Raven 18. Fejezet

Hellóóóóó!

Nos, mindenek előtt mindenkinek egy hatalmas nagy B.U.É.K.-ot! A pici pocin táncoljon a szerencsemalac!^^

No, ezen felül itt lenne a következő rész is! Nem mondok inkább semmit teljesítményem a békakpopi alatt -.-"

Ezen felül, jó olvasást, remélem nem unjátok halalálra rajta magatokat ^^

18. Fejezet

Ürömből örömbe

„Sokáig meséltem a történteket. Őszintén szólva fogalmam sem volt mennyit is fognak fel belőle, de abban biztos voltam, hogy ha másra nem is, Al együttérzésére számíthatok, még akkor is a halványlila gőze sincs, min megyek épp keresztül...

Jól gondoltam, Allen a mondadóm végén neki állt ölelgetni. Beszélni nem beszélt, csak szorított egyre és egyre erősebben. Közben Nathaniel is megszólalt.

- Nekem elhiheted, tudom milyen ilyesmit átélni – biccentett bátorítóan – Bár azt hiszem, ezt te is tudod, elvégre az túlélőpróbán együtt kellet működnünk - fonta maga előtt keresztbe kezeit – Minden esetre, valószínűleg, eddig úgy vélted, hogy készen állsz a halálra, de eddig még sosem voltál ennyire közel hozzá… Más készen állni rá, és más majdnem megélni.

- Öhm eredetileg egyszer már meghaltam, ahogyan itt mindenki… –mutattam körbe.

- És? Tudtommal fogalmad sincsen mi történt veled, mert elvben erre az egyre nem tudsz vissza emlékezni, nem de? Ráadásul, nem vagy az a nagyon barátkozós típus, szóval most, hogy a Rend tagja vagy, jóval több barátot szerezhettél, tehát, ennyi…- vágott önelégült képet.

Elgondolkozva pengettem meg a gitárom, majd tudatosult bennem valami – hé, várjunk csak! Mióta próbálsz te velem kedves lenni?!- löktem meg egy kicsit.

A szőke, partra vetett hal módjára kezdett tátogni, Al meg mint mindig vigyorogva felállt.

- Azt hiszem rám már nincs is szükséged. No, akkor én mentem is, találkozóm van – nyomott egy puszit a fejemre, Lightshadow meg egy hátbavágást kapott, majd pironkodva kisietett.

- Ez meg…? – néztem utána – Ezzel meg mi van?!

- Ne kérdezd, egy idióta – legyintette le unottan a szőke.

- De akkor is…

- Hogy az ő szavaival éljek: Randevúm lesz! – forgatta meg szemeit.

Itt minden nemű kíváncsiságom szertefoszlott – Ne már! – Allen, hatalmasat csalódtam benned…

- Egy hülye – vont vállat – Amúgy, miről is beszéltünk?

- Ott tartottunk: Mi óta is vagyunk mi puszi-pajtik?

 Ismét neki állt tátogni miközben sűrűn pislogott rám.

- Mi van ennyire lélegzetelállító látványt nyújtok? – vigyorogtam, majd felvettem valamit Shadow mellől a földről – Szép lány, csak nem a barátnőd? – lett még letörölhetetlenebb a vigyor a képemen.

- Hogy mi?! Ki?! – jutott el az agyáig.

Felmutattam neki a képet, ami valószínűleg a zsebéből hullott ki; egy gyönyörű szőke lány volt rajta, meg ő.

- Ja, hogy ő, ő Daisy – legyintett unottan.

- Édes. A barátnőd?

- Idióta, a húgom! – vágta rá.

- Eeeeeeh? Neked olyanod is van? – néztem rá döbbenten.

-  Mér’ ne lenne?  - forgatta meg a szemét.

- Hát oké – nyújtottam neki vissza a fotót – Mindezen felül szeretnék olyan lenni, mint ő. Nagyon szép lány.

- Már megint az önértékelési problémák… - sóhajtott fel fáradtan – Most meg mégis mi bajod van?

Nem igazán akartam ecsetelni azt, hogy már évekkel ezelőtt ripityára összezúzták az önbizalmam, és hogy nekem magamról csak a „szörnyike”jut eszembe, szóval inkább másképp közelítettem meg a dolgokat:

- Nézz csak rá – pengettem meg gitárom – Ez a Daisy biztosan okos, nagyon értelmes tekintete van. Ráadásul gyönyörű a mosolya, én sosem tudnék ilyen önfeledt lenni, még egy kép kedvéért sem – néztem még mindig a gitárt.

Mikor felnéztem Nathaniel tekintetével találtam magam szemben.

- Szerintem tévedsz – bámult még mindig mereven az arcomba, de még mielőtt bármit szólhattam, volna, felpattant és egy jól megtermett könyv-stócot elemet mellőlem a földről, majd az egyik az asztalmellé leült velük és a mellette lévő székre mutatott.

Fejcsóválva fektettem gitárom az egyik könyvespolc mellé, majd azt a kevéske könyvet, ami maradt felkaptam és leültem mellé.

- Mit kutatsz? – kezdte el nézegetni a kupacot – A Tűz kategória, Őselemek, Pusztító tűz, Tisztítótűz… Ezek meg minek? – fordult kérdőn felém.

- Kettőt találhatsz, ebből kettő hibás. Szerinted?

- Oké…

- Valami bajod van?

- Nekem semmi egészen addig, amíg nem leszel piromániás. És a víz? Azzal mi lesz?

- Semmi. Momentán semmi, nincs semmi ötletem most, hogy tudom a kódexet évekkel ezelőtt megsemmisítették nem tudok honnan infót gyűjteni. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom Crimsont elkapni és belőle kiszedni a módszert. Ó, jut eszembe megkértem Wildfire cicát, hogy had legyen a miénk az ügy szóval…

- Mi?! Te. Munkát vállaltál. Teljesen önként? – nézett rám megrökönyödve.

- Öhm, igen…?

 - Ki vagy te, és mit csináltál Tirnemmel?!

- Készülj a hosszú átvirrasztott éjszakákra, mert nem fogok egy perc nyugtot sem adni neked.

- Ember! Ne tegyél már tönkre!

- Minden esetre, Mr. Én-vagyok-a-világ-közepe-Arch-Knight sem tudott mondani semmi használhatót. De őszintén beszélt, fogalma sincs, hiába az ország egyik legbefolyásosabb embere.

- Végül is, mit vársz tőle? Amilyen lusta még mindig nem tett semmilyen intézkedést.

- Meg van a valószínűsége – sóhajtottam fel – Kár, hogy az országnak épp nincs rendes vezetője, mert akkor tudnánk vele tárgyalni, de így csak arra várhatok, hogy Wildfire tud beszélni a következő vezetővel, Devinával… De mivel kicsi az esélye, hogy a kisasszony kikotyogjon valamit, muszáj lesz elkapnunk azt a szemétládát.

- Hallottad, hogy az elmúlt három hónapban, öt település is eltűnt a föld színéről – merengett el mellettem Shadow.

Furcsán néztem rá a témaferdítés miatt – És?

- Mit és? Azokban a falvakban még anno kutattak az Élet Vize után.

Már nekem is kezdett le esni, amit próbál mondani, szóval Nathaniel felé fordítottam a székem és csak úgy, mint a szőke, háttámlával szemben visszaültem rá – Arra gondolsz ez… Párhuzam…?

- Aham – próbált bólogatni, amennyire a kezei engedték, amikre a fejét a támla tetején ráfektette. Nagyon is aranyosan festett így, kár hogy a szerény személyisége nem az – Biztosan Crimson volt az. Ki más lenne?

- Túlélő?

- Nincsen. – mondta fáradtan.

Elhallgattam. Ha az a férfi meg tudta valósítani, azt, hogy úgy hátra tudott hagyni nem csak egy települést, hogy egyetlen szemtanú sem maradt… Ilyet én, a Melody Murderkét sem tudtam összehozni, pedig én sem voltam semmi. Ez csak annyit tesz, még annyira sem becsülhetem alá az ellenfelem, mit amennyire a lerombolt egóm engedné. Sokkal komolyabban kell vennem, mint eddig.

- Hé, mindjárt itt van a karácsony – jelentette ki fejét felemelve.

Ismét megrökönyödve néztem rá a hirtelen témaváltás miatt – Nathaniel, mi van veled, rád jött az egy óra, hogy minden rohadt mondat után csak úgy, random benyögsz dolgokat?!

- Ezzel arra akarsz, célozgatni, hogy elment a józan eszem?! – rivall rám önérzetesen azonnal.

- Nem is ezt mondtam! – húztam fel az orrom.

- De nagyon erősen erre célozgattál rá!

- Tanuld már meg megérteni azt, amit a másik mond, és kultúrátlan válaszolni rá!

- Még te beszélsz?! Kérdeztem valamit és te támadtál rám! – zárta le sértődötten a vitánk.

- Az kérdés volt? – billentettem oldalra a fejem – Inkább megállapítás, drága. De valóban már a nyakunkon van.

- Hol fogjátok tölteni?

- Fogalmam sincs, talán otthon, de asszem ott is csak egy napot. Ti? – fektettem én is a fejem a kezeimre, ahogyan ő is, miközben kérdőn néztem rá.

- Dettó. Nem nagyon füllik most a fogam ahhoz, hogy ott szobrozzak…

- Akkor, karizzunk együtt!- jött a hirtelen ötlet.

- Mi?! Hogy…?

- Nincsen egyikünknek semmi dolga, gondolom, 25-ére itt leszünk, szóval, mért ne?

- Rendben… - nézett rám furcsállón

- Csodálatos! Kicsit tovább tartott megértetni veled… És ráadásul még mindig hülyén bámulsz rám… Bár szőke vagy, szóval nincs is ebben semmi fura…

- Mi bajod a hajszínemmel?! – vágott egy eszméletlenül nagy fintort.

 - Semmi, semmi – kuncogtam.

- Neked meg az agyad szőke! – vágta rá.

- Honnan tudod? – kacsintottam ravasz vigyor kíséretében, majd át könyököltem az ő háttámlájára és belebámultam az arcában.

- Szavaid feltárják üres elméd zeg-zugos rejtelmeit – hajolt hozzám közelebb.

- Hát, aki magából indul ki… - vigyorogtam rá pimaszul.

 - Célozgatsz? – nézett rám mérgesen.

- Talán igen, talán nem – néztem rá ártatlan pillantásokat küldve.

- Valld be, rám célozgattál – vigyorgott.

- Én… Ugyan!

- De igen!

- De nem!

- De igen!

- De nem! Fogd már fel! – vágtam rá

- De igen – hallottam, hogy felállt a székéről és hogy nyomatékod adjon megfogta a karom. A következő pillanatban hallottam egy nagy puffanást, ami én voltam ezután nem kaptam levegőt. Nathaniel feküdt rajtam. Gondolom, ahogy próbálta magára vonni a figyelmet azzal, hogy megrántotta a karom, megcsúszott és magával rántva a padlón kötöttünk ki.

 - Ööö… - nyöszörögtem a súlya alatt – Fogyóznod kéne…

- Vagy neked edzened – vett ki a szájából egy papírlapot, majd elkezdett engem bámulni – Szállj már ki alólam!- nevetett, amitől az én arcom pirulni kezdett.  Engem sosem lehetett könnyen zavarba hozni, de ha valaki az egész testével rám nehezedik, ember legyen a talpán, aki nem vörösödik el.

- Mi van?! – akadtam ki – Te terpeszkedsz rajtam!- vágtam vissza, mert azért még én én voltam és nem vagyok hajlandó eltűrni az idiótát.

Mielőtt még valami frappánsat válaszolhatott volna el nevettem magam.  Ő egy ideig döbbenten pislogott, majd csatlakozott hozzám és együtt derültünk tovább.”

Ennyi^^

Képek:

Aven
Nate


Bye:
   Bogi