Hello!!
Megkésve bár, de törve nem itt van a következő rész!
A címéből szerintem ki lehet találni, hogy nem fognak csillámpónik ugrálni a varázslatos szivárványon keresztül. Nem kell meg ijedni, nem lesz ebben most semmi Melody Murder jelenet, csak egy picit komolyabb lesz, meg lesz benne valami pitiáner történés is, nem úgy, mint eddig -.-"
Asszem, ennyivel ennyi... Jó olvasást^^
16.Fejezet
Rémálom
Néma
csend. Földrengés. Az erkélyajtó becsapódott. És kitört a pánik. Az eddig
ünneplő katonák nagy része a zaj iránya felé indult meg ám ekkor hatalmas
dördülés jött a bejárati ajtó felől. A katonák – élükön Wildfire és az
alezredes – irányt váltottak, azt sejtve, hogy az esetleges támadó már az
épületben van, és kirohantak a folyosóra.
A pánik
ezen felül egyáltalán nem ült el, sőt. Ez idő alatt csak egyre inkább nőtt, a
hangzavarral egyetemben.
Nate
eközben lázasan keresve szemeivel fordult köbe a kifelé áramló tömegben.
Képtelen volt megérteni, hogy a hadsereg mostani és ex-tagjai, a többi rendi és
a tisztek, hogy képesek ilyen helyzetben ennyire gyáván viselkedni. Abban
igazat adott, hogy a családtagjaikkal nem lehet könnyű ebben a helyzetben
bánni, de mikor egy elementalista húzott el mellette fejvesztve sikoltozva, míg
a civil felesége és lánya csak nyugodtan, méltóságteljesen lépegetett utána,
rosszallóan csóválta fejét.
- Nate!
– hallotta maga előtt, ahogy a nevét kiáltják. Elindult a hang felé.
- Al!
Hol a fenében voltál?! – rivallt rá abban a pillanatban, mihelyst oda ért Allen
mellé.
-
Hol-hol, még te kérdezed?! Itt! – kiáltott oda.
- Al!
Mi folyik itt? – lépett oda Fletcher és Gwen.
- Jé,
még ti is előkerültetek? – fordult feléjük ellenségesen a szőke.
- Ez most, hogy jön ide?
- Hé, most kell helyzetjelentés
vagy sem? – állt közéjük Gwen.
- Jó lenne – lépett mellé Al.
- Akkor, a rengések nem fogak
csillapodni, viszont az épület nem omlik be és mindenki épségben kijut, az
biztos. Viszont a többiek rossz felé mennek, a támadó nem az épületben van.
- Akkor?
- Én tudjam?! Örülj, hogy ennyit
el tudtam mondani – rivallt rá.
- Te aztán megéred a pénzed –
jegyezte meg Nate szemforgatva.
- Kösz, mintha csak Avent
hallanám…
- Tényleg, Titania? – nézett
körbe.
- Nem veled volt? Eredetileg
együtt táncoltatok, nem?
- Aha, de az a nő kámforrá vált,
megint – ismét megrázkódott a föld – Tudjátok mit? Nem érdekel. Titania nem az
a típus, aki nem tudná megvédeni magát. Sokkal inkább azt kéne kitalálni, ki
okozza ezt az egészet.
Abban a
pillanatban ismét fény szűrődött be az erkélyen keresztül. De ez az előbbivel
ellentétben ismerős kék fényben tündökölt.
- Tudjátok mit? Asszem, van egy
tippem… - mondta Nathaniel, ahogy kilökte az üvegajtókat.
Ahogy az erkélyre kiléptek, Nate
és Al eligyekezett valami katalizátort keresni, de megálltak mozdulatukban.
Előttük, pontosabban alattuk –
mert az első emeleti erkélyen tartózkodtak – Aven állt háttal nekik, körülötte
három apró gömbvillám, kezében pedig egy hosszabb kard volt, melyet a növények
takarásában álló két személyre szegezett felváltva. Láthatóan minden másodpercen
készen állt védekezni vagy támadni.
Aven észrevehetően elfáradt volt.
Nehézkesen tartotta magát, ruhája több helyen elszakadt, nem egy sebéből erősen
folyt a vér. Ehhez mérten, viszont biztosan állt a lábán és próbált
összpontosítani.
Nathanielbe ekkor hasított bele a
felismerés: bizonyára Aven volt az, aki nagy csendben kiszökött az erkélyen
keresztül. Az erkélyajtó csapódása és aközött, hogy ők kiértek, durván húsz
perc eltelt. Valószínűleg Aven és azok az óta kint harcolnak. Így már nem is
csodálkozott a lány sérülésein, és azon, hogy az ellenségei nem merik a növények
tagakarásából elődugni a képüket.
„Itt valami nem stimmel”- gondolta magában a koncentrálni képtelen
lányt nézve. – „Mintha nem is őt látnám…”
„ Ahogy igyekeztem állva maradni,
két dolog járt a fejemben: Egy. Mégis ki a rák – pontosabban rákok – zavarta
meg a szórakozásom és vágta tönkre az új ruhám?! És kettő, hogy tudnám Hangot a
fejemben elhallgattatni?
Adok egy tippet hercegnő, engedd, hogy segítsek, hogy magadon
segíthess!
- Na, tudod mikor. Utoljára,
mikor hagytam, hogy „segíts” nekem, momentán golyót kaptam a fejembe. Ráadásul,
nincs szükségem vérfürdőre, ahhoz hogy nyerjek, meg van a saját módszerem –
suttogtam neki.
Kár… Régen sokkal aranyosabb
voltál… A kis társadalmilag kirekesztett, könnyen irányítható senki jobban
tetszett. Muszáj volt rendes személyiséget fabrikálnod?!
- Pofa be. Nem vagyok rád
kíváncsi.
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem
őt a gondolataimból. Erre most nincs időm. Eredetileg egy harc kellős közepén
vagyok. Éreztem, hogy a körülöttem lévő villámok ereje egyre gyengül, velem
együtt. Nem hinném, hogy túl sokáig fogom még magam egy jó kis közelharctól megóvni
ezekkel, ami nem lenne valami szerencsés, tekintve, hogy az illesztések a jobb
karomban még baromi újjak és – bocsánat a szóhasználatért – kibaszottul fájnak.
Ergo, korlátolt vagyok mozgás ügyileg…is.
Ismét csak a fejemet ráztam. Nem
szabad ennyit gondolkodnom. Majd ahogy esik, úgy puffan…
Valami a növények között
megmozdult. A kardom abban a pillanatban arra szegeztem.
- Nem is rossz… - hallottam magam
elől egy reszelős, gúnyosan csengő hangot – bár volt már nehezebbel is gondom –
akármennyire is meresztettem a szemem, nem láttam semmit a gazdájából.
- Bár még nem tudom, hogy
biztosra, hogy te vagy-e az, akit én keresek, de majd kiderül, addig is jól
elszórakozunk… - hallottam mögülem egy női hangot, az ő stílusa sem különbözött
az előbbiétől. Da a hangja valahonnan nagyon ismerős volt. Ahogy megfordultam ő
is eltűnt.
- Kik vagytok? – szűrtem ki a
fogaim közül a kérdést. Minden idegszálammal azon voltam, hogy ha bármi is
történne, még idejében szabadjára tudjam engedni az egyik gömböm.
- Inkább az a kérdés, hogy te ki
vagy – hallottam, ismét a női hangot
Ez az energia, ami belőlük árad…
Egyszerűen nem normális, lehet, hogy hülyeség, de ha ehet lélekhullám gonosz,
akkor ez az. Nem kicsit van elferdülve az általam eddig érzékeltektől, áh nem, kicsit
csak rohadtul.
- Kik vagytok…? – kérdeztem
ismét, miközben tettem hátra felé egy lépést. Ez minden bizonnyal önbizalommal
töltötte el a férfit – mert valószínűleg az volt -, amit mintha csak belőlem
szívott volna ki.
- Lehet, hogy az ellenséged, sőt
kétség kívül az… - váltott át szórakozottá a rekedt hang.
- Nem ezt kérdeztem – vágtam rá
ellenségesen a kardom rászegezve – A nevedet!
- A nevem? – kérdezett vissza
halkan, suttogva az ellenfelem. Ez a szituáció, akárcsak egy rossz krimi… - A
nevem… - lépett ki az fa takarásából. és gúnyosan elmosolyodott – Crimson… -
jelentette be drámaian.
- Az enyém meg Charity – szólalt
meg a másik is, majd fellebegősen még hozzá tette – Bizonyára ismersz minket,
elég hírhedtek vagyunk.
- Eeeeh? – ez volt az én értelmes
reakcióm, önkifejezés a köbön – Hogy kik? Lebetűznéd?
Azt hiszem erre társaságomban egy
világ tőrt össze erre a feleletemre. De ez az igazság, fogalmam sincs ki ők.
- Mi az, hogy kik vagyunk?! –
fortyant fel önérzetesen. A korát nem tudtam meg állapítani, viszonylag fiatal
volt, a hangjához képest legalábbis. A ruhája teljesen normális volt. Egy
lenszínű ing és egy feketenadrág semmi több. a nyakában egy kő csillogott –azt
már a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ő egy elementalista. Valószínűleg az a
katalizátora, arról még jó lesz gondoskodnom.
Kissé szögletes, karakteres arca volt, és – az enyémhez hasonló – rikító
kék szeme, de többen nem láthattam belőle, mert a feje többi része be volt
fáslizva. Hosszú összefonott haja volt, de szürkületi viszonyok miatt, a színét
nem tudtam meghatározni, így aztán elvethettem a származásával kapcsolatos
ötleteimet – Crim-son – felelte szekírozottan, majd hangja ismét fölényesre
váltott – az, aki meg kötözte az őreiteket. Majd keressétek meg, Charity
eldugdosta őket – mutatott rá a mögém lépő nőre.
Sötét, felismerhetetlen színű,
hosszú haja volt. Az ő arcából többet láttam, csak a szemeit takarta el egy
napszemüveggel. Fekete mini-ruhát viselt, hosszúszárú csizmával. Valahonnan
nagyon, de nagyon ismerősvolt, de fogalmam sincs honnan.
- A-ham – pofásabb reakció nem
telt ki tőlem. – Így most már minden világos.
- Mi leszünk azok, akik megölnek
téged. Azok, akik a módszert keressük, melynek segítségével a Pillangót és a
világ többi törvényét képesek vagyunk semmissé tenni. Azt a módszert, amit a
Monarchia mindenkori vezetője, a Paladin tud, mégis eltitkolja…
A mondatára azonnal felkaptam a
fejem – A víz? Az Élet Vize? – csaptam rá abban a pillanatban a témára. Mintha
csak a sors akarta volna, hogy találkozzunk. Lehet, hogy végre egyről a kettőre
juthatok. Az aprócska remény kerített hatalmába.
- Gondoltam, hogy ez minden
elementalistát érdekelni fog… - mosolyodott el elégedetten – Igen. Már csak néhány irat maradt meg; az eredeti Alkotás kódexét évekkel ezelőtt
megsemmisítette egy bizonyos E.J. Wildfire nevű katona, ezzel ő is az
ellenségemmé vált. Csak úgy, mint te – nézett rá határozottan.
- Hogy én? – mutattam
színpadiasan magamra – Mit ártott ártottam én nektek? Nem mintha félnék, csak
kíváncsi vagyok.
- Hogy mit?! – hallottam magam
mögül, ahogy Charity élesen elkiáltja magát. A következő pillanatban meg már
hátulról szorongatta a nyakam – Tönkre tettél! Ezért bosszút állok rajtad!
Megöllek Trinem, megöllek!- kiabálta a fülembe. Azt hiszem halláskárosodást
szenvedtem…
És Hang ekkor látta idejét ismét
kommentárt hagyni:
Nem akarok kötözködni, de ha így haladsz tovább, vagy te patkolsz el,
vagy ismét csak valakidet öleted meg… lehetne, hogy talán együtt működhetnénk
most az egyszer és hagyhatnád, hogy én intézzem el? Ígérem, nem fogok vérfürdőt
csinálni… talán.
Kezdett egyre jobban idegesíteni,
nem csak ő, hanem az, hogy lassan alig kaptam levegőt.
- Öhm, bocs édesszívem, de nem szándékozom itt
és most feldobni a talpam – eresztettem meg egy magabiztos mosolyt, majd az
eddig szinte már alig látható gömbvillámokat egyesítve ráküldtem, amitől Charity
ki lett ütve és a fölre esett – Most az egyszer sem hajlandó vagyok szövetkezni
veled, hacsak nem én irányítok. Nem kockáztatom meg, hogy a többieknek még csak
sejtése legyen a Murder dologról. Ha rájönnének, akkor nem tudnám, mit kezdenék…
– suttogtam alig hallhatón Hangnak.
Hmm, makacs vagy hallod-e. Kellett neked ez a nagy lelkiismeretesség?
Mindegy ez is több mint a semmi…
- Ha nem kell nem bánom… -
emeltem magam elé kardom – Te nem érvényesülsz,én attól még verekedem velük.
De, de! Legyen! Így is jó, csak kérlek, hadd legyék én is egy
kicsit szabad!
Lehunytam a szemem. Mikor a
következő pillanatban kinyitottam ismét másképp láttam a világot, mind
lelkileg, mind fizikailag. Ismét szétáradt bennem az a lesajnálás, amit
akkoriban is éreztem, az, hogy az előttem állók csak apró férgek. Újra éreztem
az emberek iránt táplált ellenszenvem, gyűlöletem. Körülöttem minden homályossá és még az eddiginél
is sötétebbé vált, csak azok ketten voltak élesen kivehetők. A körvonaluk
különleges alakot öltött. Az volt az aurájuk, a lelkük. Csak mosolyogni tudtam
rajtuk, milyen elenyésző kis semmiségek, egyedül a rettegést az arcukon és az
ütemesen kifelé lüktető vérük a szórakoztató bennük.
Abban pillanatban Crimson elé
ugrottam és neki egy „kisebb” rúgással köszöntem meg a szívességét, miszerint
tönkre tette ezt a kellemes estém. Ahogy
ő is közelebbi ismertségbe került a földfelszínnel letérdeltem mellé és a hajfonatát
megragadva felemeltem a fejét – Nos, cicabogár mesélj csak még egy kicsit.
- Jé, a szemed lángol… - jött
tőle az elmés megjegyzés – Ráadásul ugyan olyan színnel, mint az általam kreált
tűz.
- Az általad kreált tűz?
Ebben a pillanatban egy kiáltást
hallottam meg, ami kizökkentett engem:
- KISASSSZONY! – a hang egy őrhöz
tartozott, aki amint meglátott felém vette az irányt.
- Ne jöjjön ide! – kiabáltam
torkom szakadtából, de nem is törődött velem.
Mikor a közelünkbe ért, Crimson a
férfi felé fordította fejét. Arcán fölényes vigyor ült – Még mindig kíváncsi
vagy? – kérdezte fellengősen.
Hirtelen alattomos, mégis ismerős
energia csapott meg felőle. A férfi elüvöltet magát. Vakító kék fény terjedt
szét, könnybe lábadt a szemem ettől, csak pislogni tudtam. Aztán, mikor
sikerült rendesen kinyitnom a szemem, csak annyit láttam, hogy valami kék
színnel lángol. Végül rájöttem, hogy nagyon nem valami, hanem valaki ég. Ráadásul az én kék
lángjaimmal. Olyan volt mintha belülről kifelé égne. De ez nem változtatott
azon a tényen, hogy az az ember égett.
Az az energia belőle áradt
elképesztő erejű volt… nem lehetett emberi. Egyszerűen nem létezik semmi, ami így lángra lobbantana valakit.
Nem voltam képes semmit sem
tenni. Elfordítottam a fejem.
Hirtelen a hatalmas energia
elszállt, a tűzzel és az iszonyatos hőjével együtt. Remegve emeltem vissza a
tekintetem. Csak hamu, néhány csont és az érintetlen
ruhái maradtak meg, semmi más… Mindössze ennyi maradt abból, aki nekem próbát
segíteni.
Meg sem tudtam mozdulni. Teljesen
lebénultam. Magamon kívül bámultam – ismét egy, a megmentésemre siető ember – maradványait.
Megint… A homályos agyamba ekkor jutott el valami:
Ugyan úgy, mint Lily-nél és
Dannél… Ők is… Ők is ugyan így haltak meg… Ő… Ő ölte meg őket is… Miért? És ők
is miattam… Én kergettem őket is bele, ugyanúgy… Lily… Dan… Miért? Miért…
A következő pillanatban Crimson
előttem termett, majd has szájba rúgott és én az épületnek csapódtam. Mögöttem
a fal berepedt az erejétől. Lassan csúsztam a falról a földre. Most az egyszer
nem a betegségem miatt köhögtem vért. Nem tudtam felegyenesedni, minden tagomból
kiszállt az erő. Crimson, eközben
nyugodt képpel, vérszomjas mosollyal közeledett felém, felemelve már szikrázó
kezét.
- Mivel Charity nincs
eszméleténél, nekem kell elintézni téged – mondta elégedetten – Szép álmokat
hercegnő…- vágott gúnyos képet, közben pedig villogó szemei még szikrázóbbak
lettek.
Csak bámulni voltam képes a
jövőbeli gyilkosom egyre közeledő kezét. Még mindig nem tudtam megmozdulni. A
félelem és az egyre erősödő pánik kerített hatalmába. Meg fogok halni. Ugyan
úgy, mint Dan, Lily, vagy az a férfi. A saját kék lángjaim fognak felemészteni…
Ironikus. Már csak pár centi… Még kettő… Már csak egy… Már érzem az ujjai
melegét. Mért ilyen lassú? Mért nem eshetnénk túl rajta hamarabb…? Eleget
szenvedtem eddig is, nem akarok még több fájdalmat… De én nem akarok meghalni…
De talán így lesz a legjobb… Már úgy sem tehetek ellene semmit… Már csak egy
hajszálnyi távolság választ el a halottjaimtól.
- Úgy néz ki, egyetlen ígéretemet
sem fogom tudni betartani, sajnálom srácok…- suttogtam magam elé.
Egyáltalán nem akartam meghalni,
de még mindig képtelen voltam megmozdulni… Az ujja már a homlokomat súrolta,
mikor hirtelen eltűnt a képből. Jó két métert repülve ért földet. Csak nehezen
tudtam felemelni a fejem; az ellenségem felett Nathaniel állt.”
- Hívjátok Wildfire-éket! –
kiáltott vissza fele Nate, majd megpróbált behúzni a másiknak.
Raven óvatosan nézett felfelé,
mikor fejét mozgásra tudta bírni. Még épp látta, ahogy a többiek az épület
takarásába visszafutnak. Nate is valószínűleg onnan ugrott elő, és pont az
utolsó pillanatban trafálta el Crimsont.
Majd lelökte magáról a fiút majd
felpattant.
- Francba Shadow… - sziszegte,
mire szájából erősebben szivárgott a vér, ami már a fáslin is átütött – Veled
később akartam végezni – mosolyodott el fölényesen, mit sem törődve
sérülésével.
- Gyere csak vissza, angyalom…
Puszta kézzel leverlek! - öklözött az egyik kezével a másikba, ahogy egyre
közelebb állt a férfihoz – Szóval, elementalistákat támadt kedvünk öldösni, mi?
És csak azért, mer’ valami gagyi irat kell nekünk, ugye? Ez teljesen logikus.
Egy valamit viszont mondj meg: mért a gyengébbel kezdesz ki? Keress már
magadnak való ellenfelet!
A lány annyira nem volt magánál,
hogy rákiáltson azért, mert az gyengének titulálta. Mert ő mindennél
biztosabban állítaná, hogy nála senki sem erősebb. De nem így volt. Ő csak ült,
üres tekintettel maga elé meredve. Mintha itt sem lenne… Hiába próbált minden
idegszálával a történésekre és a – látszólag elég fájdalmas – küzdelemre
összpontosítani, egyszerűen képtelen volt. A másodpercek is inkább órának
tűntek a számára, teljesen magánkívül volt.
Ekkor lépések – pontosabban
rohanás – zaja hallatszott. Crimson a hangra felkapta fejét, meglátva az
érkezőket, szemében gyűlölet villant meg, majd felkapva a még mindig ájult
Charity-t gúnyosan Nate felé fordult:
- Nos, azt hiszem, most csak
ennyire futotta. Jut eszembe, a következő alkalommal nem lesz szőke herceg
fehérlovon, szóval a kisasszony kezdhet megbarátkozni a halál gondolatával –
Aven erre akarata ellenére is összerezzent – Veled meg majd még később
számolok! – mondta fölényesen, majd szempillantás alatt eltűnt.
- Told vissza a képed! – kiabálta
Nathaniel, ahogy ellenség hűlthelyét bámulta – Gyáva nyúl, takarodj ide vissza!
A többiek Ravenhöz, Al pedig
Nathaniel mellé sietett. Nate – Avenhöz hasonlóan – katasztrofálisan festett.
Arcán hosszú csíkban folyt lefelé a vér, inge több helyen elszakadt és
láthatóan nehezen állt meg a lábán. E.J. emberei eközben átvizsgálták a
terepet, míg ő maga a fiúhoz indult.
- Mi történt? – kérdezte gyanakodva,
ahogy végi nézett a kisseb- nagyobb pusztításon. Néhány növény kifordulva, jó
pár szikla törmelékké avanzsált. Nathaniel a kérdésre kapta fel a fejét. Avent
kereste.
A többiek – már Allennel
kiegészülve – még mindig nyugtatták, bár a lány az óta sem változtatott
testtartásán, még mindig térdét átkarolva, a falhoz lapulva, kiüresedett
tekintettel bámult maga elé.
- Jól vagy, Aven? – térdelt le mellé.
- Ő… Ő csinálta… Ő ölte meg
Lily-t és Dant… Ők is miattam… Csakúgy mit az a férfi… vagy papa… vagy… Daniel…
és akkor sem… Akkor sem csináltam semmit… - motyogta, ahogy képes volt
befogadni a külvilágot és beszédre bírnia magát. – Úgy féltem… Azt hittem
megöl… - torka elszorult, szemei megnedvesedtek. – Már éreztem, hogy végem…
Tudtam, hogy meghalok… Istenem, majdnem megint
meghaltam… - vált hisztérikussá hangja, miközben egyre inkább remegett.
Fletcher magához szorította –
Minden rendben, már nincsen semmi baj. Próbálj meg megnyugodni… - igyekezett
nyugtatni.
Nate magát látta Avenben. A
túlélőpróbán ő is valahogy így érzett. Szánakozva bámulta a lányt, akit már
akkor erősnek ismert meg, mégis pillanatok alatt tört össze.
Raven öccse vállába temette
arcát, összeszorította szemeit, de nem sírt…
És ennyi, remélem tetszett! ^^
Képek:
Hang - csak, hogy legyen már elképzelésetek Aven ,,kis barátjáról"
Bye:
Bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése