzés, ami eddig kínzott. Hang mellettem felsóhajtott – Végre! Már azt hittem sosem kopik le – ivott bele az italába.
- Szóval? – néztem rá várakozón.
- Mit „szóval”? – húzta az időt.
- Elmondod?
-Nem – jelentette ki – Majd egyszer. Talán. Most biztos nem – ürítette ki a poharát – Az a barom azt hiszi, hogy beszélni fogok. Hát, azt lesheti!
- Mégis mért akarod elmondani? – vontam fel a szemöldököm, normál esetbe, ennyi zargatás után már kikotyogta volna.
- Nem lenne belőle semmi hasznom. És ezt most lezártuk, értve vagyok? – fordult felém ellent mondást nem tűrőn.
Esélyem sincs. Inkább új témát dobtam fel – Hogy kerülsz ide? Te csak az én fejemben létezel, nem?
- Úgy is van.
- Akkor?
- Nem sokára úgyis megérted...
- Ezt meg hogy érte… - akartam kérdezni, viszont a sors közbe szólt.

- HÉ, TRINEM! – jött a kiabálás, majd éreztem, hogy valami hatalmasat csattan a fejemen.
- Mi-mi-mi… MI VAN?! – kapkodtam össze vissza a fejem. Fogalmam se volt hol vagyok, mintha csak egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna a nyakamba. Ahogy sikerült a húszszorosára megemelkedett pulzus számomat lecsökkenteni, ismét képes voltam befogadni a világot. Eljutott a tudatomig az autók zaja, az óra kattogásának hangja, megcsapott a papír és a tinta illata, az íróasztalom hideg simasága, a szemem előtt pedig körvonalazódni kezdett Nathaniel alakja. A kezében valami vaskos mappa volt – valószínűleg azt éreztem a kobakomon – az arcán pedig látszódott, hogy dühös. Nagyon.
- Egy kicsit hagylak itt, te meg addig bevágod a szunyát?! – kiabált rám.
Fel sem fogtam, amit mondott. Szemdörzsölgetve néztem körbe, körülöttem hatalmas papír halmok egyik oldalon alákörmöltek, másikon kitöltetlenül magasodtak, a mögöttem lévő hatalmas ablakon keresztül beszűrődő fény az egész szobát bevilágította. Csak ezután kezdett el érdekelni: mégis hol vagyok. Egy nagyobb sóhaj kíséretében az eddig asztalon elfekvő testhelyzetemből, ülőbe ügyeskedtem magam, és elkezdtem szemlélni – most már rendesen – környezetem. Szürkére festett falak, rengeteg könyvespolc néhány dívány és rengeteg feleslegesnek tűnő kacat… Ez az irodám, kétségem sincs e felől… ami azt jelenti, hogy a Rend főhadiszállásán vagyok. Hurrá!
- He, még mindig alszol?! – kezdett el Chibi a vállamnál fogva ráncigálni.
Most már a hangja a tudatomig is eljutott. Aludtam? Tehát az egész csak álom volt? Minden? Ezt nem hiszem el… Egy álomhoz képest az túlságosan valóságos volt. Viszont ez megmagyarázná, hogy Hang mégis hogy került oda és hogy én mégis hogy a fenébe pottyantam olyan helyre. Tehát csak egy álom volt. Leo fenyegető mosolya… Hang ijesztő szempárja… minden, amit mondtak… mind csak a képzeletem szüleménye. Valamiért ez olyan megnyugtató…
Ismét elfeküdtem az asztalomon. Szöszi eközben egyre frusztráltabb képpel vizslatta az arcom én meg őt nézve kiböktem az első mondatot, ami az eszembe jutott – Ugyan a szemed, mint Hangé, mégis annyival megnyugtatóbb a tiedbe nézni… - ez igaz is volt, Hanggal farkas szemet nézni, egyenlő egy durvább horror legjavát figyelemmel kísérni… Eközben eljutott az agyamig, hogy mégis mi a nagyim térdkalácsát nyögtem most ki… és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ezt most komolyan, hangosan is kimondtam?!
Nathaniel arca először értetlenséget, majd döbbenetet tükrözött, ami egyre csapott a megrökönyödésbe. Bakker, ebből meg hogy magyarázom ki magam…? „Oh bocsika Chibi, csak képzelődtem…” Jah aztán meg azt kérdezné, ki Hang… ezt megszívtam.  Végül szöszi egy hatalmasat sóhajtott – Szóval még mindig nem tértél magadhoz… – fogta a fejét – Asszem nincs mit tennem, fel kell keltenem, míg Wildfire be nem toppan… - emelte ismét ütésre a brosúráját.
És ekkor valaki elkapta hátulról a karját. Mikor megfordult mindketten láthattuk Fletchert – Nate, mégis mit csinálsz a nővéremmel? – mosolygott elrettentőn. Táttá-rá, szőkém, véged van.
Ahogy elnéztem az arckifejezését, erre ő is rá jött – Be-bealudt! – mutogatott rám ijedten – Fel kell keltenem mielőtt Wildfire kicsinálja őt és vele együtt engem is! – kezdett el hadonászni.
- Értem… És szerinted ennek az a legjobb módja, hogy leütöd? – egyre csak ijesztőbb… Fenyegető Fletcher ismét köztünk van!
Megragadtam arra az alkalmat, hogy megjátszhassam az „ébredésem” a cikis helyzet elkerülése végett – Már ébren vagyok, éberen vagyok… – ráztam meg a fejem szemdörzsölgetve. Lightshadow abban a pillanatban az asztalra hajította a mappát – Bocs, asszem bealudtam…
- Azt látom – derült rajtam kedvesen öcsikém. Így kell másképp kezelni az embereket – Amúgy hogy álltok a munkával?
Munkával? Mi van? Végül is, valószínűleg nem brahiból vagyunk, itt gondolom… Ráadásul most hogy végig néztem mindannyian egyenruhában. Sóhajtva emeltem a tekintetem a papírhalomra mellettem. Eszembe jutott. Wildfire mindenki fejére jár, hogy kész vannak-e az év végi záró jelentések elszámolások, ki vannak-e töltve a papírok stb.… Többen túl vannak már rajtuk, de mi Shadow-val - a kéthetes ágynyugalom miatt – nem ebbe a kategóriába tartozunk…
- Sehogy… - sóhajtott fel a szőke – És ezen az pláne nem segített, hogy ez itt húzza a lóbőrt…
- Hékás, most vagyok túl életem legbizarrabb álmán, nem kéne ilyen tahónak lenned velem, gonosz törpe… - igaz csak egy álom. Ha más nem is, ez az egy vígasztal engem…
- Te kis… - kezdte a törpi.
Egységesen figyelmen kívül hagytuk a hisztijét. Végül Fletcher szólalt meg – Amúgy, szerintem E.J. nagyon pipa lehetett rátok, hogy ennyi plusz papírt sózott még a fejetekre… - nézett elgondolkodva a négy-öt méter magas papír halmon.
- Nekem mondod… - sóhajtottam föl. Jah, most hogy kitisztult a kép, emlékszem: Wildfire kb. háromnegyed órán keresztül kiabált velünk, mikor kiderült, hogy a Crimson-ügy jelentésébe semmit sem tudtunk írni… komolyan az elmúlt két hónap alatt semmire sem haladtunk… Ciki. Végül büntetésből még két stócot odahajított nekünk kitöltésre. Cöh, kösz szépen…
- Hé, ha már itt vagy, nem segítenél, Fletcher? – nézett rá Lightshadow.
- Ja, segíts! Kérleeeeeeeek! – néztem rá kiskutyaszemekkel. Ez komolyan jó ötlet volt a szöszitől.
Öcsikém csak mosolyogva ingatta a fejét – Nem lehet, ezeket Lovag raggal rendelkezők tölthetik ki, azok meg ti vagytok, én csak Felső Első osztályú vagyok az meg eggyel a ti rangotok alatt van szóval… sajnálom – feltűnően nem akarta fölvenni a szemkontaktust
- Nem… nem erről van szó… Szimplán nem akarsz segíteni, ugye? – néztem rá.
- Nem is…
Én csak felvont szemöldökkel bámultam rá ezzel üzenve – Ugyan Fletcher, nem versz át…
- A fenébe is! Eleget kellett alákörmölnöm így is! – fogta lesokkoltan a fejét.
 - Te már fél hónapja kész vagy! Ennyi idő alatt már rég kiheverhetted – nézett rá hitetlenül Nathaniel.
- Vagy nem.
- Vagy de.
Végül addig húztuk szegénykét, míg kénytelen-kelletlen be nem állt. Bár abban, hogy nem tölthet ki XY papírt igaza volt, így nem volt sok segítség. Viszont nekem így is jó volt. Olyan rég voltunk már így együtt, egymás társaságát élvezve. Szépen lassan pedig meg is feledkeztem arról az idióta álmomról, ami – eredetileg – megpecsételte volna a hangulatom.
A nap végére – nagyjából – befejeztük az iratkukac szerepét és elkezdtük az Arch Knight „legnagyobb örömére” behordani a cuccost. Mikor a sokadik fordulómnál beértem a szobámba, és az asztalomról igyekeztem, leügyeskedni egy stócot észre vettem rajta valamit. Egy boríték volt az íróasztal kellős közepén, se név, se cím nem volt rajta. Értetlenül bámultam. Furcsa, ez még nem volt itt az előbb… Kíváncsian vettem a kezembe a levelet és nyitottam ki. Egy szimpla kis lap volt benne, pontosan a közepén elnyújtott betűkkel ez volt írva:

Emlékszel már, Csipkerózsika?
                                                                                                 
                                                                       Leo

A papírlap lassan esett ki a kezemből… A sokktól nem bírtam megállni a lábamon, erőtlenül rogytam térdre. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Szédültem, úgy éreztem forog körülöttem az egész világ. Leo… Mégis hogy? Miért?! Minden lélekerőmet összeszedve emeltem remegő kezeimbe az üzenetet. Emlékszem… mégis mért akarja?  Egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban… Lehetséges, hogy…? Nem kizárt, nem lehet, hogy köze legyen hozzá!
 Megjelent előttem Leo fenyegető mosolya, éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik… Mintha izzóvasat fogtam volna úgy hajítottam be az iratmegsemmisítőbe a lapot, és hátráltam, végül azon kaptam magam, hogy a falat kaparom. Messze… minél messzebb kell kerülnöm tőle. Hallottam, hogy a szerkezet egyszer csak elhallgat, próbáltam felülni és lehunyt szemmel csökkenteni az egekbe szökött lélegzetvételeimet. Ziháltam.
Nyugalom… Minden rendben, ez csak egy üzenet volt. Igyekeztem nyugtatni magam, de mindhiába. A szemem előtt ott lebegett ez az egyetlen szó: Csipkerózsika. Akármennyire is próbálnám, nem tudom elrejteni az arcomba ordító igazságot, ezt a szörnyű előérzetet, hiába rettegek, tőle be kell vallanom: tévedtem. 
Az nem csak egy álom volt…”


Ennyi lenne^^ Köszi, hogy elolvastad!


Képek: