Raven 29. Fejezet +Gáz van!!!

Hello Mindenki!!!

Mint ahogy a címből is olvashattátok: Gondok vannak emberek!!!

Nos hát hol is kezdjem. Zavar van a Blogger csatoromban. Mint kiderült, a feliratkozóimnak két hónapja nem jelzi az irányítópultban így a 27. és a 28. feji létezéséréről szentem nem is tudnak. Tuti utálnak, mert azt gondolják inaktív vagyok T^T 

Hogy most mégis mi lesz? Semmi, posztolok tovább reménykedve, hogy egy nap majd csak kijelezi valamelyiket, vagy csak úgy - bár ebben kételkedem - magától megjavul. Addig meg, aki ide téved az olvassa, aki meg nem az sajnos nem.

Mindegy is! Itt van a következő rész is! Ez is nagyjából mobilon íródott. (Igen ismét elutaztam... Fúúú, ne tudjátok meg milyen durva élményekben volt részem... gyűjtöttem lövedékeket egy 9mm-eshez *.*) Kicsit furcsa lett, ne kérdezzétek, hogy jutott eszembe az egész, mert magam sem tudom...

Cím magyarul: Álom...? - japánul, csak mert japános kedve van; meg a "Yume" az egyik kedvenc szavam. ^-^

Nem hinném hogy van más mondandóm, így - annak, aki sikeresen idetévedt és épp ezt olvassa - jó olvasást!

29. Fejezet

Yume ka…?

- Last Christmas, I gave you my heart… - hatolt keresztül a csendes félhomályon egy fiú vidám éneke - But the very next day you gave it away~!

- Leo, pofa be! – jött három irányból azonnal a kiabálás.

- Most mi a bajotok?! Hisz karácsony van… – nézett körbe az értetlenül.

- Annak már öt napja vége, te szerencsétlen! – torkolta le azonnal egy női hang.

- Charity, mért kell ilyen negatívnak lenneeeeed~? – hisztizett – Mért nincs benned ünnepi hangulat?!

- Ahhoz képest, hogy nemrég lyuggatták össze, mint egy ementálit, túlságosan jókedvű … - jegyezte meg unottan a földön ülve, a lándzsáját forgató Orion.

A srác felhorkantott – Hah, még hogy én voltam tropa! Te miattad kellet vissza vonulni! – szegezte rá a bírálón mutató ujját.

- Amúgy igen Orion – sóhajtott fel a nő, majd nekidőlt a közelében lévő falnak – Téged kellet szó szerint összekaparni… - sóhajtott fel fáradtan.

A férfi még jobban lehúzta kalapját, majd megköszörülte a torkát – Öhm, Charity a világért sem akarom megbántani az érzéseit, de mi legalább kibírtuk a végéig… - jegyezte meg tapintatosan.

- Hé, célozgatni akarsz?! – csattant élesen.

- Nem, de megtehetné! - röhögött fel Leo.

A nő kezdett egyre dühösebb lenni – Befognád…? - szűrte ki.

- És még te akarsz „bosszút” állni… - sóhajtott fel színpadiasan – Ha egy menetet sem bírsz ki vele ezt, mégis hogy gondoltad Cha-ri-ty? – kérdezte fölényesen vigyorogva, az utolsó szót szórakozottan tagolva – Vagy hívjalak inkább…

- KI NE MOND! – kiáltotta fel hisztérikusan – Nehogy kimond! Nem akarom azt a nevet többé hallani!

A másik csak gonoszan vigyorgott rá – És ilyenkor érzem magam halál mázlistának, hogy minden aprócska titkoddal tudlak csesztetni… Őszintén nem tudom kit viccesebb hallgatni téged vagy Ravent, mikor a múltról van szó…

- Te kis… - szorította ingerülten ökölbe maga előtt kezét – A pofádat befogod, vagy különben esküszöm… - kiabált rá, majd fenyegetően elindult felé.

- Próbálkozhatsz, úgy is tudom, hogy mikor és hova ütsz; túl jól ismerlek! – nevetett fel vállat vonva, majd felpattant – Bár nekem mindegy! Szórakozzunk, Cha-ri-ty! – vigyorgott.

- Kicsinállak! – indult neki.

-ELÉG LEGYEN! – jött az ellentmondást nem tűrő parancs. A másik kettő az utasításra azonnal meg dermedt. A mély, rekedtes hang gazdája felállt és elősétált árnyékos zugából, majd a többi felé tett egy lépést.

- Öhm… izé… Mi a baj főnök…? – kérdezte megszeppenve a fiú.

Crimson a fejéhez kapott – Szerinted? Idióta… - sóhajtott fel orrnyergét masszírozva – És elvileg csodálkoznom kéne mért kaptatok ki… - a háttérben Charity kárörvendőn fölnevetett – Ezt momentán leginkább te veheted magadra – fordította felé tekintetét, mire a nő arcáról azonnal lefagyott a mosoly.

- Há-há! Megmondtaaam~! – csattant fel vidáman a másik.

- Nem, nem te mondtad meg, Leo – jegyezte meg fáradtan a férfi – Rád majd csak akkor fogok hallgatni, ha szerzel egy barátnőt… vagy legalább is, nem fogsz úgy viselkedni, mint egy rossz tarnszf…

A másik azonnal tagadólag emelte maga elé a kezét – Ki ne mond! Ennyi erővel, te meg egy antiszoc, emózós, mániákus vagy, akinek csak a bosszún jár az esze… – tette sértetten keresztbe mellkasán karjait, ahogy elfordult, majd vigyorogva kerülte ki a Crimson küldte lángcsóvát – Túl jól ismerlek!

- Szerintem nem kéne felhúznia… - jegyezte meg Orion, ahogy egy lépéssel közelebb jött a többiekhez.

- Ááá! Elegem van abból, hogy mindenkit úriember módjára magázol! Az égszerelmére nem a Paladinnal beszélsz! – kiáltott rá kapálózva. A férfi válasz helyett egy villámgyors mozdulattal rá szegezte lándzsáját. A srác készségesen bólogatni kezdett – Jól van, értem… Befogom…

- Köszönöm – biccentett hálásan a kalapos felé „főnöke”, majd elővett egy aktát és azt kezdte elgondolkodva szemlélni. Orion felvont szemöldökkel tolta feljebb fejfedőjét, hogy látszódjon kérdő tekintete – Oh, hogy mit forgatok a fejemben? – mosolyodott el kissé gúnyosan észrevéve maga mellett a férfit – Semmit-semmit, csak egy kis kiruccanást valahova az istenháta mögé észak-nyugaton… ahol valószínűleg kis barátainkkal is találkozni fogunk.

- Úúú de jó! – csapta össze a kezét vidáman Leo – Már így is majd meg öl a kíváncsiság, hogy vajon megfogadta-e a tanácsom a kislány!

- Jó, hogy mondod – nézett rá most az egyszer neheztelés nélkül a közbe vágás miatt – Még nem is kérdeztem, mit sikerült kiszedni az emlékeikből? Találtál valami használhatót egyáltalán?

A srác szórakozottan vont vállat – Semmi különöset, csak azt, amit eddig tudtunk. Nem csináltak semmit. Most komolyan! Mintha nem is az lenne a dolguk, hogy elkapjanak! – akadt ki, majd felsóhajtott – Viszont találtam elég vicces dolgokat – vigyorodott el – Ha úgy nézzük, azok alig ismerik egymást!

- Hmm. Mesélj még.

- Hogy is mondjam… nem is nagyon az, hogy nem ismerik, inkább az, hogy páran titkolóznak… nem is kicsit. Bár akárhogy is nézzük, a madárkánk a legnagyobb hazug még mindig - nevetett fel - Annyira titkolózik, még saját maga előtt is, hogy fogalma sincs valami nagyon fontos dologról... Valami olyanról, amire ha emlékezne ismét... juj, annyit depizne!

- Tényleg? - fordult felé érdeklődőn - És mégis mennyi lenne az az „annyi"?

- Bőven elég ahhoz, hogy zöld utunk legyen...

Crimson elégedett mosolyra húzta száját - Akkor Leo, meg is van a legújabb feladatom számodra: Juttasd az eszébe, amit elfelejtett!

- Ez az! Végre valami olyan, amivel jól szórakozom - dörzsölte össze várakozón kezeit - Alig várom, hogy lássam az arcát, mikor rájön az igazságra!

- Ha a hercegnő összezuhan, a királyságának is annyi.

- És ez azt jelenti, hogy győzünk?- kérdezte vidáman a nő.

- Oh, Charity, nem is lehetne így nagyobb esélyünk a győzelemre!

- Végre bosszút állhatok rajta azért, amit elem tett! - kiáltott fel.

- Mi több, mindnyájan bosszút állunk! - vágta rá a férfi elégedetten.

- Azért ne szaladjunk ennyire előre - szólt közbe Orion - Mindannyian tudjuk, hogy a dolgok gyorsan megváltozhatnak. Ezt a legjobban neked kéne tisztában lenned ezzel, Fivérem.

A háttrébb Leo felkiáltott, hogy őt mért tegezi, de ezt a férfi figyelmen kívül hagyta. Gondtalanul nevetett fel - Még mindig olyan negatív vagy, mint kiskorunkban. Ugyan már, Orion! Minden terv szerint halad, az Élet vize pedig így vagy úgy de elkészül... Ő pedig elégedett lesz. Minden csak idő kérdése; és ha más nem is az nekünk dolgozik.

„Azt mondják, az a jó abban, ha az embernek fogalma sincs, mit hol talál a fővárosban, hogy egy idő után már az sem izgatja, hogy mégis hol a rohadt életben van ő maga és az a hely, ahol éppen leledzik. Nos, ez a feltételezés igaznak látszik az én és egy pub esetében is...

A helyet teljes fél homály övezte, csak néhány reklámnak szánt neon szolgáltatott valamennyi gyér fényt, a levegőt pedig elviselhetetlen mennyiségben töltötte be a dohányfüst és az alkohol szagának iszonyatos keveréke. Az iszákosabb vendégektől jövő kiáltozás és a millió helyről érkező monoton susmorgás keltette hangzavar az ott tanyázó társaság józanabbik felét képes volt az őrületbe kergetni.

Az idegesítő körülményeket - amennyire csak tudtam - ignoráltam a bárpulton fekve, miközben a poharamat pöckölgetve azon gondolkodtam: „Mégis hogy a fenébe kerültem én erre a helyre?". Őszintén, fogalmam sem volt miképp pottyantam ide, bár minél inkább gondolkoztam rajta, annál inkább megfogalmazódott bennem a vélemény, miszerint már egyáltalán nem izgat sőt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy én itt vagyok.

Lassan emeltem fel a fejem a pultról, hogy felmérjem a környezetet. Mellettem egy fekete pulcsis srác ült, a kapucnia teljesen az arcába volt húzva. Szórakozottan dúdolgatott miközben az ujjával körözött pohara száján. Nem tudom meddig bámulhattam, de az egészből az zökkentett ki, hogy az ismeretlen megszólalt - Eléggé zavartnak tűnsz, Hercegnő... Bár ezen nem is csodálkozom - jegyezte meg még mindig gondtalanul a poharát babrálva. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy hozzám szólt - Amúgy, elgondolkoztál azon, amit mondtam? - a hangja valahonnan annyira ismerős volt.

Értetlenül meredtem rá - Öhm... Bocs, de az sem rémlik, hogy találkoztunk volna már - a fiú rázkódó vállakkal bámulta a plafont, a kapucnia a mozdulat miatt lejjebb csúszott így láthattam a sikertelenül elfojtott mosolyát - Örülök, hogy ennyire elszórakoztatlak... - feküdtem vissza durcásan motyogva.

Erre már elnevette magát - Nem, nem csak... - igyekezett véget vetni a kacagásának, több-kevesebb sikerrel - az, hogy elfelejted a tizenkét évvel ez előtti dolgokat, azt még megértem, de hogy az is kimegy a fejedből, ami három hete volt... - a mondat nevetésbe fulladt.

Három héttel ezelőtt...? Akár mennyire próbáltam, egyáltalán nem jutott eszembe olyan emlék, hogy találkoztam volna vele. Még mindig fogalmam sem volt semmiről.  Végül sóhajtva ingattam a fejem, jelezve hogy lila gőzöm sincs, miről beszél. A mellettem ülő srác megeresztett egy félmosolyt - Akkor segíteeek~! - nyúlt a kapucniához, majd egy könnyed mozdulattal ledobta a fejéről. Végül mosolyogva fordult felém.

Leo csokibarna szempárjával találtam szembe magam.

Döbbenten néztem vele farkasszemet. Mit keres ő itt? Jól van, tudom, nem pont a legértelmesebb kérdés tekintve, hogy még arról sincs fogalmam, hogy Én hogy kerültem ide... Normál esetben tuti leütöttem volna vagy legalább hátra ugrottam volna, de valamiért nem éreztem szükségét. Valahogy éreztem, hogy semmi sem fog történni. Így vállat vonva fordultam vissza kezembe véve a poharamhoz - Jah, így már világos...

Leo megeresztett egy apró kuncogást - Annak örülök. Vissza térve az előző kérdésre: elgondolkodtál rajta? - egy ideig töprengtem mégis mire célozhat, végig pörgettem utolsó találkozásunk „boldog" emlékeit. Végül eszembe jutott mire céloz. Daniel...

Kezdett ismét elszorulni a torkom - Nem, nem tettem, sőt. Ha lehet még jobban tartózkodtam a témától.

A srác felsóhajtott - Gondolhattam volna. Mióta csak ebben a világban vagy, kerülöd a srác puszta gondolatát is, mint a leprást. Ezt inkább az előződben kellet volna.

Ingerülten szorítottam ökölbe a kezem - Megmondanád, hogy mégis mit ártott ő neked?

- Nekem semmit, nem is emlékszem az előző életemre. Ő neked ártott - bökött rám a mutatóujjával.

- És ezt mégis honnan a büdös, rohadt életből tudod?! - rivalltam rá.

Leo csak szórakozottan mosolygott - Én tudom azt, amit te eltitkolsz még magadtól is.

- Hogy magamtól is…? - ismételtem meg értetlenül a szavakat, ahogy oldalra billentettem a fejem.

- Úgy van kislány! - kacsintott rám - Bár erről inkább a drágalátos kis „Hangot" kéne megkérdezned... - rajzolta a levegőbe az idéző jeleket.

- Oh, fogd már be! – jött az én hangom... De én nem szólaltam meg. Egyáltalán nem, de mégis ez az Én hangom volt, ami a másik oldalamról jött. Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé. Hogy...?

- Na, itt is van... - vigyorgott a fiú.

Ki?! Bár ez egy értelmetlen kérdésvolt. Már a nélkül is tudtam a választ, hogy oda néztem volna. De az lehetetlen... nem létezik! Ő itt nem létezik! Lassan fordítottam el a fejem Leoról a másik irányba. Milliméterről milliméterre, nem akartam látni azt, aki a közvetlen közelemben ült. Végül bármennyire nem szerettem volna, a fejem oda ért, ahonnan már tisztán láthattam. Akaratlanul is megszólaltam - Hang...

- Annak hívsz - vont vállat kedvetlenül. ,,Hasonmásom" sóhajtva söpörte ki hófehér haját arcából, majd ellenséges pillantásokat lövellt a jobbomon lévőre - Te meg... Megtennéd, hogy befogod a tetves szád, selyemfiú?! - kiabált rá.

- Hékás! Mit ártottam neked, hogy így sértegetsz? - biggyesztette le sértetten száját.

- Én csak a szín tiszta igazat mondom... - sóhajtott fel ingerülten - Szóval, idefigyelj! Ha még egy árva szót mersz szólni neki, elkaplak, és senki sem fogja tudni azonosítani a hulládat - meredt rá fenyegetőn, a legrosszabb az egészben az, hogy tényleg meg is teszi.

Leo a szemét forgatta - Mi van? Félsz, hogy a kemény munkádnak annyi?

Csak ekkor szedtem össze magam a döbbenetemből annyira, hogy meg tudjak szólalni - Elég! - kiáltottam el magam - Hang, miről beszéltek ti egyáltalán?!

Az énem mormogva ült vissza, majd kezébe vette az italát és szívószálával, kényelmesen iszogatni kezdett. Én keresztbe font karral meredtem rá - Ááá! Elegem van mindkettőtökből - fogta idegesen a fejét.

- Akkor meg mégis miért jöttél elő önszántadból? - tette fel elégedetten a kérdést a barnaság.

- Gyűlölöm, hogy pont te vagy az, aki tud a létezésemről. Idefigyelj, bármit is mond ez az idióta arról a szerencsétlenségről, el ne hidd neki, fogtad?! - emelte rám fenyegetőn vérvörös szemeit. Akaratlanul is nyeltem egyet, ha képes lenne rá, a tekintetével simán felnyársalhatna.

Mellettem Leo felhorkantott - Jah, mert nekem hinne...

A fejemben még mindig ott vízhangzott, amit Hang mondott. „arról a szerencsétlenségről" Szerencsétlenség... Szerencsétlenség?! Ezt meg mégis hogy mondhatja?! Az egészről ő tehet, mégis másokat bírál! Mintha ő maga lenne a tökéletesség. Gyűlölöm... És eddig bírtam idegekkel. Az évek óta felgyülemlett feszültség kirobbant belőlem. Teljes erőből az asztalra csaptam. A csattanásra felkapták a fejüket.

- Elegem van belőled! - kiabáltam rá, ahogy felegyenesedtem - Mindig mindent jobban tudsz, mindenkire van valami kicseszett negatív jelződ! Jah mer’ csak te, csakis te vagy jó ezen a tetves bolygón, ugye?! Az már nem baj, hogy a puszta létezésed totálisan megkeseríti az életem! Irányítasz, mintha valami rohadt báb lennék, és ha csak egyszer nem engedelmeskedek neked, akkor az összes hibámat hallgathatom tőled évtizedek át, ugye?! - a kiáltozásom egyre inkább üvöltésbe csapott át - Az már nem zavar, hogy rajtam keresztül több tucat embert gyilkoltál meg, és az is az én lelkemen szárad!!! Áh, mit gondolok én, az egyáltalán nem számít! Áh! Neked csak az a lényeg, hogy tönkre tégy, hogy aztán kedvedre irányíthass engem, nem igaz?! De így van! - nevettem fel hisztérikusan - Ugye milyen jó érzés látni azt, hogy alig kapok levegőt, miközben te kedvedre sértegeted azt, aki felnyitotta a szemem és ezzel keresztbe tett neked?! Folyton azt szajkózod, hogy te és én egyek vagyunk, de tudod mit? Kicseszettül leszarom! Úgy csinálsz, mintha valami nagy mindentudó lennél, pedig fogalmad sincs semmiről! SEMMIRŐL! – és ezzel elillant minden elszántságom, erőtlenül hullottam vissza a helyemre, majd elfeküdtem ismét a pulton - Semmiről... - hallt el végleg a hangom.

Éreztem, hogy kezd elhatalmasodni a szégyen rajtam, hogy pont így pattant el nálam a húr. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de ezt ennél a két baromnál nem tehetem meg. Bár őszintén szólva kicsit megkönnyebbültem, hogy kiadhattam magamból.

Leo mellettem elvigyorodott - Oh, már csak ezért érdemes volt annyit güriznem, hogy idejöhessek... Rég láttam, ilyen tüzes csajszit – lett egyre perverzebb a mosoly a képén. Jól van, kezdem tényleg elhinni, hogy hetero, már csak az az idióta kifejezése is ezt üvölti. Esküszöm, megütöm…

- Pofa be - motyogtam kelletlenül.

Hang vállat vonva sóhajtott fel, majd vissza tért az itala szürcsölgetéséhez, mintha mi sem történt volna. Bár inkább az lett volna a csoda, ha meghatotta volna. Legyintve pöckölgettem a poharam ismét. Őt soha semmi miatt nem érezne semmit.

- Te nem tudsz semmit… - hallottam meg idegesen csengő hangját – Utálom azt az idiótát, jobban, mint bárki mást. Tudod, egyet értek azzal, amit még Nathaniel mondott, senki sem annyira tökéletes, hogy miatta kifordulj önmagadból. Túlságosan elvakít a rózsaszín köd, egyáltalán nem olyan „jó” vagy „ártatlan”, mint ahogy azt te gondolod. Addig ne sértegess, míg nem tudod az igazságot – döfött keresztül tekintetével, engem meg a víz is kivert. Oké, ez már kezd nevetségessé válni…

- Ott a pont~! – csettintett a drága a másik oldalamon.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne üssem le a srácot, itt mindenki előtt – Akkor, had tudjam az igazságot! – tettem a kezem, Hang vállára.

Ő pedig egy könnyed mozdulattal lerázta magáról – Nem fogom… - szűrte ki.

- Pedig jobban tennéd, ha beszélnél neki róla – állt fel a pulttól, majd elindult menet közbe pedig Hanghoz hajolt – vagy én fogom… és nem leszek kíméletes… - suttogta fenyegetően. Mondott még valamit, mire hasonmásom egy nagyot nyelt, majd üveges tekintettel maga elé meredve bólintott. Én csak értetlenül bámultam őket, egy mukkot sem értettem a szóváltásukból – Helyes – vigyorodott el elégedetten, majd fel egyenesedett – No, azt hiszem, nekem mára ennyi elég volt. Nagyon jól szórakoztam, Haven – az előző nevem hallatán kővé dermedtem, egyre több száműzött emlékem jött elő az agyam legeldugottabb zugából. Kezdtem szédülni.  Ismét emlékeztem az okra, hogy mért is rühellem Leot – Remélem meg ismételjük! Addig is egy valamit szeretnék mondani neked: Emlékezz! – billentette mosolyodva oldalra a fejét, a csak kívülálló lennék, azt mondtam volna, hogy ez csak egy baráti gesztus tőle, de nem így van. Tudom, hogy e mögött a mozdulat mögött semmi kedvesség nem bújik meg, helyette inkább fenyegetés. Hanghoz hasonlóan én is nyeltem egyet. Féltem – Hát akkor, sayonaraaa~! – fordult sarkon, majd egyik kezét zsebre vágva, a másikkal a válla fölött intve, elindult és nem sokkal később köddé vált.

Mihelyst eltűnt, azonnal megkönnyebbültem, végre eltűnt az a fojtogató érzés, ami eddig kínzott. Hang mellettem felsóhajtott – Végre! Már azt hittem sosem kopik le – ivott bele az italába.

- Szóval? – néztem rá várakozón.

- Mit „szóval”? – húzta az időt.

- Elmondod?

-Nem – jelentette ki – Majd egyszer. Talán. Most biztos nem – ürítette ki a poharát – Az a barom azt hiszi, hogy beszélni fogok. Hát, azt lesheti!

- Mégis mért akarod elmondani? – vontam fel a szemöldököm, normál esetbe, ennyi zargatás után már kikotyogta volna.

- Nem lenne belőle semmi hasznom. És ezt most lezártuk, értve vagyok? – fordult felém ellent mondást nem tűrőn.

Esélyem sincs. Inkább új témát dobtam fel – Hogy kerülsz ide? Te csak az én fejemben létezel, nem?

- Úgy is van.

- Akkor?

- Nem sokára úgyis megérted...

- Ezt meg hogy érte… - akartam kérdezni, viszont a sors közbe szólt.

- HÉ, TRINEM! – jött a kiabálás, majd éreztem, hogy valami hatalmasat csattan a fejemen.

- Mi-mi-mi… MI VAN?! – kapkodtam össze vissza a fejem. Fogalmam se volt hol vagyok, mintha csak egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna a nyakamba. Ahogy sikerült a húszszorosára megemelkedett pulzus számomat lecsökkenteni, ismét képes voltam befogadni a világot. Eljutott a tudatomig az autók zaja, az óra kattogásának hangja, megcsapott a papír és a tinta illata, az íróasztalom hideg simasága, a szemem előtt pedig körvonalazódni kezdett Nathaniel alakja. A kezében valami vaskos mappa volt – valószínűleg azt éreztem a kobakomon – az arcán pedig látszódott, hogy dühös. Nagyon.

- Egy kicsit hagylak itt, te meg addig bevágod a szunyát?! – kiabált rám.

Fel sem fogtam, amit mondott. Szemdörzsölgetve néztem körbe, körülöttem hatalmas papír halmok egyik oldalon alákörmöltek, másikon kitöltetlenül magasodtak, a mögöttem lévő hatalmas ablakon keresztül beszűrődő fény az egész szobát bevilágította. Csak ezután kezdett el érdekelni: mégis hol vagyok. Egy nagyobb sóhaj kíséretében az eddig asztalon elfekvő testhelyzetemből, ülőbe ügyeskedtem magam, és elkezdtem szemlélni – most már rendesen – környezetem. Szürkére festett falak, rengeteg könyvespolc néhány dívány és rengeteg feleslegesnek tűnő kacat… Ez az irodám, kétségem sincs e felől… ami azt jelenti, hogy a Rend főhadiszállásán vagyok. Hurrá!

- He, még mindig alszol?! – kezdett el Chibi a vállamnál fogva ráncigálni.

Most már a hangja a tudatomig is eljutott. Aludtam? Tehát az egész csak álom volt? Minden? Ezt nem hiszem el… Egy álomhoz képest az túlságosan valóságos volt. Viszont ez megmagyarázná, hogy Hang mégis hogy került oda és hogy én mégis hogy a fenébe pottyantam olyan helyre. Tehát csak egy álom volt. Leo fenyegető mosolya… Hang ijesztő szempárja… minden, amit mondtak… mind csak a képzeletem szüleménye. Valamiért ez olyan megnyugtató…

Ismét elfeküdtem az asztalomon. Szöszi eközben egyre frusztráltabb képpel vizslatta az arcom én meg őt nézve kiböktem az első mondatot, ami az eszembe jutott – Ugyan a szemed, mint Hangé, mégis annyival megnyugtatóbb a tiedbe nézni… - ez igaz is volt, Hanggal farkas szemet nézni, egyenlő egy durvább horror legjavát figyelemmel kísérni… Eközben eljutott az agyamig, hogy mégis mi a nagyim térdkalácsát nyögtem most ki… és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ezt most komolyan, hangosan is kimondtam?!

Nathaniel arca először értetlenséget, majd döbbenetet tükrözött, ami egyre csapott a megrökönyödésbe. Bakker, ebből meg hogy magyarázom ki magam…? „Oh bocsika Chibi, csak képzelődtem…” Jah aztán meg azt kérdezné, ki Hang… ezt megszívtam.  Végül szöszi egy hatalmasat sóhajtott – Szóval még mindig nem tértél magadhoz… – fogta a fejét – Asszem nincs mit tennem, fel kell keltenem, míg Wildfire be nem toppan… - emelte ismét ütésre a brosúráját.

És ekkor valaki elkapta hátulról a karját. Mikor megfordult mindketten láthattuk Fletchert – Nate, mégis mit csinálsz a nővéremmel? – mosolygott elrettentőn. Táttá-rá, szőkém, véged van.

Ahogy elnéztem az arckifejezését, erre ő is rá jött – Be-bealudt! – mutogatott rám ijedten – Fel kell keltenem mielőtt Wildfire kicsinálja őt és vele együtt engem is! – kezdett el hadonászni.

- Értem… És szerinted ennek az a legjobb módja, hogy leütöd? – egyre csak ijesztőbb… Fenyegető Fletcher ismét köztünk van!

Megragadtam arra az alkalmat, hogy megjátszhassam az „ébredésem” a cikis helyzet elkerülése végett – Már ébren vagyok, éberen vagyok… – ráztam meg a fejem szemdörzsölgetve. Lightshadow abban a pillanatban az asztalra hajította a mappát – Bocs, asszem bealudtam…

- Azt látom – derült rajtam kedvesen öcsikém. Így kell másképp kezelni az embereket – Amúgy hogy álltok a munkával?

Munkával? Mi van? Végül is, valószínűleg nem brahiból vagyunk, itt gondolom… Ráadásul most hogy végig néztem mindannyian egyenruhában. Sóhajtva emeltem a tekintetem a papírhalomra mellettem. Eszembe jutott. Wildfire mindenki fejére jár, hogy kész vannak-e az év végi záró jelentések elszámolások, ki vannak-e töltve a papírok stb.… Többen túl vannak már rajtuk, de mi Shadow-val - a kéthetes ágynyugalom miatt – nem ebbe a kategóriába tartozunk…

- Sehogy… - sóhajtott fel a szőke – És ezen az pláne nem segített, hogy ez itt húzza a lóbőrt…

- Hékás, most vagyok túl életem legbizarrabb álmán, nem kéne ilyen tahónak lenned velem, gonosz törpe… - igaz csak egy álom. Ha más nem is, ez az egy vígasztal engem…

- Te kis… - kezdte a törpi.

Egységesen figyelmen kívül hagytuk a hisztijét. Végül Fletcher szólalt meg – Amúgy, szerintem E.J. nagyon pipa lehetett rátok, hogy ennyi plusz papírt sózott még a fejetekre… - nézett elgondolkodva a négy-öt méter magas papír halmon.

- Nekem mondod… - sóhajtottam föl. Jah, most hogy kitisztult a kép, emlékszem: Wildfire kb. háromnegyed órán keresztül kiabált velünk, mikor kiderült, hogy a Crimson-ügy jelentésébe semmit sem tudtunk írni… komolyan az elmúlt két hónap alatt semmire sem haladtunk… Ciki. Végül büntetésből még két stócot odahajított nekünk kitöltésre. Cöh, kösz szépen…

- Hé, ha már itt vagy, nem segítenél, Fletcher? – nézett rá Lightshadow.

- Ja, segíts! Kérleeeeeeeek! – néztem rá kiskutyaszemekkel. Ez komolyan jó ötlet volt a szöszitől.

Öcsikém csak mosolyogva ingatta a fejét – Nem lehet, ezeket Lovag raggal rendelkezők tölthetik ki, azok meg ti vagytok, én csak Felső Első osztályú vagyok az meg eggyel a ti rangotok alatt van szóval… sajnálom – feltűnően nem akarta fölvenni a szemkontaktust

- Nem… nem erről van szó… Szimplán nem akarsz segíteni, ugye? – néztem rá.

- Nem is…

Én csak felvont szemöldökkel bámultam rá ezzel üzenve – Ugyan Fletcher, nem versz át…

- A fenébe is! Eleget kellett alákörmölnöm így is! – fogta lesokkoltan a fejét.

 - Te már fél hónapja kész vagy! Ennyi idő alatt már rég kiheverhetted – nézett rá hitetlenül Nathaniel.

- Vagy nem.

- Vagy de.

Végül addig húztuk szegénykét, míg kénytelen-kelletlen be nem állt. Bár abban, hogy nem tölthet ki XY papírt igaza volt, így nem volt sok segítség. Viszont nekem így is jó volt. Olyan rég voltunk már így együtt, egymás társaságát élvezve. Szépen lassan pedig meg is feledkeztem arról az idióta álmomról, ami – eredetileg – megpecsételte volna a hangulatom.

A nap végére – nagyjából – befejeztük az iratkukac szerepét és elkezdtük az Arch Knight „legnagyobb örömére” behordani a cuccost. Mikor a sokadik fordulómnál beértem a szobámba, és az asztalomról igyekeztem, leügyeskedni egy stócot észre vettem rajta valamit. Egy boríték volt az íróasztal kellős közepén, se név, se cím nem volt rajta. Értetlenül bámultam. Furcsa, ez még nem volt itt az előbb… Kíváncsian vettem a kezembe a levelet és nyitottam ki. Egy szimpla kis lap volt benne, pontosan a közepén elnyújtott betűkkel ez volt írva:

Emlékszel már, Csipkerózsika?

                                                                                                 

                                                                       Leo

A papírlap lassan esett ki a kezemből… A sokktól nem bírtam megállni a lábamon, erőtlenül rogytam térdre. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Szédültem, úgy éreztem forog körülöttem az egész világ. Leo… Mégis hogy? Miért?! Minden lélekerőmet összeszedve emeltem remegő kezeimbe az üzenetet. Emlékszem… mégis mért akarja?  Egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban… Lehetséges, hogy…? Nem kizárt, nem lehet, hogy köze legyen hozzá!

 Megjelent előttem Leo fenyegető mosolya, éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik… Mintha izzóvasat fogtam volna úgy hajítottam be az iratmegsemmisítőbe a lapot, és hátráltam, végül azon kaptam magam, hogy a falat kaparom. Messze… minél messzebb kell kerülnöm tőle. Hallottam, hogy a szerkezet egyszer csak elhallgat, próbáltam felülni és lehunyt szemmel csökkenteni az egekbe szökött lélegzetvételeimet. Ziháltam.

Nyugalom… Minden rendben, ez csak egy üzenet volt. Igyekeztem nyugtatni magam, de mindhiába. A szemem előtt ott lebegett ez az egyetlen szó: Csipkerózsika. Akármennyire is próbálnám, nem tudom elrejteni az arcomba ordító igazságot, ezt a szörnyű előérzetet, hiába rettegek, tőle be kell vallanom: tévedtem. 

Az nem csak egy álom volt…”

Ennyi lenne^^ Köszi, hogy elolvastad!

Képek:

Leo

Hang

Díj (^O^)

Helló!!!

No képzeljétek, anno jelentkeztem Nika drágám versenyére, és novella kategóriában MÁSODIK lettem!!!! Nagyon köszönöm Nika!!!! Arigatou!!!! <3

Itt az oklevelém:

Ez meg itt az emlék lap:

A történet következő fejijét, pedig holnap hozom!!!!!

Bye:

   Bogi

Díj :D

Nos hát helló mindenki!

Nem sajnos nem fejezettel jövök, mert sajnos volt egy úgy másfél hétig tartó ,,kényszerszünetem" -.-"

Minden esetre, itt egy díj!!!

Nagyon  köszönöm Jenessa!!!

Feladat: 
• Iratkozz fel a küldő blogjára! ( amelyik blogodra kaptad a díjat,annak az összes írójára vonatkozik)• Légy rendszeres olvasója a blognak és kommentálj! ( amelyik blogodra kaptad a díjat,annak az összes írójára vonatkozik)
• Küld vissza neki a díjat!• Válaszolj 5 kérdésére! ( amelyik blogodra kaptad a díjat,annak az összes írójára vonatkozik)
• Írj magadról 5 dolgot! ( amelyik blogodra kaptad a díjat,annak az összes írójára vonatkozik)• Majd küld tovább a díjat minimum 5 embernek. ( ha magadtól nem ismersz annyi blogot,aminek küldhetnéd, látogass meg egy-két FB csoportot )
• Minden szabályt kötelességed betartani,mivel ezzel jobbá teszed a többi író életét is. Ezzel a díjjal támogatod őt,hogy ne adja fel amit csinál.• Mielőtt kirakod a díj képét,mindenképpen tüntesd fel ezt a kis szöveget: A neve közösségdíj,ami egyben a legjobb írót is illeti.Az a célja,hogy jobban odafigyeljünk egymás blogjára,és tiszteletben tartsuk az írókat. • Köszönjük,hogy hozzájárulsz a továbbadásához. :)
• Ha egyszer visszakapod a díjat,már ne küld vissza.(akkor az egy örök körforgás lenne)
• Kötelességed a teljes szabályzatot továbbküldeni,kivétel nélkül.

Válaszolj 5 kérdésre:

 
Miért akartál író lenni?

- Na itt az 1000000 $-os kérdés! Nem tudom, egyszerűen, csak. Túl sok volt más ebből a történetből a fejemben, kb. féléven keresztül ott motoszkált a mindennapjaimban, a gondolataimban, mindenben!

Mi vagy ki inspirál az írásra?

- Zene. Zene és talán zene.Folyamatosan zenét hallatok, ez mindig fényévekkel felgyorsítja az írást.

Melyik a kedvenc számod?

- Na, egyről a kettőre kérdés!  A válaszom pedig: TÚL SOK VAN!!!! Most sokat hallgattam:

• IA: Outer science
• IA: Lost time memory
• Saosin: I never wanted to
• Within temptation: Jillian (I'd give my heart)
• The dreaming: Whole

Cica vagy kutya?
-Nekem otthon kutyám van, shar pei, Roni a neve ^^

Mi a legfontosabb egy blogon?
-A jó fogalmazás és a helyesírás. Az a legfontosabb. Mert, hiába egyedi egy történet, ha egyszer olyan fertelmesen van leírva. -.-"



Öt dolog rólam

• Nagyon törtető típus vagyok, mindent, amit akarok el érem.
• Imádom a rockot, a metált és a J-rockot
• Anime, anime anime, ANIME!!! IMÁDOOOM!
• Unalmamban japánul tanulok
• Shakespeare megszállott vagyok. Imádom! A két kedvencem a Hamlet, és a Vihar

Akiknek küldom

• Veronika
• GG Tia
• Tomoshika Nako
• Eny
• Molly Cook 

Bye: 
   Bogi

Díj `>O<´

Csodálatos estét mindenkinek!!!

Képzeljétek, indultam egy blogversenyen, és harmadik - nem, nem írtam félre - harmadik lettem!!!

Nagyon, de nagyon hálás vagyok érte Girl Biebernek !!!!!

Huh, emberek nem tudjátok mennyire jó érzés, és hogy mennyire örülök!!! Innentől kezdve még keményebben fogok dolgozni és igyekszem csak a maximumot nyújtani!!!!!

Nagyon boldog vagyok!!!! /(^.^)\ Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!! 






Bye:
    Bogi

Kari van!!!!

HOHOHÓÓÓ!

Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag újévet kívánok mindenkinek!!!!!

És mivel karácsony van, gondoltam megajándékozlak titeket egy új résszel^^

S, ím itt van! Ez az én ajándékom Nektek! Szeretlek titeket!!! <3

Kellemes ünnepeket! Jó olvasást!

17. fejezet

Padlót fogott a Kismadár

                - Semmi, elnyelte őket föld – jelentette Andrew hadnagy fél órával később.

                E.J. még mindig a kertben állt, pár beosztottja a „vendégek” által elejtett őröket kereste, a másik fele pedig járőrözött. Többen a keresők kézé álltak, Nathaniel, aki eddig Andrew hadnagyot hallgatta, elfordult Aven felé.

                A lány, egy rövid beszámoló után egy fa alá sétált és ott a térdeit ölelve az óta is csak remegve bámul maga elé, de nem úgy néz ki, mintha látná is azt, amit néz. Még mindig szakadtan, sebesen ült ott, mindenki, aki valamit kezdeni akart vele egy erőtlen legyintéssel elküldött magától, Fletchert csak akkor engedte maga mellé, mikor már nem állt neki meggyógyítgatni őt, hanem csak csendben maradt. Azon felül, ha Aven jobban összerezzent, pórbált valami megnyugtatót mondani, de nem igazán tűnt úgy, mintha a lány fel is fogná, amit neki mondanak.

Nate ekkor látta idejét elfordítani tekintetét és inkább Wildfire-rel konzultálni.

- Akkor pontosan mitől is akadt ki?- kérdezte halkan.

- Azt mondta, hogy a férfi az orra előtt kapott lángra, és hogy pár perccel később már csak hamu és a ruhái maradtak meg, csak úgy, mint három éve két gyereknél – a szőke egyre nagyobb döbbenettel hallgatta.

- De ez képtelenség! Az emberek nem gyulladnak meg csak úgy, minden előzmény nélkül.

- Igen. Ezt én, mint Tűz kategóriás is állíthatom – bólintott komoran főnöke – De nem úgy néz ki, mintha ezt Aven is felfogná – bökött a fejével a lány felé, akit már Al is nyugtatott.

Aven továbbra is néma csendben, száraz szemmel meredt a semmibe…

„ Elmerengve bámultam ki a könyvem felett az ablakomon. Esik, mint ahogy eddig általában. Megráztam a fejem. Erre a mozdulatra több helyen is fájdalom nyilallt belém. Még mindig nem gyógyultam meg rendesen. Pedig lassan egy hónap telt el az óta…

A puszta gondolattól is kirázott a hideg.

Allenék megint hazautaztak, emiatt Alnek lelkiismeret furdalása is volt, hogy pont ilyenkor hagy engem faképnél, pedig ez fogadott tesóknál nem illik, Nathaniel szerint meg pont az az tenne nekem jót, ha egyedül hagynának, hogy tudjak gondolkodni. E.J. is így gondolhatta, mert szabin vagyok egészen addig, míg úgy nem érzem, kihevertem ezt az egészet. Lizbeth ezzel szemben úgy gondolja, hogy nem szabadság, hanem több munka kéne, hogy még eszembe se jussanak a történtek. Az öcsém és Gwen is nyugton hagynak, az elmúlt hetekben alig beszéltünk egy mással, maximum, mikor lementem enni, akkor találkoztam velük, egyébként nem.

Az igazat megvallva fogalmam sincs, melyiküknek van igaza, de abban legalább biztos vagyok, hogy nekem akarnak jót, szóval annyit legalább megtehetnék, hogy nem zárom ki őket teljesen az életemből.

A helyszínt azóta feltérképezték, a kifeküdt őröket – Gwen segítségével – megtalálták. Mivel mindent biztonságosnak találtak, folytatódott az ünnepély. A bál végül egész jóra sikeredett, a vendégeknek azt adták be, hogy földrengés volt az egész. E.J. viszont ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki inkább csapatokban induljon haza, hogy ha netalántán „megismétlődnek a rengések” ne legyen semmi baj. Én a rendezvény közvetlen folytatásával közöltem vele, hogy nem szeretnék tovább maradni, így a csapatomból mindenki haza kísért. Egészúton meg sem szólaltunk, csak mikor bekísértek a szobám ajtajáig, mind a négyen bíztatóan rám mosolyogtak. Próbáltam én is kifacsarni magamból egyet, de mivel ez nem jött össze, csak hálásan bólintottam. Onnantól már csak annyira emlékeztem, hogy bezuhantam a szobámba és aludtam.

És most itt vagyok a könyvtárszobámban egy kiló könyvvel körbebarikádozva és próbálok valami értelmeset csinálni vagy legalább kiötleni, de nem megy. Képes vagyok mindennel foglalkozni csak azzal nem, amivel kéne.

A gondolataim ismét visszatértek a kiinduláshoz. A bál. Ennyi is bővel elég volt ahhoz, hogy elszoruljon a torkom. Arról nem is beszélve, hogy az óta komoly üldözési mániám van, minden egyes hangra odakapom a fejem vagy legalább is összerezzenek.  Mégis mi lelt engem akkor? Sosem féltem a haláltól, mert – hiába nem emlékszem belőle semmire – már egyszer meghaltam, nem lehet benne semmi. Még akkor sem féltem, mikor még az előzőmben az az öt barom valami nagyon piszkosat készültek velem tenni. És nem csak a fantáziájukra bízták a dolgot. Akkor is képes voltam bármi gond nélkül szembe nézni a ténnyel miszerint meg fogok halni, sőt még vártam is, azon felül, hogy nem akartam, hogy végem legyen. Szinte semmi sem változott meg benne az óta, még mindig egy roncs vagyok. Vagy még is? Megváltozott volna valami?

Fájdalmasan tört be az elmémbe a többiek képe. És néhányukkal nem is olyan rég kerültem ismét kapcsolatba. Szinte, mindegyiküket csak most kezdem el rendesen megismerni. Ők és én; én és Ők. Én nem vagyok jó abban, hogy érzelmeskedjek, sosem tudtam olyan meber lenni, hiába is próbálkoztam. Egyikük iránt sem táplálhatok valódi érzéseket, ami miatt nem nézhettem volna szembe teljesen nyugodtan az elmúlás gondolatával. De most van valami, ami nem hagy nyugodni…

A gondolataimból a mobilom eszeveszettül hangos csengése zökkentett ki, amitől ijedtemben ugrottam egyet a székemen. Mikor sikerült normális keretek közé terelni a pulzusszámom, felvettem:

- Itt Raven – szóltam bele fáradtan.

- Helló Aven, minden rendben? Jobban vagy már?  - hallottam a vonal végétől E. J. hangját.

- Persze, csak a most vagyok túl egy mini-szívinfarktuson. De amúgy igen, nagyon is jól vagyok, semmin bajom… – feleltem szekírozottan. Istenem hányszor fogom én még ezt hallani?!

- Nagyszerű, hogy ezt hallom öntől Titania, akkor lenne is egy küldetésem a számára… - váltott át a tegezésből magázásra, ami csak egyet jelent nála: munka.

- He, azér’ még annyira nem vagyok jól! – vágtam rá kapásból.

Főnököm csak jóízűen nevetett rajtam:

- Lefogadtam volna…

- Na, kösz szépen… - sóhajtottam fel lemondóan – E. J., sikerült találnod valamit…? – kezdtem bele tétován.

A kérdésemre elkomolyodott – Igen. Úgy néz ki nem csak az a két eset volt, amivel te eddig találkoztál, hanem attól jóval több, bár úgy néz ki tényleg Dan és Lily esete volt az első. Három éve folyamatosan történnek, valószínűleg, mindet titkosította a vezetőség, azért nem jutottak el hozzánk a hírek. A mostanit leszámítva a legutóbbi múlthónapban a volt, a parti előtt egy héttel. Egy férfi maradványait találták egy sikátorban, nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy talán ő is a Rendnek dolgozott. Ennyi, többet nem tudtam kiszedni a vezetőségből.

- Értem. Köszönöm. És te, mint Tűz kategóriás mit gondolsz róla?

Egy ideig hallgatott, majd elgondolkozva szólalt meg – Nem tudok mit. Elmondásod szerint a férfi csak úgy borult lángba. Ennek szerintem nincs semmi értelme. Nem lehet, hogy…

- E.J., tudom mit láttam, és mindannyian „csak úgy” gyulladtak meg – vágtam a szavába mielőtt még őrültnek titulálna.

- Ha így van, fogalmam sincs…

- Ezzel sem jutottunk előrébb – fejeltem le fáradtan az asztalt – Kérdezhetnék még egy valamit?

- Persze.

- Még évekkel ezelőtt a vezetőség rád bízta néhány irat megsemmisítését, igaz ez? – tápászkodtam fel az asztalról.

- Igen. Mért kérded?

Abban a pillanatban ismét közelebbi kapcsolatba kerültem a bútorfelülettel – NE MÁÁÁR!– kiáltottam el magam és közben forrtam a dühtől.

- Mért?  Most mi a bajod?

- Tudod te, hogy mit tettél?! – rivalltam rá a telefonból.

- Nem… - jött a megilletődött hang a vonal másik végéről.

Így elmeséltem neki azt, amit még nekem anno Crimson mondott.

- Értem… Akkor ezt nagyon elszúrtam.

- Hát, eléggé – jegyeztem meg , fáradtan, még mindig az asztalt folyamatosan bámulva, mintha valami érdekes lenne ott – Csak pár papír cafat maradt belőle.

- És most mihez fogsz kezdeni?

- Majd kitalálok valamit. Megpróbálnál a vezetővel beszélni, hátha tud valamit.

- Devina-val? Hát, próbálni, megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. Amúgy mi van, ha ő sem tud semmit?

- Akkor elkapom Crimsont, és max belőle rángatom majd ki a vízzel kapcsolatos infókat – feleltem nyúzottan. Azt hiszem, ezzel kell majd a minden napjaimat töltenem.

- Akkor, vállalod a nyomozást? – kérdezte furán.

- Van jobb ötletem? – kérdeztem unottan még mindig a bútoron fekve, miközben bámultam ki az ablakon.

- Akkor ettől a pillanattól kezdve az ügyet az Apocalyptica kapja. A többi információt majd elküldetem valamivel. Így megfelel?

- Rendben. Legyen. Nekem aztán mindegy – sóhajtottam fel fáradtan.

Még néhány szót szóltunk egymáshoz, aztán leraktam a telefont. Úgy néz ki nincs pihi, nem mintha amúgy lenne, én képtelen vagyok nyugton ülni.

Egy – még az eddiginél is nagyobb – könyv halom közepén ülve a földön a kezemben gitáromat pengetve. Igyekeztem minden figyelmem a betűkre összpontosítani, de nem nagyon jött össze. Ismét csak oda jutottam, hogy már megint zenélek, és mintsem dolgozok.

- Yo! Békegalambot a madárkánknak! – vágódott ki az ajtóm és rajta üvöltve lépet be Lightshadow. A gyerek láttán csak mereszteni tudtam a szemem. Mit keres ez itt?!

Nathaniel kutyamód megrázta magát, amit az ép belépő Al kapott egyenesen a képébe. Allen erre igyekezett ráugrani, minek a vége az lett, hogy egymás hegyén-hátán dülöngélni kezdtek, majd a padlón elterülve végezték.

- Szia, Aven – köszönt nyomorogva Al, mert uncsija pont rá esett és ép a szuszt nyomta ki belőle.

Halál értetlenül bámultam rá. Erre mindkettő igyekezett összekaparni magát, majd egymást taszigálva esetlenül döcögtek elém és fogpasztareklám-vigyorral nyújtottak át egy-egy virágcsokrot a kötetek felett.  Eddig úgy néztem rájuk, mint két diliházból szabadultra, most már viszont muszáj volt nevetnem. Letettem magam mellé a gitárom és mosolyogva vettem el a két csokrot, majd nagyot szippantottam belőlük. Fehérrózsa, liliom, hortenzia és ibolya.

 - Ilyenkor nem is nyúlnak virágok… – jegyeztem meg mosolyogva

- El sem tudod képzelni mikre nem képesek mifelénk a virágárusok egy kis jattért – kacsintott szórakozottan Al – ja és nézd mit hoztam! – emelt ki a táskájából egy nagy csomag sütit.

Na, itt csillant fel a szemem.

- És it nem ér véget! Tádám! Tudtommal nincsen meg neked, szóval – dugott az orrom alá Nathaniel egy könyvet. William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok.

Csak bámulni tudtam a könyvet. Shakespeare. Fura, hogy eltalálta, vagyis inkább az a fura, hogy ebben megegyezik az ízlésünk.

 Enyhén szólva örültem ennek az egésznek – Köszönöm – kezdet hálálkodni – De amúgy mért is kapom?

- Két okból- kezdett el Al színpadiasan mutogatni – Egy: mert gondoltuk kihúzunk az „emóból” ezen apró, ámbár nagy szívvel adott ajándékunkkal. És kettő: Ööö… Ízé… - gondolkodott – várjunk csak nincs is kettő!- nevetett fel.

Lemondóan csóváltam fejem, majd értetlenül bámultam rájuk. Shadow nekiállt magyarázkodni – Kicsit le voltál hangolódva az elmúlt időkben, és az uncsim addig húzott, míg el nem érte azt, hogy tegyünk egy kísérletet arra, ami eddig senkinek sem sikerült, ergo feldobni téged. Tudod milyen rémképek keringtek a fejembe' a ,,csodás" ajándékvásárlásod miatt?!Bár probléma már ott elkezdődött, hogy fogalmunk sincs mi miatt akadtál, ki tehát ha elmagyaráznád, igazán leköteleznél…

Elnyúzottan sóhajtottam fel. Úgy néz ki ismét csak a múltam egy apró részletét kell megosztanom valakikkel. De mivel ennyit fáradoztak velem nyögvenyelősen, de meg fogom tenni.

Eltoltam a könyvhalmokat magam körül és lassan neki kezdtem a mesémnek. Egyre csak nehezebben ment, így végül a kezembe vettem a gitárom és elkezdem lassan pengetni egy dalt, amit olyan régóta ismerek. Valaki, aki sok éve sokat jelentett nekem, megtanította, hogyan kell eljátszani hangszeren is: Lilium.”

Ennyi^^ Remélem tetszett!

 Képek:

Kutató Aven

Al

Nate rémképe a vásárlásról

Bye:

    Bogi