Raven 26. Fejezet

Hello-hello!

No, hát itten vagyok egy újabb rész-szerűséggel. Ezt a részt szuper lektoromnak és bétámnak, Nikának ajánlom,mert nem rég volt a szülinapja. Happy Brithday!!!

Mást nem hinném, hogy tudok mondani, so...
Jó olvasást!^^

26. Fejezet

Én és a ,,barátnőim" -

Avagy támad a rózsaszínköd

  

„Naná, hogy a nagy bevásárlásból semmi sem lett, mármint nekem, mert Toxy fél plázát felvásárolta, már jóval az előtt, hogy találkoztunk volna. Miközben menetünk, barátném teljes átéléssel mesélte el a Centrumba való visszahelyezésének történetét, majd panaszkodott egy csomót miszerint halál magányos volt, mert Cuki olyan, mint a mese: egyszer volt, hol nem volt; ezen felül őt mennyire kerüli az ellenkező nem, amit Allen azonnal lovagiasan cáfolni kezdett, hogy biztosan csak beképzeli magának, meg amúgy sem kell csüggednie, mert nagyon aranyos stb.

Én meg azt hittem, hogy megőrülök tőlük. Bár ahogy elnéztem a szöszi is valahogy erre a véleményre juthatott, mert már a fülét dugta be és segítség kérőn bámult rám én meg vissza rá, mert én sem tudtam mit tenni, majd egységesen irigykedve néztük Cukit, akinek volt annyi esze és hozott magával fülest, ami segítségével már nagyban zenét hallgatott. A mázlista!

Mindenesetre, hozzánk érve elkezdődött a nagy pakolászás, mert sem Toxy sem Cuki nem hordta még be a motyóját – eredetileg ők is ott laknak ahol nekem kéne. Ez után a legnagyobb sajnálatomra folytatódott a cukorborsó. Végül Chibi telefonja meg csörrent.

- E.J. az – jelentette ki a képernyőt nézve, végül fölvette – Mit akar Wildfire? Ühüm… Na, mi van?! ... Hogy mi? Öcsém, most csak viccelsz? Hogy lehet valaki ilyen nevetséges?! – fogta a fejét, miközben láthatóan azon volt, hogy ne röhögje el magát – Jó-jó, majd riasztom őket… Nem sokára akkor – tette le.

És eddig bírta, elkezdett röhögni.

- Hát, ez… ez… Istenem!

- Mi van már? – néztem rá, mint egy idegszanatóriumból menekültre (bár ez nem is nagyon ál távol az igazságtól). Ahogy elnéztem a többiek is hasonló véleményen voltak róla.

- Most már komolyan meg kell neki venni azt a „Hogyan szedd fel a munkatársad” kézikönyvet, Trinem…! – nevetett még mindig.

- Hát persze…, de mért is? – pislogtam ártatlanul.

- Az a szerencsétlen még ajándékot sem tud venni! De most komolyan, nem viccelek; az egyik bevásárlóközpontból telefonált teljesen bepánikolva, hogy fogalma sincs mit kéne venni Walker alezredesnek, és hogy a létező legnagyobb sebességgel fáradjak oda és segítsek neki, az sem érdekli, ha egyedül hagylak, mert ez egy „vészhelyzet”. Öcsém, hogy lehet valaki komolyan ennyire szánalmas! – kapaszkodott meg az egyik fotel háttámlájában.

Valahogy én is így reagáltam, azzal a különbséggel, hogy én a bútoron elterültem. Végül el jutott az agyamig az, ami a mondandója vége felé volt - Lightshadow! – kiáltottam el magam – Indulj el most azonnal és segíts neki!

- Mi?! – bámult rám.

- Jól hallottad! Sipirc! Bárkit vihetsz, csak engem ne!

A szöszi még mindig értelmesen nézett rám.

- Te idióta! Ha elmennél, addig sem kéne a képed bámulnom.

Aztán leesett neki. És mintha puskacsőből lőtték volna ki, sprintelt is a cuccaiért, majd vissza rohant egy csomó kabáttal a kezében – Mindenki, aki nem a vámpír, öltözzön! Wildfire a lelkemre kötötte, hogy még hozok embereket, szóval mozogni! – kiáltotta el magát kapkodva, ellentmondást nem tűrően.

- Inkább nem – jött a többiektől az egységes válasz.

- De akkor nem szabadulhatok meg ettől az izétől egy percre sem! – sopánkodott rám mutogatva.

- Azt már nem! - pattantam mellé – Srácok felkelni! – parancsoltam.

- De… - kezdte volna Fletcher.

- Nincs apelláta! – intettem le – Cuki! Húzzál csak vissza! – kiabáltam az épp kisettenkedő szerencsétlenre. Végül Alt is odaparancsoltam, aki addig teljes összkomfortban részesítette a barátnőm.

- És a lányok?! Nekik, mért nem kell jönni?! – hisztizett Cuki a még mindig a kanapékon helyet foglaló Toxy-ra és Gwenre mutogatva.

- Bocsi, de nagyon sokat cipekedtem, ráadásul, most vagyok túl egy tizenöt órás vonatozáson, tehát szeretnék egy picit pihenni – felelte Toxy bele mélyedve a körömlakkozásba.

- De én is veled utaztam!

- Cuki, te vagy olyan „gentleman”, hogy figyelembe vedd a hölgyek igényeit nem? – vágta rá a szöszi, láthatóan ő is minél inkább sürgette volna az indulást.

- Az addig oké, de Gwennel mi van?!

Erre a kérdésre egyikünk sem tudott egyetlen jó érvet sem felhozni a szőkével. Azt nem mondhatjuk, hogy „Ó, nélküle sokkal könnyebb dolgotok lesz!” mi több, ha ott lenne, csak hamarabb végeznének, mert megmondaná, hogy minek örülne Lizbeth. És ezzel Cuki is teljesen tisztában volt.

Asszem ennyi, max félórán át nem kell egy levegőt szívnom Nathaniellel.

- Csajos megbeszélést kell tartanunk! – jelentette ki Gwen – És most jött ki annak a latin szappanoperának a következő része, amit mindannyian annyira nagyon szeretünk.

- Hogy mi van?! – fordultam felé; gyűlölöm azokat az izéket. Az meg csak rám kacsintott – Áh, igaz is! Most derül ki, hogy Alehandro elhagyja-e Marichuy-t, és vissza megy Maria-Isabella-hoz, vagy sem! – improvizáltam gyorsan, bőszen bólogatva. Imádtam ilyen ostobaságokról fecsegni, bár inkább gúnyolásnak lehetne nevezni…

Ez a csaj egyszerűen egy zseni. Teljesen eltalálta mivel lehet kikergetni a világból szerencsétlen gyereket.

- Ez most komoly?! – kezdett el Cuki automatikusan hátrálni, aztán megtorpant – Na, várjuk csak… Aven világéletében utálta az ilyeneket!

- De ez most nagyon más!

- Komolyan? Akkor Gwen, mi az eredeti neve?

- Hát… - gondolkozott el – „¿Donde esta biblioteca?”…? – makogott valamit. Spanyolul elhablatyolja az egyetlen mondatot, amit ismer, gratulálok neki. Én csak a fejemet fogtam. Most csak viccel, ugye? Tudom, hogy ez gyakran szerepel a TV-ben, de most komolyan. Ez?!

- Nem, nem. Hazudsz! Ezt a mondatot még én is ismerem! Ezzel szoktam másokat a nem létező spanyoltudásommal lenyűgözni! –vágta rá Cuki.

- Csak nem jegyezte meg rendesen a címét, igaz? – próbálta menteni a menthetőt Shadow – Valami olyan a címe, hogy „Hol van a szerelem könyvtára?”, még én is ismerem, azon felül, hogy ki nem állhatom! Hogy is van a címe…? Valami Donde Erste izé hozé… Segíts már Trinem! – fordult felém.

- A címe: „¿Donde esta la biblioteca del amor?”  - válaszoltam, teljes egyszerűséggel. Nem gondoltam volna, hogy egyszer pont erre kell majd használom a spanyol tudásom – Hihetetlen, hogy elfelejtettétek… - játszottam tovább.

- Okééé… Túl sok az értelmetlen szó, tehát elhisszük… - kezdett ismét hátrálni – Istenem Aven, hogy hagyhattad el ennyire magad ennyire? – akadt ki– Minden estre engem meggyőztek. Induljunk, mielőtt még a cselekményt is elkezdik részletezni – menekült is kifelé.

 Sajnálom szegény srácot. Majd ha visszajön, tisztázom vele, hogy pontosan mi van.

Mínusz egy ellenkező. De a másik kettő még mindig ott állt.

- Így legalább nyugodtan tudtok ajándékokat venni – mondta mosolyogva Gwen.

- Igen kari ajik! Úgy sem vettünk semmit! Nos, srácok itt az ideje ajándékot venni szívetek választottjának – kezdtem őket is kitologatni az ajtón Nathaniel segítségével – Húzás! – imitáltam az ajtócsapást.

- És mi lesz a vacsival? – nézett még vissza Al.

- Bízd ide! – kacsintott rá mellettem az ajtóban Toxy– Mire visszajöttök, terülj-terülj asztalkám lesz! – nevetett fel büszkén.

- Jah, de lehetőleg ne engedjétek Trinemet a kaja közelébe, mert még a végén az enyémbe mérget kever! – vetette oda Lightshadow, ahogy mellettünk elhaladt.

- Most hogy mondod… Csajok, én csinálom a kaját! – kiabáltam be.

- Ne! Még a végén rá robbantod szegény lányokra a házat! – fogata a fejét színpadiasan.

- Lehet, de legalább engem nem fog a tömeg eltaposni, mert annyira apró vagyok… - mosolyodtam el angyalian.

Az csak a szemét forgatta – Istenem, de jó lesz ez a két óra nélküled! Talán, még húzni is fogom az időt!

- Csak nyugodtan! De ha ennyire várod, akkor mért nem mész már el? – löktem ki őt is az ajtón, majd rácsaptam vigyorogva – most már komolyan.

Toxy meg mellettem kivágta, ismét – Sziasztok, fiúk! – kiáltott ki tündéri mosollyal az arcán, végül – ahogy bezárta az ajtó –, lehuppant a kanapéra – Öcsém, mért nem nekem kell ezzel a kettővel együtt laknom? – sóhajtott fel sajnálkozón.

- Édesszívem – néztem rá dorgálón -, te ki minden szerencsétlen hímnemű illetőt behálózol magad körül, egy szót sem szólhatsz szívügyi-igazságtalanságról mellettem.

- Mi van?! – akadt ki barátném rögtön, elég vicces látványt nyújtott – Még mindig egyedül vagy?!

- Mint a kisujjam – feleltem szórakozottan, ahogy hátradőltem a bútoron.

- Elképesztő… - jegyezte meg felháborodva- Hogy te mért nem vagy képes kihasználni az alkalmakat?! – ült fel villámsebességgel.

 - Ezt hogy érted? – bámultam rá értelmetlenül.

 - Szerintem arra akar célozni, hogy most is fiúkkal laksz együtt – próbálta valahogy lefordítani barátném reakcióját Gwen.

- Ott a pont szőkeség! – pattant fel ismét – Az ég szerelmére, egy fiatal és szexi hölgy vagy, és mégis mikor itt a nagy lehetőség, hogy hasznosíts, akkor is csak bámulsz ki a fejedből! Hát ez tanítottam neked?! Még Gwen is jobban csinálja, pedig őt nem is vettem a szárnyaim alá! – fogta a fejét.

- Mi?! – kapta fel a fejét a lány – Mit csinálok?!

- Jót, lányom, csak jót! Igaz, hogy az esély arra, hogy Fletchy-t is belerángassuk a Team Baka-ba, így egyenlő a nullával, de hé, szorítok nektek! – kacsintott rá.

- Mindent bele…! Még akkor is, ha már így nagy ívben tojni foga a fejemre – sóhajtottam fel. De hé, legalább tereltük a témát, nem?

- Mi?! – szegény lánynak fogalma sem volt, hogy milyen rendezvényen is van nagy zavarában.

Magamban már meg is könnyebbültem attól a gondolattól, hogy nem én vagyok a téma, gyűlölöm a nem létező „kapcsolataimat” kivesézni.

- Hékás! Nehogy azt hidd kisasszony, hogy már végeztünk! – fordult vissza hozzám barátném; hát, erről ennyit… - Mért kell ennyire válogatósnak lenned?

- Nem vagyok válogatós, csak nincs szükségem több társas kapcsolatra – hárítottam el zsigerből a kérdezősködést.

- Aham. De ha egy már meglévő „társas kapcsolatot” fejlesztesz fel, az nem számít újnak… - vigyorgott elégedetten az arcomba.

- Ezt hogy értsem? – kezdtem el hátrálni. Mért van olyan érzésem, mint a sarokba szorított rágcsálóknak? Volt egy aprócska sejtésem mivel akar előhozakodni…

- „Istenem, Trinem, hogy lehetsz te egy ilyen idióta vámpír?” – tette csípőre a kezét, és elváltoztatott hangon mórikálta magát – Ismerős? – nézett rám sokat sejtőn, ahogy visszatért a normális hangjára.

Valahogy annyira éreztem, hogy ide kötünk ki, megint.

- Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni – vágtam rá túl gyorsan – Ismerősnek ismerős – folytattam, még mielőtt bármit is észre vett volna – Ezt Lightshadow mondja, közvetlenül az előtt, hogy a földön vonaglana fájdalmában, mert agyonvertem.

- Javíthatatlan vagy. Pedig olyan kis cukin mutatnátok! Mint egy igazi Rómeó és Júlia páros!

- Jah – forgattam a szemeim – Aztán meg mindketten ebbe pusztulunk bele. „Szilaj gyönyört szilaj veszély kísért: /Ragyogva vész el, mint a tűz, s a lőpor” Érte még nem is lenne kár, de én köszönöm szépen, szeretnélek még titeket idegesíteni. És lehet, hogy a végén a tesóim is kinyiffantaná, az meg nem lenne valami jó – mondtam karba tett kézzel.

- Te is tudod, hogy nem így gondoltam! – zsörtölődött.

- És te is tudod, hogy mi ebben a témában a válaszom.

- Az ahogy „Persze, igazad van Toxy!”

- Naná hogy! – vigyorogtam rá.

- Komolyan? –csillant fel azonnal a szeme.

- Persze! Így is lenne, ha a szőkével ki nem állhatnánk egymást. De mivel ez pont így van… Ez ki van zárva!

- Ahhoz képest nála laksz, és még nem nyírtátok ki egy mást! – érvelt tovább.

- Már megpróbált megmérgezni.

- És, még azt is hagyja, hogy főzz rájuk!

- Két okból: Egy, mert Al nem ér rá. Kettő: mert a rabszolgaként tart – húztam ki magam elégedetten.

- Inkább, mint egy gondoskodó barátnőőőőt~! – mondta az utolsó szót már énekszerűen.

- Ne hülyéskedj már, Édesszívem! Te is tudod, hogy soha sem voltam és leszek senki „barátnője” – rajzoltam a levegőbe idézőjeleket.

- Ne légy már ennyire butus, Drágám! Te is tudod, hogy a szerelem az élet minden sarkában ott várhat! – fonta keresztbe kezeit elégedetten, hogy elmondta mit kell tennem, és hogy hogyan is kell azt tennem.

- Az meglehet, de akkor az én életem egy kicseszett kör. Nem is akármilyen, hanem egy kicseszett ördögikör. És ha ez nem enne elég foglalt vagyok, hozzámentem egy kanapéhoz és nagyon jól megvagyunk. Igaz hogy most a szöszi alszik rajta, de még ez sem állhat közénk! – vicceltem el a témát, hátha így majd képes lesz újabb vizekre evezni.

- Mi van?! – botránkozott meg.

- Igen. És majd kis hokedli gyerekeink lesznek! Jellemükben tuti az apjukra fognak hasonlítani, így legalább nem fognak sírni. És ha nagyot nőnek akár fotel is lehet belőlük!

A barátnőm egy ideig csak döbbenten bámult rám:

- Ne nézz madárnak, ha megkérhetlek! Veled ellentétben én…

- Jó-jó! – tartottam magam elé védelmezőn a kezem –Majd meglesem a mestert munka közben.

- Ezt hogy érted? Mikor? – bámult rám.

- Asszem, két óra múlva. Köbö akkorra érnek vissza a szerencsétlenek, közöttük is a célpont albi – vetettem rá sejtelmes pillantásokat – Hiába, a „helyes-fiú-be-kell-hálózni” ars poetica még mindig érvényben van. De, hogy ez is úgy három év után kapcsol be azt sem nagyon értem.

- De ha egyszer olyan kis aranyos – motyogta.

Igen, semmit sem változott a drága… Legalább is nem néztem rá a nagy szemforgatásomból. Barátném lágy mosollyal az arcán magát ölelgetve, csillogószemekkel révedt a semmibe.

- Hékás! Föld hívja Toxy-t! – lóbáltam a kezem az arca előtte – Szóval sarok, sarok? Öcsém, míg az én életem egy kör, addig a tied valami kicseszett sokszög! – rajzoltam vigyorogva egy annak megfelelő alakzatot a levegőbe.

Naná, hogy bölcs hangomra azonnal felkapta a fejét – Ugyan már! Ne hülyéskedj! – kacagott idegesen, lángba borult arccal.

-  De.  Félően oda vissza asszony – sóhajtottam föl lemondóan.

 - Komolyan? – hajolt bele az arcomba, ha lehetett még csillogóbb szemekkel, én meg automatikusan hátráltam.

- Jah-jah! - bólogattam bőszen, majd még szélesebb lett a vigyor az arcomon – Lebuktál drága.

Ahogy ezt meghallotta, azonnal visszahúzódott erősebb vörösséggel és csak motyogott magának.

- Mindegy, nem is izgatom magam, vagy téged – álltam fel – Gratulálok a sarkodhoz. Viszont lenne egy kérésem: Ha lesz is valami lehetőleg semmi cukorborsó, oké? – indultam a konyha felé.

- Na, köszi szépen a támogatást! – kiáltott utánam sértetten – Ilyenkor a barátnőknek illik összeülni és egy nagyot lelkizni!

- Bocs, de te is tudod, tudod, hogy érzelmi fogyatékos révén köbö annyi empátia szorult belém, mint egy ananászkonzervbe. Különbben is, én kívülálló vagyok ebben a témában, beszéld át ezt Gwennel, most úgy is kezet foghattok – mutattam a szőkeségre és igyekeztem elsietni.

- Valamit titkol előlünk, szerinted is? – fordult a lány felé barátnőm.

- Egyetértek – bólogatott határozottan, majd egyszerre fordították tekintetüket felém.

- Én, titkolni? Mégis mit…? – kacarásztam elterelésképp. Nem jött be.

- Azt szeretnénk mi is tudni – szuggerált Toxic.

- Na, jó, erre nekem nincs időm. Megyek, nekiállok a kajának – menekültem volna, de sajnos csak volna.

- Szökni próbál! – kiáltotta le magát barátném, és mire észbe kaptam Gwen segítségével visszarántott, és a kanapén találtam magam, ismét. De ezúttal egy másik pózban, a karom le volt szorítva.

- Ez annyit tesz, hogy igen, titkolsz. Történt valami? Vííííí! Mesélj csak!

 - Ha megteszem elengedtek végre…? – bősz helyeslést kaptam válaszként – Jól van – sóhajtottam fel. Igyekeztem elmesélni a történteket – És… majdnem megcsókolt – fejeztem be halál nyugodtan, majd felálltam. Menekülni akartam, a szó legszorosabb értelmében. Azt a fejet le kellet volna fotózni, amit vágtak döbbenetükben. Tudom, hogy kicsit túloztam, elvégre tudom, hogy Nathanielnek eszébe sem jutna megcsókolni, hisz utál engem. Pont úgy, ahogy én is őt. És ez pont így van jól. Minden esetre fogtam magam, és átmentem a konyhába, hogy nekiálljak akkor a kajacsinálásnak.

Azok ketten akkor tértek magukhoz és vágtattak mellém, mikor már félig-meddig készen voltam.

- Uram isten! – kiáltozott Toxy – Ez ez… lenne az első! Mért nem hívtál?!

- Két dolog: Egy, csavarjuk le a hangerőt csajszi, lehetőleg ne tudja már meg az egész város. És kettő, csak lett volna, hála az égnek.

- Történt még más is? – nézett rám a másik oldalról Gwen. Eddig persze meg sem szólalt volna, most meg engem faggat, na kösz szépen.

Eszembe jutott az a besült kísérletem, hogy lemenjek a váltóruhámért, végül elnyúzottan sóhajtottam fel:

- Segítsetek a vacsiban, és közben mindent lemondok.”

A Centrum egyik bevásárló központját meghitt hangulat töltötte be. A karácsonyi ajándékot vásárló tömeg vidám sutymorgása és az ünnephez tartozó zene hallatszott mindenhonnan. Pontosabban hallatszott volna, ugyan is ezt az idilli hangulatot tejesen elnyomta egy – a jelmezbolt kirakata elől jövő – kiáltozás:

- Nem, nem és nem! Már vagy ezerszer megmondtam, nem veszek álbajuszt az alezredesnek! – jött az a bizonyos hang.

- Aj, de most mért nem, E.J.? Pedig azt mindenki imádja! Képzeld csak el – ugrott a másik mellé, majd el kezdett az éterbe mutogatni - Lizbeth ki nyitja az ajándékot és…

- És az Arch Knight után téged fog lelőni, Cuki – fejezte be szeptikusan Fletcher.

- Aj, olyan pesszimista vagy! – nyavalygott – Nézd már, milyen jól állna bárkinek! Pláne ha ráadjuk valamelyik lányra! – ábrándozott el – Muszáj, megvennünk! Hallod ember muszáj! – rázogatta a vállánál fogva.

- Ha annyira kell, vedd meg magadnak – tolta el magától fáradtan.

- Az nem fog menni. Az összes pénzt elköltöttem, ami nálam volt.

- És mégis mi a fenére, ha szabad kérdeznem? – fogta lesokkoltan a fejét mögötte Nate.

- Hát Harry-re a Horgászbotra! – vágta rá a legnagyobb természetességgel a hangjában – Ő az egyik legjobb döntés volt az életemben.

- Ez most komoly?! – bámult rá ledöbbenve Fletcher.

A szőke a kezébe temette az arcát – Mintha csak a vámpírt hallanám! – sopánkodott – Az a kanapémnak adott nevet!  Hagyd abba, könyörgöm…! Ne nevezz el soha semmit! Semmit!

- Most mi bajotok van?! – nézett értelmetlenül körbe, majd tekintette vissza tévedt a kirakatban lévő álbajuszra – Nem foglak itt hagyni! Fletcher! Vedd meg nekem a bajuszt, kérleeek! – bámult rá kiskutya szemekkel, mert tényleg nagyon akarta.

- Lehetőleg, nem szeretném hülyeségekre elherdálni a pénzem…- mondta teljes komolysággal a hangjában.

- Na légyszi, karácsonyi ajándéknak!!– könyörgött.

- Nem – szűrte ki.

- Gonosz vagy – motyogta sértetten – Al, én drága, egyetlen, mindenevő, cukorfalatom! – ugrott az albi elé – Vedd meg nekem! Adok süti cserébe! – alkudozott volna nevetve, de mit sem segített.

Az csak rá mosolyodott – Köszi, nem vagyok éhes.

A többiek először döbbenten, majd megbotránkozva bámultak rá, végül egységesen hátráltak pár métert – Mi van?! – kiabálták.

- Allen, minden rendben van…? – lépett mellé végül a rokona.

- Jah, persze! – fordult felé vigyorogva – De… Lehet egy kérdésem?

- Öhm…ja – válaszolt már előre félve a témától.

- Milyen, hogyha belezúgsz valakibe? – kérdezte gondolkodva. Nathaniel pedig magában kiakadt. Oké, ő az idősebb, de azért ennyire nem. Az az egy plusz év nála nem volt egyenlő a nagyobb élettapasztalattal.

- Izé – köszörülte meg a torkát, majd inkább kitérően kérdezett – Mért érdekel ez téged?

- Nincs különösebb oka… Amúgy észrevetted, hogy mennyire megváltozott Toxic?

- A-ha… De ez most hogy jön ide? – akadt fent a szemöldöke.

- Nem fontos. Inkább válaszolj arra, amit még kérdeztem. Milyen? És szerinted első látásra is lehet? – bámult rá kb. olyan érdeklődő tekintettel, mint mikor a kisgyerek megkérdezi a szüleitől, hogy a kisbabákat komolyan a postás hozza.

Szőkénk most kezdett besokallni. Ötlete nem volt, így jobb híján elkezdte a szokásos elemzést lenyomni – Nem tudom. Hevesen ver a szíved, csak Rá tudsz gondolni, ha a közeledbe van, úgy érzed magad, mint a Vizsga előtt… Az utcsóra pedig… bocs, de halvány lilagőzöm sincs, kérdezd Mr.Az-új-lánnyal-randizgatok-ot – mutatott Fletcherre.

- Hé! – kiáltott fel sértetten, majd Nate lesajnáló pillantásait látva inkább nem is izgatta magát, hanem a kérdésre igyekezett válaszolni –Bocsi Al, én sem értek hozzá. Biztos van…

 Az egy ideig emésztgette a hallottakat, végül elgondolkozva szólalt meg – Oké… Tegyük fel, hogy ez stimmelt, akkor lehet, hogy velem is ez van?

- Megeshet… - válaszolt teljesen nyugodtan – egy terminátor érzelmi szintjén – Nathaniel. Ebből is lehetet látni, már fogalma sincs, mit mondanak körülötte, annyira figyel.

- És ha egy régebbi ismerősünkbe, nem is tudom… mondjuk Toxicba? Olyan is megeshet…?

- Minden bizonnyal, jah… - bólogatott készségesen, majd abban a pillanatban, hogy végre fel is fogta, amit mondtak neki, felkapta a fejét – Hogy mi van?!

A reakció a többiektől is hasonló volt.

- Ez csak egy feltevés volt! – hárított azonnal, válasz helyett csak hitetlen pillantásokat kapott – Jó legyen – motyogta naivan – Tudom, hülyén hangzik pláne így három év ismertség után…

- Úgy néz ki, szólnom kell majd Trinemnek, hogy csináljon helyet a Preferenciát vesztettek klubjában – sóhajtott fel, de azért biztatóan rámosolygott.

- Mindent bele – tette a vállára a kezét Fletcher – Amúgy meg Nate, milyen Preferencia vesztet klubban van a nővérem…? – fordult mellékesen a szőke felé, mire csak egy „Hagyjuk, úgy sem érted Rómeó 2.0” legyintést kapott válaszul.

- Hajrá Allen! – pattant mellé Cuki – Tudod mit? Elismerésem jeléül majd veszek neked én egy olyan bajuszt, sőt jobbat!

- Én inkább úgy teszek, mintha nem is láttam volna… - jegyezte meg E.J.

- Wildfire, muszáj neked ilyen ünneprontónak lenni, pont mikor te miattad kell itt dekkolnunk? – vetette oda neki Nate fejcsóválva, majd vissza fordult – Minden esetre; Keanis? Jó választás, szerintem szimpatikus vagy neki.

- Mint ahogy neked meg Aven? – kérdezte kicsit megkönnyebbülve.

- Persze, persze – válaszolt magabiztosan, aztán eljutott a tudatáig – Mi?! Gyűlöm azt a nőt, úgy ahogy ő meg engem! – vágta rá.

Most ő kapta a hitetlen pillantásokat.

- Nekem nem úgy tűnik. Ráadásul annyira összeillenétek… - Nathanielnek, úgy tűnt, hosszú bevásárlásnak néz elébe.

Ezen felül, külső szemlélő számára talán úgy tűnhet, minden kétséget kizáróan telepatikus összeköttetés van Allen és Toxic között....

Bár, mit várhatunk a szerelmesektől?

Ennyi lenne ^^ 

Bye:

 Bogi