Kari van!!!!

HOHOHÓÓÓ!

Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag újévet kívánok mindenkinek!!!!!

És mivel karácsony van, gondoltam megajándékozlak titeket egy új résszel^^

S, ím itt van! Ez az én ajándékom Nektek! Szeretlek titeket!!! <3

Kellemes ünnepeket! Jó olvasást!

17. fejezet

Padlót fogott a Kismadár

                - Semmi, elnyelte őket föld – jelentette Andrew hadnagy fél órával később.

                E.J. még mindig a kertben állt, pár beosztottja a „vendégek” által elejtett őröket kereste, a másik fele pedig járőrözött. Többen a keresők kézé álltak, Nathaniel, aki eddig Andrew hadnagyot hallgatta, elfordult Aven felé.

                A lány, egy rövid beszámoló után egy fa alá sétált és ott a térdeit ölelve az óta is csak remegve bámul maga elé, de nem úgy néz ki, mintha látná is azt, amit néz. Még mindig szakadtan, sebesen ült ott, mindenki, aki valamit kezdeni akart vele egy erőtlen legyintéssel elküldött magától, Fletchert csak akkor engedte maga mellé, mikor már nem állt neki meggyógyítgatni őt, hanem csak csendben maradt. Azon felül, ha Aven jobban összerezzent, pórbált valami megnyugtatót mondani, de nem igazán tűnt úgy, mintha a lány fel is fogná, amit neki mondanak.

Nate ekkor látta idejét elfordítani tekintetét és inkább Wildfire-rel konzultálni.

- Akkor pontosan mitől is akadt ki?- kérdezte halkan.

- Azt mondta, hogy a férfi az orra előtt kapott lángra, és hogy pár perccel később már csak hamu és a ruhái maradtak meg, csak úgy, mint három éve két gyereknél – a szőke egyre nagyobb döbbenettel hallgatta.

- De ez képtelenség! Az emberek nem gyulladnak meg csak úgy, minden előzmény nélkül.

- Igen. Ezt én, mint Tűz kategóriás is állíthatom – bólintott komoran főnöke – De nem úgy néz ki, mintha ezt Aven is felfogná – bökött a fejével a lány felé, akit már Al is nyugtatott.

Aven továbbra is néma csendben, száraz szemmel meredt a semmibe…

„ Elmerengve bámultam ki a könyvem felett az ablakomon. Esik, mint ahogy eddig általában. Megráztam a fejem. Erre a mozdulatra több helyen is fájdalom nyilallt belém. Még mindig nem gyógyultam meg rendesen. Pedig lassan egy hónap telt el az óta…

A puszta gondolattól is kirázott a hideg.

Allenék megint hazautaztak, emiatt Alnek lelkiismeret furdalása is volt, hogy pont ilyenkor hagy engem faképnél, pedig ez fogadott tesóknál nem illik, Nathaniel szerint meg pont az az tenne nekem jót, ha egyedül hagynának, hogy tudjak gondolkodni. E.J. is így gondolhatta, mert szabin vagyok egészen addig, míg úgy nem érzem, kihevertem ezt az egészet. Lizbeth ezzel szemben úgy gondolja, hogy nem szabadság, hanem több munka kéne, hogy még eszembe se jussanak a történtek. Az öcsém és Gwen is nyugton hagynak, az elmúlt hetekben alig beszéltünk egy mással, maximum, mikor lementem enni, akkor találkoztam velük, egyébként nem.

Az igazat megvallva fogalmam sincs, melyiküknek van igaza, de abban legalább biztos vagyok, hogy nekem akarnak jót, szóval annyit legalább megtehetnék, hogy nem zárom ki őket teljesen az életemből.

A helyszínt azóta feltérképezték, a kifeküdt őröket – Gwen segítségével – megtalálták. Mivel mindent biztonságosnak találtak, folytatódott az ünnepély. A bál végül egész jóra sikeredett, a vendégeknek azt adták be, hogy földrengés volt az egész. E.J. viszont ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki inkább csapatokban induljon haza, hogy ha netalántán „megismétlődnek a rengések” ne legyen semmi baj. Én a rendezvény közvetlen folytatásával közöltem vele, hogy nem szeretnék tovább maradni, így a csapatomból mindenki haza kísért. Egészúton meg sem szólaltunk, csak mikor bekísértek a szobám ajtajáig, mind a négyen bíztatóan rám mosolyogtak. Próbáltam én is kifacsarni magamból egyet, de mivel ez nem jött össze, csak hálásan bólintottam. Onnantól már csak annyira emlékeztem, hogy bezuhantam a szobámba és aludtam.

És most itt vagyok a könyvtárszobámban egy kiló könyvvel körbebarikádozva és próbálok valami értelmeset csinálni vagy legalább kiötleni, de nem megy. Képes vagyok mindennel foglalkozni csak azzal nem, amivel kéne.

A gondolataim ismét visszatértek a kiinduláshoz. A bál. Ennyi is bővel elég volt ahhoz, hogy elszoruljon a torkom. Arról nem is beszélve, hogy az óta komoly üldözési mániám van, minden egyes hangra odakapom a fejem vagy legalább is összerezzenek.  Mégis mi lelt engem akkor? Sosem féltem a haláltól, mert – hiába nem emlékszem belőle semmire – már egyszer meghaltam, nem lehet benne semmi. Még akkor sem féltem, mikor még az előzőmben az az öt barom valami nagyon piszkosat készültek velem tenni. És nem csak a fantáziájukra bízták a dolgot. Akkor is képes voltam bármi gond nélkül szembe nézni a ténnyel miszerint meg fogok halni, sőt még vártam is, azon felül, hogy nem akartam, hogy végem legyen. Szinte semmi sem változott meg benne az óta, még mindig egy roncs vagyok. Vagy még is? Megváltozott volna valami?

Fájdalmasan tört be az elmémbe a többiek képe. És néhányukkal nem is olyan rég kerültem ismét kapcsolatba. Szinte, mindegyiküket csak most kezdem el rendesen megismerni. Ők és én; én és Ők. Én nem vagyok jó abban, hogy érzelmeskedjek, sosem tudtam olyan meber lenni, hiába is próbálkoztam. Egyikük iránt sem táplálhatok valódi érzéseket, ami miatt nem nézhettem volna szembe teljesen nyugodtan az elmúlás gondolatával. De most van valami, ami nem hagy nyugodni…

A gondolataimból a mobilom eszeveszettül hangos csengése zökkentett ki, amitől ijedtemben ugrottam egyet a székemen. Mikor sikerült normális keretek közé terelni a pulzusszámom, felvettem:

- Itt Raven – szóltam bele fáradtan.

- Helló Aven, minden rendben? Jobban vagy már?  - hallottam a vonal végétől E. J. hangját.

- Persze, csak a most vagyok túl egy mini-szívinfarktuson. De amúgy igen, nagyon is jól vagyok, semmin bajom… – feleltem szekírozottan. Istenem hányszor fogom én még ezt hallani?!

- Nagyszerű, hogy ezt hallom öntől Titania, akkor lenne is egy küldetésem a számára… - váltott át a tegezésből magázásra, ami csak egyet jelent nála: munka.

- He, azér’ még annyira nem vagyok jól! – vágtam rá kapásból.

Főnököm csak jóízűen nevetett rajtam:

- Lefogadtam volna…

- Na, kösz szépen… - sóhajtottam fel lemondóan – E. J., sikerült találnod valamit…? – kezdtem bele tétován.

A kérdésemre elkomolyodott – Igen. Úgy néz ki nem csak az a két eset volt, amivel te eddig találkoztál, hanem attól jóval több, bár úgy néz ki tényleg Dan és Lily esete volt az első. Három éve folyamatosan történnek, valószínűleg, mindet titkosította a vezetőség, azért nem jutottak el hozzánk a hírek. A mostanit leszámítva a legutóbbi múlthónapban a volt, a parti előtt egy héttel. Egy férfi maradványait találták egy sikátorban, nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy talán ő is a Rendnek dolgozott. Ennyi, többet nem tudtam kiszedni a vezetőségből.

- Értem. Köszönöm. És te, mint Tűz kategóriás mit gondolsz róla?

Egy ideig hallgatott, majd elgondolkozva szólalt meg – Nem tudok mit. Elmondásod szerint a férfi csak úgy borult lángba. Ennek szerintem nincs semmi értelme. Nem lehet, hogy…

- E.J., tudom mit láttam, és mindannyian „csak úgy” gyulladtak meg – vágtam a szavába mielőtt még őrültnek titulálna.

- Ha így van, fogalmam sincs…

- Ezzel sem jutottunk előrébb – fejeltem le fáradtan az asztalt – Kérdezhetnék még egy valamit?

- Persze.

- Még évekkel ezelőtt a vezetőség rád bízta néhány irat megsemmisítését, igaz ez? – tápászkodtam fel az asztalról.

- Igen. Mért kérded?

Abban a pillanatban ismét közelebbi kapcsolatba kerültem a bútorfelülettel – NE MÁÁÁR!– kiáltottam el magam és közben forrtam a dühtől.

- Mért?  Most mi a bajod?

- Tudod te, hogy mit tettél?! – rivalltam rá a telefonból.

- Nem… - jött a megilletődött hang a vonal másik végéről.

Így elmeséltem neki azt, amit még nekem anno Crimson mondott.

- Értem… Akkor ezt nagyon elszúrtam.

- Hát, eléggé – jegyeztem meg , fáradtan, még mindig az asztalt folyamatosan bámulva, mintha valami érdekes lenne ott – Csak pár papír cafat maradt belőle.

- És most mihez fogsz kezdeni?

- Majd kitalálok valamit. Megpróbálnál a vezetővel beszélni, hátha tud valamit.

- Devina-val? Hát, próbálni, megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. Amúgy mi van, ha ő sem tud semmit?

- Akkor elkapom Crimsont, és max belőle rángatom majd ki a vízzel kapcsolatos infókat – feleltem nyúzottan. Azt hiszem, ezzel kell majd a minden napjaimat töltenem.

- Akkor, vállalod a nyomozást? – kérdezte furán.

- Van jobb ötletem? – kérdeztem unottan még mindig a bútoron fekve, miközben bámultam ki az ablakon.

- Akkor ettől a pillanattól kezdve az ügyet az Apocalyptica kapja. A többi információt majd elküldetem valamivel. Így megfelel?

- Rendben. Legyen. Nekem aztán mindegy – sóhajtottam fel fáradtan.

Még néhány szót szóltunk egymáshoz, aztán leraktam a telefont. Úgy néz ki nincs pihi, nem mintha amúgy lenne, én képtelen vagyok nyugton ülni.

Egy – még az eddiginél is nagyobb – könyv halom közepén ülve a földön a kezemben gitáromat pengetve. Igyekeztem minden figyelmem a betűkre összpontosítani, de nem nagyon jött össze. Ismét csak oda jutottam, hogy már megint zenélek, és mintsem dolgozok.

- Yo! Békegalambot a madárkánknak! – vágódott ki az ajtóm és rajta üvöltve lépet be Lightshadow. A gyerek láttán csak mereszteni tudtam a szemem. Mit keres ez itt?!

Nathaniel kutyamód megrázta magát, amit az ép belépő Al kapott egyenesen a képébe. Allen erre igyekezett ráugrani, minek a vége az lett, hogy egymás hegyén-hátán dülöngélni kezdtek, majd a padlón elterülve végezték.

- Szia, Aven – köszönt nyomorogva Al, mert uncsija pont rá esett és ép a szuszt nyomta ki belőle.

Halál értetlenül bámultam rá. Erre mindkettő igyekezett összekaparni magát, majd egymást taszigálva esetlenül döcögtek elém és fogpasztareklám-vigyorral nyújtottak át egy-egy virágcsokrot a kötetek felett.  Eddig úgy néztem rájuk, mint két diliházból szabadultra, most már viszont muszáj volt nevetnem. Letettem magam mellé a gitárom és mosolyogva vettem el a két csokrot, majd nagyot szippantottam belőlük. Fehérrózsa, liliom, hortenzia és ibolya.

 - Ilyenkor nem is nyúlnak virágok… – jegyeztem meg mosolyogva

- El sem tudod képzelni mikre nem képesek mifelénk a virágárusok egy kis jattért – kacsintott szórakozottan Al – ja és nézd mit hoztam! – emelt ki a táskájából egy nagy csomag sütit.

Na, itt csillant fel a szemem.

- És it nem ér véget! Tádám! Tudtommal nincsen meg neked, szóval – dugott az orrom alá Nathaniel egy könyvet. William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok.

Csak bámulni tudtam a könyvet. Shakespeare. Fura, hogy eltalálta, vagyis inkább az a fura, hogy ebben megegyezik az ízlésünk.

 Enyhén szólva örültem ennek az egésznek – Köszönöm – kezdet hálálkodni – De amúgy mért is kapom?

- Két okból- kezdett el Al színpadiasan mutogatni – Egy: mert gondoltuk kihúzunk az „emóból” ezen apró, ámbár nagy szívvel adott ajándékunkkal. És kettő: Ööö… Ízé… - gondolkodott – várjunk csak nincs is kettő!- nevetett fel.

Lemondóan csóváltam fejem, majd értetlenül bámultam rájuk. Shadow nekiállt magyarázkodni – Kicsit le voltál hangolódva az elmúlt időkben, és az uncsim addig húzott, míg el nem érte azt, hogy tegyünk egy kísérletet arra, ami eddig senkinek sem sikerült, ergo feldobni téged. Tudod milyen rémképek keringtek a fejembe' a ,,csodás" ajándékvásárlásod miatt?!Bár probléma már ott elkezdődött, hogy fogalmunk sincs mi miatt akadtál, ki tehát ha elmagyaráznád, igazán leköteleznél…

Elnyúzottan sóhajtottam fel. Úgy néz ki ismét csak a múltam egy apró részletét kell megosztanom valakikkel. De mivel ennyit fáradoztak velem nyögvenyelősen, de meg fogom tenni.

Eltoltam a könyvhalmokat magam körül és lassan neki kezdtem a mesémnek. Egyre csak nehezebben ment, így végül a kezembe vettem a gitárom és elkezdem lassan pengetni egy dalt, amit olyan régóta ismerek. Valaki, aki sok éve sokat jelentett nekem, megtanította, hogyan kell eljátszani hangszeren is: Lilium.”

Ennyi^^ Remélem tetszett!

 Képek:

Kutató Aven

Al

Nate rémképe a vásárlásról

Bye:

    Bogi