Raven 27. Fejezet

Helló!!!

Hoztam a következőt is. És ebben még egy pitiáner cselekmény is van!!! Tudom, hogy furi, de igen ilyen is van :)
A cím az egyik kedvenc idézetem eleje a Hamletből *.* ( Első felvonás, 5.Szín; Hamlet)

Nem hinném, hogy mást hozzá tudnék fűzni so...

Jó olvasást! ^^

27. Fejezet

„Kizökkent az idő…”

„Másnap reggel, ahogy hót’ álmosan kecmeregtem ki az ágyból, majd hasonló állapotban slattyogtam le a földszintre és ott inkább visszafordultam volna, azt hittem, hogy az idegosztályba, léptem be… ahol nagyjából állt a bál.

Hatalmas hangzavar, papír fecnik mindenhol szerte-szét hajítva, egy telefonba kiabáló Nathaniel, egy fel-alá menekülő Al és egy őt kergető… Cuki… álbajuszban…?

Néhány percig csak szem dörzsölgetve bámultam a jelenetet, minden bizonnyal csak álmodom. Igen tuti. Elég későn érünk vissza a kedves fogdámba, biztos még most is durmolok, nem sokára felkelek úgyis. Kellet még egy kis idő még felfogtam, hogy már ébren vagyok; és mikor ez megtörtént megrökönyödve adtam hangot döbbenetemnek:

-  Lightshadow, hogy lehet az, hogy korábban keltél, mint én?! – indultam el felé, az meg fogta és parancsolóan intett a kezével, hogy hagyjam békén, majd visszatért a szerencsétlen készülékkel való kiabáláshoz, miszerint:

- Pofa be Wildfire! Nem, nem fogom! ... Tudja mennyi időmbe telt így is ezt összehozni?! –kiabálta – He, nem az én hibám, hogy nem jött össze az ajándék vásárlás! Mit hibáztat?!

Aha, szóval épp Wildfire készíti ki idegileg, láthatóan nem is kicsit. Ráadásul a magázásból ítélve munka ügyben. Hohó, akkor inkább nem is zavarom tovább, had csinálja csak ki szeretett főnököm. Remélem, egy tonna papírt akar rásózni, megérdemelné.

Így végül fogtam magam, és elmentem megnézni, mit hangoskodik az a kettő. A kiáltozás a konyhából jött, de mire elindultam a helyiség felé addigra az a kettő már ki is robbant onnan, csak most már az előbbihez képest fordult a kocka, ugyan is most Al kergette a teljesen bepánikolt Cukit, valami tányér azonosítatlan izével a kezében.

-  Háhá! Gyere csak ide, mindjárt megkóstoltatom veled az új receptem! – rohant utána, kezében egy kanállal az izéből, kárörvendő vigyorral az arcán - Megbánod még, hogy hajnalok hajnalán idejöttél rám adni azt a cuccot!

- Távozz tőlem! – kiáltozott a másik, álbajuszt viselő arcán rettegéssel, majd végül mögöttem bújt el – Aj, de jó, hogy itt vagy! Könyörgöm, védj meg, ez a szörnyeteg végleg el akar tenni láb alól!

- Mi?! Te kezdted! – mutatott rá, pontosabban rám/rajtam keresztül a kanállal.

- Jól van, mindenek előtt: Allen, tedd le azt a kanalat, még a végén valakit megmérgezel… - az albi kedvetlenül, de cselekedett – Oké – könnyebbültem meg – Első kérdés: Cuki, hogy a nagyim térdkalácsába kerülsz te ide? – fordultam meg, a sráccal szembe.

- Nem egyértelmű? – kérdezte fennhangon; tőlem csak értelmes pillantásokat kapott – Baju-hu-husz! – kezdte el hatalmas vigyorral a képén pödörgetni az említett dolgot – Hajnalban keltem, csakhogy megvehessem őket, mert tegnap nem volt nálam elég pénz. Vettem egy ilyet, meg egyet szemüvegeset Alnek, mert…

- Az most nem lényeges! – kiabált bele.

- A lényeg annyi, hogy idejöttem odaadni neki, de ő cseszik felpróbálni – motyogta sértetten.

- Értem – bólogattam – Várjunk csak… Ez akkor azt jeleni… van még bajuszod? - fordultam felé.

- Naná, ez még spécibb! – vett el ő egy olyat, amihez még olyan orros szemüveg is volt – Fel akarod próbálni? – vágott összeesküdő vigyort.

- Még szép! – vágtam rá. Végül rajtam kötött ki – No, milyen – kezdetem el halál komolyan nézni rájuk, ők meg jót röhögtek rajtam.

- Mint valami körözött bűnöző!

Mint kiderült tényleg igazuk volt,  „némi” hasonlóságot fel lehetett fedezni. Ezután Allen következett, de ő csak a sima bajuszt vette föl. Minden esetre mi halál jól elvoltunk egészen addig, míg meg nem szűnt a Chibi háttérben szóló kiabálása, mert zsörtölődve lecsapta a készüléket.

- Na kösz, szépen Trinem! – trappolt oda hozzám dühösen.

- He, most meg mi bajod van?! – fordultam felé.

- Szerinted?!  - már meg sem lepődött a bajuszon, gondolom Cuki már neki is bemutatta – Összejátszol Wildfire-rel a hátam mögött, hogy aztán kicsessz velem, és elvitesd magad Ducky-ba, az a bajom! – zsörtölődött.

-  Én nem csináltam semmit! Várjunk… ez azt jelenti, hogy mehetek? Ducky-ba? – néztem rá – Komolyan?!

-  Szerinted? – szűrte ki – Nem csak te, hanem az egész slepped…

-  Ááá de jó! – kiáltottam fel örömömben és az első embernek, aki jelen esetben Nathaniel volt, a nyakába ugrottam. A szöszi meg csak bámult rám döbbenten, mint borjú az újkapura, hogy mit csüngök rajta, engem meg nagyon nem érdekelt. Mehetek! Mehetek! Mehetek! Végre valami jó is történik az elmúlt két hónap folyamatos szerencsétlensége után. Olyan jó végre jót is hallani! Hurrá! – Köszi! Köszi! Köszi!

-  Ni-nincs mit… - motyogta - De akaszkodj már le rólam, az égszeremére! Halál nehéz vagy!

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Toxy ugrott be rajta, szó szerint, tökéletes sminkkel, ruhával stb. – Sziasztok, srácok, nem láttátok a partne… Csak nem zavartam meg valamit? – kérdezte elégedett vigyorral az arcán, ahogy észrevett minket.

-  Szedd le rólam ezt az izét, mert mindjárt megőrülök– kiáltozott a szöszi.

A barátném öröme eddig tarthatott, mert már sóhajtva fogta a fejét – Reménytelen…

- Helló! – lépett be az öcsikém és Gwen.

- Sziasztok! – engedtem el Chibit annak legnagyobb megkönnyebbülésére és odapattantam eléjük.

- Oké… - bólogatott rám értelmesen rokonom – Mit csináltál már szerencsétlennel Onee-chan?

- Semmit –tapsikoltam még mindig vigyorogva.

- Akkor?

- Utazunk! Utazunk! Utazunk!

- Biztos… - úgy nézett rám barátném is, mint egy elmeroggyantra – És drága, fordítást kaphatunk? – emelte a tekintetét a szőkére.

-  Wildfire talált valakit, aki tud egyet, s mást az vízzel kapcsolatban. Egy isten háta mögötti helyen valahol észak-nyugat felé. Az idióta meg annak örül, hogy az Arch Knight rám parancsolt, hogy vigyem magammal veletek egyetemben…

-  Ez komoly, Onee-chan? – élénkült fel azonnal öcsikém.

- Igen, igen! Szóval kezdhettek gondolkodni, hogy mit pakoljatok!

-  Istenem, de jó ezt hallani! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Fletcher – Már kezdetem azt hinni, hogy komolyan hidegvizet önthetünk az egészre!

- Dettó! – pacsiztam össze vele elégedetten.

-  Úúú de jó, utazunk! Mit vegyek fel majd? –  Toxy – Egyáltalán: Mit vigyek magammal? Amúgy, hova is megyünk?

-  Ducky Ville – jött a szöszitől a kurta felelet.

-  Hmm, csak szerintem tök béna ez a név? Mindegy is! – intette le saját magát – Naty, azt is tudod, hogy kihez?

- Segéd fogalmam sincs… - sóhajtott fáradtan.

-  Ez most komoly?! –néztem rá döbbenten – Ennyit nem bírtál megkérdezni, hülye gyerek? - förmedtem rá.

-  He, neked meg mégis mi bajod van?! Örülj, hogy egyáltalán jöhetsz! Különben is, esélyem sem volt, mert valakit a nyakamra sóztak.

 -  Pofa be! Ez nem kifogás!

-  De ez pontosan az. És milyen jó kifogás! Meg egyébként is, ha ennyire nagyon tudod, mit csinálj, akkor tégy úgy, ahogy akarja, őfelsége! – hajolt meg színpadiasan és egy kissé lenéző mosolyt vetett oda nekem.

-  Jó! – vágtam rá – Úgy néz ki, egyesek már megint nem képesek megcsinálni, azt, amit eredetileg kötelességük lenne, tehát… Toxy, szükségem van az informátori képességeidre! – kiáltottam oda hozzá.

-  Oki. Akkor a Ducky ville-i tagról tudjak meg dolgokat? Úgy körülbelül mikorra kapjak fülest?

- Lehetőleg még az ünnepek előtt, mert újév után indulnánk, legalábbis Chibi ezt mondta, de amennyire ő figyel…

-  Ne lovagolj már ezen! – fintorgott sértetten. Még ő van megsértődve?! Ő nem csinálta meg, amit a józan embernél alap lenne. Bár mit várok, ő nem józan… és ember helyett inkább törpe…

-  No, akkor én megyek is Wildfire-t kikérdezni, meg ajikat is kéne venni –gondolkodott el az ajkára téve az ujját.

- Veled menjek?–ajánlotta fel csak úgy, spontán Allen – Úgy is be kellene vásárolnom – vont vállat.

A barátném csak meglepődve nézett rá, majd elmosolyodott – Az jó lenne! Hozom a kabátom, és indulhatunk – sietett el, és még az ajtóból rám kacsintott.

Amint az bezárult mögötte az albi hatalmas boci szemekkel meredt Nathanielre – Ugye jól csináltam…?

- Tökéletesen… - sóhajtott fel nyúzottan, majd elterül Conanen.

Az kuzin először öcsikémet faggatta ki, aki csak elismerően felemelte a hüvelykujját, majd rám emelte tekintetét, én meg elégedett vigyorral az arcomon bólogattam – No, most húzás, ne várakoztasd a kisasszonyt!

Fogadott tesókám hálásan bámult ránk, végül kisietett barátném után.

- Amúgy hol van Gwen? – fordult körbe az addigra már kámforrá váló lányt keresve öcsikém.

 -Nem tom, de ha már itt tartunk, a hajnali vendégünk is eltűnt – szólalt meg a kanapén Lightshadow.

- Itt vagyunk!- pattogott elénk Cuki- És most bemutatom önöknek az elbűvölő Lady Bajuszt! – kiáltott fel az lépcső felé mutogatva, ahonnan abban a pillanatban Gwen sétált lefelé, elképesztően komoly képet vágva bajuszt és monoklit(?) viselve.

- Megjöttem – nézett körül hunyorogva, végül elmosolyodott – Bocs, nem tudtam nemet mondani neki – mutatott a háttérben somolygó srácra.

- Cuki! –kiáltott rá dühösen Fletcher – Nem megmondtam, hogy hagyd békén?! – indult el felé.

Szegény srác azonnal sápadtan kezdett hátrálni, a kezeit védelmezőn maga elé tartva– Nyugi, haver… Ő engedte meg…

- De te erőszakoltad rá! – közeledett hozzá mérgesen.

- Segítség, Fenyegető Fletcher visszatért! – kiáltozott halálra rémülten. Igen, a tesómat nagyon nehéz kihozni a sodrából, de ha ez megtörténik… legyen elég annyi, hogy az illetőt, aki ezt összehozta biztos nem kaparjuk össze egyben. Röviden ez Fenyegető Fletcher, aki most ébredt föl ezeréves álmából.

- Tudod ki fog! Én még élni akarok! – ugrottam Conan biztonságot nyújtó hát(támláj)a mögé.

- Öhm, Aven…? – állt mellém Gwen, én meg csak kérdőn nézett rám – Beszélhetnénk…? – kérdezte tétován a konyha felé. Azonnal elkomolyodva bólintottam, a látványa eléggé nyugtalanított.

Ahogy a helyiségbe be értünk, rögtön odafordultam hozzá – Baj van?

- Nem tudom… - sóhajtott fel fáradtan majd lehámozta a fejéről a „jelmezt” – Nem tudom. Hülyének tartasz, ha azt mondom, rossz előérzetem van? Mert nem kicsit van az… - fogta a fejét.

- Ezt hogy érted? Látomásod volt? – kérdeztem tőle nyugtalanul.

- Nem, nem.  Pont az, hogy nem volt! Mégis… - bámulta mereven a padlót, végül rám emelte a tekintetét – Valami nem stimmel.  Nem sokára történések lesznek, de hogy ez mennyire fog befolyásolni bármit is… fogalmam sincs. Vigyáznod kéne magadra, mert ha az események ránk nem is hatnak, lehetséges, hogy nálad gyökeresen megváltoztathat mindent… - mondta még mindig mereven rém szegezve tekintetét. Akaratlanul is nyeltem egy nagyot. Tényleg nem viccel. És komolyan aggódik…

Megilletődötten bámultam rá. Hogy érti azt, hogy „gyökeresen megváltoztathat mindent”…? Aggódom, és nem is kicsit…

Végül megnyugtatón rám mosolygott – Bár ezek csak megérzések, lehet, hogy csak nem aludtam rendesen, vagy ilyesmi. – bizonytalanodott el, bár én láttam rajta, hogy ő is nagyon tart attól, hogy igaza lehet.

- Ki tudja? – vontam vállat szórakozottan. Bármennyire is ideges vagyok, nem hagyhatom, hogy ezt bárki meglássa rajtam – Lehet, hogy üldözési mániád van.

- Könnyen megeshet – nevetett fel megkönnyebbülten, majd elindult kifelé– Viszont ezen felül kérlek, légy óvatos! - tért vissza a feszültsége, ahogy visszanézett.

- Meglesz, meglesz! Ne félj semmit! – kacsintottam rá – Minden esetre, ha látnál valamit üzizz, és oda megyek.

- Meglesz – indul el.

Hallottam, hogy még hogy magával hívja Fletchert és a nyögdécselő Cukit, végül becsukódott a bejárati ajtó.

Az eddigi mosolyom most halt el, végül a kezeimbe temettem az arcom. Mi van, ha tényleg igaz…? Ha ez az egész nem csak téveszme…?  Nem akarom, hogy bárkinek baja essen. Nem akarok, még több embert elveszíteni. Bár miket nem gondolok! Úgy sem történhet semmi, ugye? Inkább öletem meg magam. Meg Gwen azt mondta, hogy legfőképpen magamra vigyázzak. És ha megölnek, akkor mi van? Legalább hamarabb szabadulnék ebből a rémálomból… De mi van, ha nem úgy értette és mást nyiffantanak ki? Azt nem bírnám elviselni…

- Hékás, Trinem – lökött meg a vállamnál fogva Nathaniel, minden bizonnyal nem először szólított meg. Lassan emeltem fel rá a tekintetem – Ööö… Minden oké? – billentette oldalra a fejét engem bámulva.

Vettem egy mély levegőt, amit sóhajtva fújtam ki, majd csak legyintettem – Semmi, semmi, csak egy újabb szerencsétlenség. Úgy néz ki, ez az állandó balszerencse soha nem akar véget érni – masszíroztam fáradtan a halántékom.

- Túl negatív vagy – jegyezte meg szem forgatva – Meg amúgy is, nem én vagyok az, akit épp katasztrófa sújtott? A két vonatjegy helyett, most állhatok neki hetet szerezni, aztán ott van a szállás és mindenek előtt… te – bökött rám – Ennyit a lelki békémről… Veled egy helyen lenni egyenértékű a halálbüntetéssel… Idióta.

- Jó. Kezdjük azzal, hogy így is, úgy is mindenki jött volna, mert Al úgy sem ment volna Toxy nélkül, Toxy a partnerén felül ENGEM is magával rángatott volna, én Fletchert alapból vinném, aki meg Gwen nélkül tuti nem mozdulna egy tapodtat sem. Most, hogy ezt levezettük, lehetne, hogy csak most az egyszer csenden maradnál, kérlek? – fordítottam kedvetlenül felé a fejem.

- Huh… Ez magas labda volt, mégsem adtad vissza – dőlt oda mellém a konyhapultnak –Nos akkor, mi az a nagy baj?

- Semmi, csak úgy néz ki, „Kizökkent az idő…”

- Öhm… nem hiszem, hogy a könyvvel van bajod…

- Aj, öcsém – kaptam lesokkolva a fejemhez – Nem, csak bökkenőink lehetnek. Gwennek nincsenek jó megérzései…

- És? Ezek csak valami fura hatodik érzék szülöttei, nem? Meg amúgy is, nem mintha nálunk bármi is gördülékenyen menne… Hé, de most komolyan – tette a vállam ra a kezét – nincs miért aggódni, oké?

Valamiért kicsit nyugodtabban feleltem – Renden.

- Ezzel a napi jó cselekedet letudva – bólintott elégedetten – Mennyünk, csináljunk valami hasznosat, max ha valami baj van, rohanunk.

Végül nekiálltunk a Crimson-féle rejtélyes kék lángoknak utána nézni, hogy Wildfire ne mondhassa azt, hogy semmit sem teszünk az ügy érdekében. És hol máshol kezdhettük volna, mint egy keményen Tűz kategóriásoknak íródott könyvben… Amit úgy négy óra olvasás után sem voltunk képesek együttes erővel kisilabizálni.

- O-oké… ez… halál kínai… - makogtam lesokkolva a kötet felett.

- Öcsém, minden elismerésem E.J.-nek, hogy érti, ami ide van kaparva – jegyezte meg mellettem ülve, hasonló lelkiállapotban Shadow.

- De most komolyan, te értesz ebből valamit…? – fordultam felé halálra vált arckifejezéssel.

- Ja, majd pont én, aki csak árnyékokhoz konyít, mert még a legalapabb kategóriákat meg dolgokat sem tudja használni, majd pont én fogom felfogni, naná hogy! – dőlthátra a kanapémon – Kész vagyok!

- Asszem, izomláza lesz az agyamnak… - feküdtem rá az asztalra.

- Jah… - nevetett fel nyúzottan.

- Valamit ennünk kéne… Ettől csak még inkább megéheztem.

- Hát azt kéne, csak az a baj, hogy semmi sincs itthon, a kuzinom vásárol be… Amúgy, mikor is mentek el ezek…? – nézett körbe.

- Jó régen – álltam fel és kezdtem el fel-alá járkálni, majd ezt megunva a szőkéhez fordultam – Mennyünk utánuk! – Fordultam felé, mire a szőkétől csak „értelmes” pillantásokat kaptam válasz gyanánt – Max. sétálunk egyet és eszünk valamit.

-  Éhen halok –jelentette ki, majd ő is neki állt szedelőzködni.

Végül a fél Centrumot végig kutyagoltuk, barátnémet, az albit, továbbá valami ennivalót kutatva, és ezt úgy egy órán keresztül. Kezdtem ideges lenni, nagyon, és nem is alaptalanul. A sétánkat végül a mobilom üzenet jelzőjének hangja zavarta meg. Rossz előérzetem volt. Jogosan.

„Belváros; Hall Street, második­ sikátor.

                                                                                                 Gwen”

Percekig csak álltam és letaglózva meredtem a képernyőre, végül, mikor sikerült mozgásra bírnom a lábaim, megindultam, amilyen gyorsan tudtam. Minden idegszálammal igyekeztem megtalálni az utat, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. Ezt nem hiszem el, már bő három éve élek ebben a tetves városban, és mégsem tudok semmit sem mikor a legnagyobb szükségem lenne rá?!

Kínkeserves nehézségek árán sikerült eljutnom az utcába, addigra már Nathaniel is beért, aki továbbra is kérdésözönt zúdított rám, amit egy csendre intéssel lerendeztem. Némaságban jól lehetett hallani a választ: Egy sikkantás és valami becsapódásának a hangja. Ennek hallatán, kézen ragadtam az elkerekedett szemű szőkét és magammal húztam abba a mellékutcába, ahonnan a zaj jött. Az első, akit észrevettem, az épp felkecmergő öcsém volt, majd szépen lassan a többieket is sikerült kivennem a kavarodásból… Leoval meg egy teljesen ismeretlen taggal egyetemben.

- Nocsak, beérkeztek az eltévedt báránykák is! Sziasztok! – integetett mosolyogva a kaszás srác. Egész jóképű lenne… kár, hogy olyan, amilyen. Végül fogta magát és tűzgömböt hajított felénk.

Amit Nathaniel meg pajzsot emelve hárított el – Uram isten, ismét itt a meleg-gyerek! – kiáltott oda csípőre tett kézzel.

- Ne legyél már ilyen! Én csak a telt alkatú, finom hölgyeket szeretem! – nyivákolt –Nem illik így viselkedni. Pláne nem, ha vendégetek van, Orion! – csettintett szórakozottan, mire szótlanul előlépett mellőle a másik alak. Azt a bizonyos Oriont termete miatt már távolról is ki tudtam volna szúrni, elég magas és széles vállú volt, minden bizonnyal idősebb, mint bármelyikünk. Hosszú, lófarokban összefogott haján látszott, hogy csak feketére van festve. Az arcából semmit sem, láttam, mert a világos színű kalapját lehúzva teljesen eltakarta azt. Ahogy lassan közelebb ért kezében egy lándzsáját forgatva, amelynek hegye körül valami erőtér-szerűség kéklett, ránk emelte a tekintetét én pedig megdermedtem… a sötét szemei pont olyan ridegséget árasztottak, mint Crimsoné, mintha csak vele néznék épp farkasszemet. Valahogy hasonlítanak, túlságosan is… Automatikusan hátráltam egy lépést.

Végül megtorpantam. Nem most van a legjobb idő arra, hogy meghátráljak, pláne nem pont ezek elől, ráadásul eszembe jutott, a legutóbbi találkozásunk Leoval. Nem hagyhatom ennyiben a dolgot.

- Figyeljetek, Toxic, Cuki, Lightshadow, tiétek a lándzsás pasas – szóltam oda nekik –Toxy, fegyver kell? – néztem rá.

- Áh, dehogy… Úgy nézek ki, mint aki mindenzsebében ilyeneket hord, Avy?! – esett nekem idegességében, mire én szemforgatva odadobtam a kaszává alakított nyakláncomat – Köszi, Drága! – mosolygott hálásan, gondolom, csak azért, mert az egyetlen olyan eszközt igyekeztem szolgáltatni, amivel megy is valamire közel harcban.

- Allen, Gwent védd – fordultam felém, mire az komolyan bólintott.

- Te meg, megint fejjel a falnak, Titania? – jegyezte meg halál nyugodtan a szőke. Elképesztő, hogy ez semmin sem tudja magát felizgatni, legalábbis ilyen helyzetekben nem.

- Nem, csak van egy lezáratlan ügyem a másikkal – ütöttem várakozón az öklöm a tenyerembe – Nincs nálam már semmi, amiből akármi használhatót tudnék alakítani, tehát Fletcher kisegítenél? – kérdeztem tőle ellentmondást nem tűrő hangnemben. Öcsikém lemondó sóhaj kíséretében kedvetlenül bólintott, így néhány pillanattal később egy kard volt a kezemben, a fejemben pedig rokonom zsörtölődése visszhangzott, Hang megszokott alázása helyett, mert szerencsére ilyenkor nem szólal meg. Viszont a noszogatását még a „néma üzemmódjában” is nagyon jól érzetem.

Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna egyenesen neki mentem Leonak.  Egyre közelebb értem hozzá, csapásra emeltem a fegyverem és… eltűnt - Nem viccelek, egyszerűen egyik pillanatban még ott vigyorgott rám, a másikban pedig egyszerűen hűlt helyét találtam – én pedig kisiklottam, és a földön egészen a következő utcáig csúsztam végig. Éreztem, hogy a fél oldalam felforrósodik az esés miatt. Nehézkesen kecmeregtem fel, és emeltem tekintetem az elém lépő fölényesen mosolygó srácra.

- Lassú vagy, hallod-e?

- Pofa be, és figyelj! – szűrtem ki, majd ismét neki támadtam. Fémek találkozásának ismerős sercegő hangja ütötte meg a fülem, Leo nemes egyszerűséggel hárított. Akár hányszor, akárhogy indultam neki, mindig valahogy mindig sikerült elkerülnie előlem. Egy… kettő… számolni nem lehet hányszor ütöttem, mindezt eredménytelenül. Mi van velem? Végül ő következett. Termetes fegyverét iszonyú könnyedséggel és gyorsasággal forgatta. Alig bírtam valamit kivédeni, egyre csak fáradtam. Végül Leo kaszájának nyelével egy határozott mozdulattal a hasszájamba ütött. Levegőt sem kaptam. Ő pedig ezt ügyesen kihasználta, és nekem ugrott. Éreztem, ahogy a hideg penge végig szánt az arcomon, majd a fiú hatalmas erővel a mellkasomnál nekirúgott a falnak, ahonnan lassan csúsztam le a földre, és mindezt a legnagyobb élvezettel tetette. Lihegve, fájó felsőtesttel meredtem a fölém tornyosuló ellenfelemre. Az a vigyor… Az az idegesítő, mocskos, lesajnáló arc. Gyűlölöm, komolyan. Erőnek erejével, az egyre erősebben belém nyilalló fájdalommal ültem fel, hogy ismét farkasszemet nézzek vele.

- Mért nem adod fel? – hajolt le hozzám – Esélyed sincs, beléd látok, mindem mozdulatodat előre tudom, kívülről, belülről ismerlek, jobban, mint te magadat Raven… - emelte meg az államnál fogva az arcom, hogy a szemébe nézzek.

- Hah, igazán? És mégis honnan? – horkantottam fel, majd lelöktem a kezeit magamról – Tudni akarom! – tetettem hozzá zihálva, egy kicsit elfintorodva a mellkasomba nyilalló fájdalom miatt.

- Mondtam, nem csak neked, vagy a szőke leányzónak vannak érdekes képességei… Mégis, mért nem akarsz tényleg mindent beleadva küzdeni ellenem? Csak nem félsz, hogy a barátaid rájönnének a kis titkodra? – húzta fel szórakozottan a szemöldökét. Mire válaszolhattam volna már közbeszólt - Annak a másik gyereknek, annak a Danielnek mért mondtad el annyira könnyen? Félsz, hogy elárulnak? Oh, pedig ha tudnád, hogy mennyire vak voltál akkor és mennyire vagy most! – fogta színpadiasan a fejét.

- Ezt meg hogy érted?! Mit makogsz te róla, Danielnek semmi köze ehhez! – vágtam rá harciasan, majd az oldalamhoz kaptam a kezem, nem kicsit ütött ez a hülyegyerek.

- Te tényleg ne tudsz semmit – pislogott meglepetten, majd visszatért a már megszokott vigyorához – Hidd el, sokkal több köze lehet, mint hinnéd. Nem olyan ártatlan, mint ahogy azt gondolod, sőt ha azt nézzük rosszabb, mint bárki más volt a múltadban…

- NEM TUDSZ TE SEMMIT! – kiabáltam rá. Miről beszél ez az idióta? Ő ártatlan, velem ellentétben nem tett semmit! Mégis, hogy meri sértegetni?! Nem sértegetheti csak úgy, mintha bármit is tudna! Az egész elmémet elborította a düh. Éreztem, hogy lassan körülöttem minden elhomályosodik és már csak az a barom volt tű élesen kivehető. Ökölbe szorítottam a kezem. Megölöm, ha tovább folytatja, esküszöm, hogy kicsinálom!

- Oh, inkább te nem! Én többet tudok, mint te! Emlékezz! Rosszabb, mint bárki más…

- Pofa be! – kiáltottam fel kétségbe esetten. Eltűnt minden fájdalom, ami eddig kordában tartott, egyszerűen mindent átadtam neki ismét. Érezze, azt, amit nekem okozott, fájjon neki, úgy ahogy nekem minden szava! Végül megszabadulva a béklyóimtól ráugrottam és ahol értem vagdosni kezdtem – Pofa be! Pofa be! Ő-nem-ilyen!- kiabáltam tagolva a szavakat - POFA BE! – üvöltöttem magamból kikelve.

Éreztem, ahogy a forró vérre a kezemen folyok lefelé a földre egy kisebb tócsát alkotva. Hallottam a fejemben Fletcher hangját, hogy hagyjam abba, de nem törődtem vele. Megérdemli! Nem mondhat ilyesmit bármily következmény nélkül!

Végül csak annyit éreztem, hogy valaki hátulról elkapja a kezem – Elég volt! – ahogy megfordultam Nathaniel döbbent, de valamiért parancsoló tekintetével találkoztam – Ha tovább folytatod, a végén még komolyan kinyírod, idióta! – kiabált rám.

Mintha csak ködoszlott volna fel, úgy rángatott vissza a hangja a valóságba. Lassan lenéztem, a magam alatt egyre növekvő vöröslő pocsolyát látva rémülten ugrottam hátra. Nem lehet igaz… Nem… Pedig Hang nem is volt itt… Képes lennék ilyenre egymagam is…? Lassan, remegve emeltem magam elé a véráztatta kezeim. Rémülten kerekedtek el a szemeim. Igen. Komolyan… egy szörnyeteg vagyok.

- Huh… tényleg nem vagy semmi, kislány – tápászkodott fel eltorzult arccal, akadozva Leo – Pláne nem, ha a barnaságról van szó… Azt hiszem… sajnos vége a kellemes beszélgetésnek… Szóval… – halt el egy kicsikét a hangja. Egy mélyet sóhajtott, majd teljesen egybefüggőn, nyugodtan szólalt meg – Csökkentsük a népsűrűséget!

Vigyorogva indult meg felém, fegyverét pedig a magasba emelte, majd lecsapott. Csikorgás hallatszott, a fegyver éle meg állt a levegőben, egy pillanatig láthatóvá vált a mellettem álló szőke pajzsa.  Leo nem zavartatta magát, eszelős vigyorral a képén és ismét meglendítette kaszáját, majd ismét nekicsapott. Egy apró sercegés kíséretében, elhaladt pontosan mellettem valami. Észre sem vettem, egészem addig, míg a selyemfiú vissza nem húzta fegyverét – A fenébe rosszra céloztam… - biggyesztette le a száját, miközben sóhajtva kezdett el lerázni valamit kaszájáról. Vért. Nathaniel vérét.

Lassan Lightshadow felé fordítottam a tekintetem. Egy mély vágás húzódott végig a mellkasán. Az arca fájdalmas fintorba torzult Egy nehéz, mély lélegezet kíséretében ellenfelünkre emelte tekintetét – Öcsém… Inkább hagytam volna… hogy Trinem kicsináljon téged… - egyenesedett ki görnyedt testtartásából, majd cinikusan rá vigyorgott. Egy kicsit fellélegeztem, hogy nem esett komolyabb baja. Egy kisebb mosoly is megjelent az arcomon.

 Leo nem is vette figyelembe a szőkét, hozzám fordult – A következőt nem hinnem, hogy elhibázom, úgy készülj, Vak kisasszony… - kacsintott rám. Támadó pozícióba vágtam magam. Nem fogom annyiban, hagyni, amit csinál. láttam, hogy ő is felkészült. Megszorítottam a kezemben tartott kardot…

A következő pillanatban egy gyötrelmes kiáltás hallatszott. Egyáltalán nem volt ismerős számomra a hang, Leonak viszont annál inkább – Orion… - suttogta, majd vigyorogva felénk fordult – Nos, azt hiszem, mára ennyi volt! Köszönöm, az érdekes emlékekeidet, Raven! Oh, és komolyan gondolkozz el azon a gyereken… - biccentett majd egyik pillanatról a másikra eltűnt.

Egy percig értetlenül bámultam a helyét, végül feleszméltem és visszaalakítottam Fletchert. Az meg elkerekedett szemekkel bámult ránk.

- Tudtam, hogy nem állunk valami jól, de hogy ennyire… - nézett végig mind kettőnkön.  Nem csodálkozom, Chibi is elég ramatyul festett, pedig ő a végére ért ide, hát még én… a ruhám csurom vér ráadásul több rajta a lyuk, mint a textil, a hajam pedig kócosan tapadt az izzadságtól ragacsos arcomra…

Ekkor Nathaniel összecsuklott mellettem.

Első körben komolyan úgy gondoltam, hogy meghalt, de ebben a pillanatban megszólalt – Ez a gyerek… mindenféle erőlködés nélkül szétszedte a pajzsom… Elismerés Titania, hogy így… szétgyepáltad… Mért is szóltam közbe…? - fordította felém erőtlenül az arcát.

- Köszönöm, hogy megtetted – mosolyodtam el – Komolyan, hálás vagyok – néztem rá majd inkább odaengedtem, Fletchert, hogy kezdjem vele valamit.

- Nate! – futott oda, majd lehuppant Allen. Körülbelül úgy meredt az épp gyógyítgató fiúra, mintha valami orvos lenne, aki épp életmentő műtétet hajt végre.

A többiek is közvetlen utána befutottak. Végig néztem rajtuk, egy karcolás sem találtam egyikkőjükön sem, nem úgy, mint rajtam.

- Mégis mi történt…? – nézett végig rajtunk barátném.

- Legyen elég annyi, hogy a selyemfiú keményebb, mint ahogy kinéz – álltam eléjük, hogy ne lássák azt a bizonyos pocsolyát – A szőke meg rosszul járt. De ezen felül semmi komoly. Nektek hogy ment?

- Ez a lány… még mindig… nagyon ijesztő! – mutogatott rémülten Cuki Toxy-ra – Szerencsétlen gyerek öt méternél nem tudott közebb jönni, mert ez meg szétmarta a ködjével!

- Megérdemelte! Nézd, mit csinált a harisnyámmal! – bökött felháborodva a ruhanemű térd részére, egy kicsi szakadás volt rajta. Gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz, Toxy-t ismerve, ha valaki csak egy kicsit belenyúl a tökéletes toalettjébe, akkor annak befellegzett. Komolyan, valami mérges gázt szabadít rá, vagy valamivel szétmarja.

- Drága nézz csak rám! – mutattam végig magamon.

- Óóó… - húzta el a száját – Szörnyen nézel ki.

Éreztem, hogy ismét belenyilall az oldalamba a fájdalom – Szörnyen is érzem magam… De – sóhajtottam fel – ez most nem számít. Hová tűnt a lándzsásgyerek?

- Fogggalmam sincs – válaszolt mellette Cuki, erősen nyomva meg a G betűt – Szerintem el teleportált. 

- Az mióta is lehetséges? – nézett fel ránk Nathanielről Fletcher.

- Nálunk is ez volt, tehát asszem most óta – jegyeztem meg, majd oldalra fordítottam a fejem, és néztem, ahogy a rokonom, a szőke közül tesz-vesz, végül egy nagyot sóhajtva térdelőhelyzetéből felkecmereg:

- Azt hiszem, ennyivel ennyi. A vérzést elállítottam, de szerintem meg kéne néznie egy szakértőnek is.

- Nem kell nekem semmi féle doki… - motyogta hősiesen Lightshadow, de mikor meg kísérelt felülni a földről, felszisszent és visszahanyatlott.

- Jah, én meg hülye vagyok – ingattam hitetlenül a fejem – Cuki, hívnál egy taxit?

- Vedd úgy, hogy már itt is van! – bólintott, majd az albi társaságában elsietett telefonálni.

Én pedig odatelepedtem a szőke mellé, aki mérgesen fortyogott – Most mi bajod? Megsérültél, meg kell nézetni – fordultam felé.

- Ennyi erővel, veled mi van? Több rajtad a vörös, mint a fehér, vámpír. Ha én vagyok a ramaty, akkor te meg mi? – viccelődött még most is, mikor nekem inkább sírni lett volna kedvem.

- Én halál jól vagyok – füllentettem és legyintettem hozzá, hogy még hihető is legyen.

- Igazán? Akkor… - fogta felemelte a kezét és oldalba bökött. Összeszorított szemekkel szisszentem fel halkan, majd Chibire néztem.

- Látod, jól vagyok. Te meg – piszkáltam oldalba, mire fájdalmasan felkiáltott- Már bocs a kifejezésért, de... szarul.

 - Nem úgy festesz, de te tudod. Idióta.

- Puritán.

- Az most inkább te vagy – mutatott rám az ujjával.

- Én és a nagy eszmék… szép lenne… - dőltem hátra.

A beszélgetésünk végére meg is érkezett a kocsi. Nathaniel mogorván utasította el a segítségünket és inkább gyötrelmes nyögdécselés kíséretében küszködte magát talpra és sétált a saját lábán a kocsiba – gondolom a nem létező méltóságát akarta valahogy megmenteni - A többek meg követték.

Én még ott maradtam. Ahogy álltam a borús égen a felhők között lassan előtünedeztek a nap gyenge sugarai és halovány narancssárgás fényükkel megvilágították az eddig eltakart vörös tócsát. Meredten bámultam rá és lassan felrémlettek az elmúlt fél óra eseményei. Hogy érthette Leo, azt, hogy gondolkozzak el Danielen? Hát ahelyett, hogy megvilágosodtam volna, csak még sötétebb lettem. És valahogy ettől az egésztől rosszérzésem támadt, valami itt nagyon nem stimmel… Szóval ezt érezte Gwen?

Leguggoltam a pocsolya mellé és halványan ugyan, de elmosolyodtam. Még ha meg is érdemelte volna, valamiért örülök, hogy Leo él. Boldog vagyok, hogy Nathaniel ott termett abban a pillanatban.

- Hé, Onee-chan, nem jössz? - kiáltott oda Fletcher a taxinál állva.

- Megyek! – fordultam meg, még mindig mosolyogva.

Még ha utálom is Nathanielt, be kell vallanom, komolyan hálás vagyok neki, hogy ott volt, miatta nem történt semmi. - Nagyon szépen köszönöm, Nathaniel...Neked köszönhetem, hogy nem váltam ismét gyilkossá…”- tényleg így gondoltam, mert tudtam, hogy csak egy apró pillanat, egy apró döntés, egy centi meglépés jelentette számomra a végzetes határt. Ha nincs ott, akkor az a határ már rég mögöttem lenne, és az épület pedig már vérben úszna.




Ennyi lenne ^^

Képek:

Cuki - az összeesküvő vigyorral
Cuki - a ,, Baju-hu-husz"-szal 
Bajuszos Aven
Gwen - avagy Lady Bajusz
Leo
Orion



Bye:
   Bogi