Raven 20. Fejezet

Helló!

Nos emberek meghoztam a következő részt!

Ezt a fejit Veronikának küldöm két okból: Egy mert ma van a névnapja! Boldog névnapot Sweetheart! És kettő: mert nekem is 18-án lesz vizsgám, ami már a nyakukon van,( és én nem készültem még rá egy centet se -.-" ) Minden esetre, kitartás Nika szívem, vasárnap már pihi van!!!

A többieknek pedig jó olvasást!^^

20. Fejezet

Két sorscsapás egy nap

                „Elképesztően jó érzés volt, de komolyan. Érezni, hogy ott lebegek ég és föld között, hogy Leo a kezei egyre jobban a nyakamra szorítja, hogy a srác jó kedvűen vigyorogott a tarkómba. Halál jó volt a gondolat, hogy mindjárt meg fulladok. Láttam, hogy drága barátaim csak tátognak ott lent, Nathaniel meg párszor a nevemet ismételgeti. Na, kösz szépen. Mit gondolok én, hogy csinálna valamit, áh ő nem! Inkább hápog, mint kacsa a sivatagban, én meg csak had lengedezzek itt, mint szennyes ruha a szárítón.

                - Biztosan gyönyörű a vére egy ilyen szépségnek, pláne, hogy annyi ember vérét ontotta ő is ki… - mondta elégedetten. Ööö, bocsi drágám, de nekem is szükségem van még a hallószervemre…

- Jah, mindjárt a te véredet is kiontom cicamica! – közöltem vele, mikor már tudatosult bennem az, hogy a többiek tanácstalanul bámultak minket. Legalábbis abból a hülye arckifejezésükből ennyit voltam képes leszűrni. Na, ennyit a nagy harcképzettségről! Értem én, hogy közelharcban én vagyok a legjobb, meg hogy nekem nem is kell elementedge, hogy egy verekedés során, győztesen kerüljek ki, de attól még néha én is szeretnék hercegnő lenni, hogy megmentsen engem a szőke herceg fehérlovon és ne nekem kelljen mindig megvédenem magam. Bár őszintén szólva sosem kedveltem a szőkéket, én jobban szeretem a barnákat, ha már itt tartunk. De az én helyzetemben ne válogasson az emberlánya! Főleg ha épp itt van a „szőkeherceg”. Az már mellékes, hogy nem mozdul. Igen ő minden nő álma, az, aki mindig és mindenkor segít, a törpe: Nathaniel.

                Míg ezen gondolkoztam, kecsesen hátralendítettem a lábam és tekintve, hogy Leo még mindig szorosan magához húzva fojtogatott gondolhatjátok hol érte a rúgás. Igen ott. Egy szó, mint száz, „tökre” pontos volt.

                A selyemfiú persze azonnal üvöltve engedett el. A tervem egyetlen szépséghibája az volt, hogy potom öt méter magasan lebegtem – eddig – a föld fölött. Tehát én zuhanni kezdtem.

Azt mondják, az embereknél haláluk előtt leperegnek életük eseményei, az, hogy mit csináltak jól, mit rontottak el rontottak el, jó és rossz pillanatok egyaránt. Azt, hogy lelassul eközben körülöttük minden és a másod percekből percek, órák lesznek. Azt mondják, hogy ezek azok a fontos pillanatok, melyek egy embernél előhozzák az élni akarást, a tiltakozást a halál hívogat karmaival szemben vagy segítenek neki beletörődni a vele szemben állókkal. Ez ad nekik erőt ahhoz, képesek legyenek minden erejükkel az itteni életükre összpontosítani, vagy ezzel ellentétben erőt ad ahhoz, hogy félelmek nélkül búcsúzhassunk el életünktől. Események, érzelmek, arcok, kapcsolatok, minden, ami valaha is jelentett valamit nekünk… Én is erre váram.

                Hiába hunytam le a szemem, semmit sem láttam, még az idő sem állt meg. Akármennyire is próbálkoztam erőnek erejével, még mesterségesen is előrángatni őket, mintha nem is léteznének, egyszerűen eltűntek.  Nem tudtam elhinni, hogy a fenébe lehet ez? Hiszen annyi mindenen mentem már eddig keresztül, akkor? Mért nem vagyok képes semmit sem magamnak mutatni? Ugyan ez volt Crimsonnál is: ott is csak a józan érveim voltak meg arra, hogy mért ne haljak meg csakúgy, mint most. Nem hiszem el, itt a biztos halál, alig két méterre tőlem és mégsem vagyok képes semmit sem előkotorni az agyamból. Mért nem akarnak utat törni maguknak, mint minden normális embernél? Hol vannak az emlékek? Azok az emlékek, amikből erőt meríthetnék, amik örömöt okoznának nekem az utolsó pillanatban, hová tűntek? Az én fontos emlékeim, hol vannak?

                Talán nem is történt velem semmi olyan, amire jó lenne emlékeznem… Akármennyire is próbálom áltatni magam, sosem voltam és sosem leszek „ember”.

Ezzel a gondolattal szorítottam össze a szemem és vártam a végzetes becsapódást. De nem jött. Helyette karokat éreztem a térdhajlatomnál és a vállamnál. Végül nehezen, de sikerült kinyitnom a szemeim. Ahogy ezt megtettem éreztem, hogy lelassul körülöttem az idő – minden bizonnyal késeltetett hatás –; Nathaniel fürkésző tekintetével találtam magam szemben. Ahogy tudatosult bennem az, hogy eredetileg ő kapott el és, hogy még mindig mereven engem bámul, legszívesebben abban a pillanatban elugrottam volna onnan, csak hogy nem tudtam meg mozdulni sem. Szóval még mindig élek. Bár attól tartok nem sokáig.

Nathaniel vállai felett elnézve mértem fel a helyzetet. Al, igyekezett valami támadás-félét rittyenteni, azzal, hogy sorjában küldte Leora a széllökéseket, Fletcher meg elé állva próbálta felfogni a másik támadásait. Eközben ellenségünk még mindig kicsit görnyedve, x-alakban tartva lábait – ohohó, szóval ennyire fáj neki… Király vagyok!– tett kísérletet arra, hogy eltörölje őket a földszínéről, de ez nem jött össze. Hiába, nem véletlenül lettünk azok, akik.

Ebben a pillanatban érkezett meg a „felmentő sereg”, Andrew hadnagy és még néhány ember személyében. Ember, ezek ott fent mér’ nem képesek legalább egy épkézláb elementalistát küldeni, ha egy elementalista az ellen felünk?!

Ebben a pillanatban gondoltam arra, hogy ismét visszaszállok az ütközetbe, mert nélkülem ezek nem igazán fognak egyről a kettőre jutni, így hát felpattantam a hős szőke karjaiból. Az abban a pillanatban, hogy kisilabizálta, hogy mi is a célom ezzel az aprócska mozdulattal, utánam kapott volna, amennyiben én ez meg nem érzem és egy nagyobbat nem léptem volna. Ennek eredménye képen nem sikerült elkapnia, mi több, a padlóba orrort. Felkaptam az lejtett kardom, amit addigra átalakítottam a kezem köré épített ágyúmmá, félre toltam a többieket, majd minden erőmet a szerkezetbe összpontosítottam.  Szükségem volt egy erős, mindent elsöprő gömbvillámra, ami biztosan nem téveszt célt ezért használtam az ágyúm. Végül az általam kialakított méretes villámot rászabadítottam.

Leo nem ijedt meg, sőt ellenkezőleg kiegyenesedett és mikor a gömböm a közelébe ért egy suhintással megfordította az irányát… így én lettem a saját célpontom. Mikor az engem eltalált… nem tudom leírni milyen fájdalmas volt. Éreztem, hogy irányíthatatlanul, görcsösen rángatózok. A gömböm ereje a falhoz csapott, ott még annyira voltam képes, hogy egy töredékét az engem érteknek átadtam a feladónak. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem.

Később megtudtam, hogy Leot utolérte az ajándékom, így ő is a földön kötött ki rángatózva. De, ahogy a többiek odamentek összekaparni a srácot, mire az vigyorogva egyenesedett föl, és fiúimat egy kisseb lökéshullámmal eltüntette az útból. Végül, fogta magát és a dossziéval együtt eltűnt. De még ha ez nem lenne elég felgyújtotta az archívumot és a privát könyvtár egy részét!

De még mindezek előtt még magamhoz kellett térnem.

- Kész, az összes sérülését meggyógyítottam – hallottam Fletchert – Onee-chan, Onee-chan! – próbált keltegetni, majd még Allen is csatlakozott hozzá.

Mikor félkómásan kinyitottam a szemem, két Nathanielt láttam. Nem, nem viccelek, tényleg kettőt.

- Ne már, belőled még egy is túl sok – hanyatlottam vissza nyöszörögve a padlóra. Nagyon megrendítő élmény volt komolyan.

- Eeeeh? Minden oké, Trinem? – hajoltak fölém én meg felemeltem az egyik kezem azzal a célzattal, hogy leütöm az egyiket, de azon egyszerűen átszaladt a kezem. Az meg ikrével értetlenül bámult rám. Lightshadow fejei ekkor kezdtek össze állni, és rá jöttem, hogy itt most baj van.

- Asszem, duplán látok – közöltem a tényt a többiekkel.

A szőkék közben felemelték a kezüket – Hányat mutatok?

- Nem tudom…? – meresztetem a szemem és próbáltam retusálni a másfél kezet – Harminchatot?

- Azt mondtad duplán látsz, nem kilencszeresen – vetette oda nekem szemforgatva.

- Hé, bocs hogy élek! – takartam el a fejem a karjaimmal, mert nem volt kedvem a képét bámulni – Lehetőleg csak akkor gyászolj, ha már jól vagyok, akkor még visszavágni is van kedvem.

Természetesen nem kellett sok idő, hogy összeszedjem magam. Két percig nem voltam, hajlandó megmozdulni, majd végül mikor már megpróbálkoztam a látással a szemem már oké volt, így hallgathattam azt, hogy az öcsém már megint leszedi a fejem azért, mert mindig előbb cselekszem, mint gondolkozom. Végül összekapartuk még Gwent, aki próbálta az „erősítésnek” elmagyarázni a történteket és mentünk kedvenc főnökünkhöz jelenteni az eseményeket. Nem akadt kii, ő mért tenné? Bár ez az állapot csak addig tartott, míg rá nem jött – pontosabban, míg el nem mondtuk –, hogy mi égett szó szerint hamuvá.

- Hogy micsoda?! – akadt ki Lizbeth-tel szinkronban. Ember, Gerlepár 2! Most már komolyan érdekelne, hogy E.J. drága mikor teszi már meg az első lépését.

Szóval Wildfire hőbörgött, Lizbeth meg a maga precizitásával neki is állt a telefonon intézkedéseket tenni. Szegény Naomit meg ráállította az archívum visszaállítására, mert tudta, hogy a lány már titokban az egészet át olvasta.

Ezek után az öcsikém meg Al nekiálltak aggodalmasan a velem történtekről mesélni, mire az a drága, egy szem Futótűz halál nyugodtan kijelentette, hogy innentől kezdve az unoka tesómhoz fogok költözni, mert mától ők fognak vigyázni rám. Rám!!!

- Na nem! – akadtam most én ki.

-  Nem maradhatsz egyedül, ráadásul most már nem egy embertől kell tartanod, aki ismeri a tartózkodási helyedet.

- De nem vagyok egyedül!

- Fletcher és a Kisasszony nem számít felügyeletnek. Hisz, tudom, hogy tudod őket manipulálni.

- De mér’ pont Shadow?! Allennel semmi bajom, de ezzel a törpével! – hőbörögtem – És a többiekkel mi van? Őket is látták! – mutattam rá arra, hogy az összes díszpinty ott velem mindkét alkalommal.

- Lehet, de őket, az első esetnél Lightshadow kivételével, nem érte sérülés. És ha ez nem lenne elég mindkét alakalommal ők talpon maradtak, míg te… hát, nem – emelte rá tekintetét.

- De… - kezdtük volna az öcsémmel.

- Nincs semmi de. Velük mész és kész! – esküszöm, tombolán nyerte a rangját, vagy lefizette a választóbizottságot.

-DE… - kezdte most már Nathaniel is. Életünkben tán most értettünk harmadszorra egyet valamiben: Márpedig én egyáltalán nem lakhatok nála!

- Mondom, hogy semmi de! Nálatok fog lakni, ha tetszik, ha nem!

- De – Wildfire kezdett volna Al szavába is bele vágni – jó!- egyezett bele.

- Na, köszi Al… - mormogtuk Shadow-val.

Rosszkedvűen tisztelegtünk, majd elindultunk kifelé. Wildfire győzedelmesen kiáltott még utánam – Úgy készülj Titánia, hogy ameddig nem lesz vége ennek az egész Crimson-ügynek, ott leszel! Ne aggódj, a ruháidat, majd utánad küldetem! Jó szórakást!

Az ajtóban állva még vissza kiabáltam neki angyali mosollyal az arcomon – köszi! Neked meg ahhoz a vörös macához, akivel a hétvégén enyelegni láttalak! – végül bevágtam magam után az ajtót.

Természetesen egyáltalán nincsen egyetlen vörös maca sem, akit az „Arc Knight” megpróbált volna felszedni, és ezt a többiek tudtára is adtam.

Mert halál hülyén bámultak rám.

Csak ejtettem, hogy erre Lizbeth kiakad majd, mert az hétszentség, hogy neki sem közömbös az az idióta, úgy, mint a másiknak is ő. Ezzel a többiek is egyet értettek.

És nem tévedtem.

- Na de Arc Knight! Hogy teheti, hogy a dolgozós hétvégéit inkább holmi örömlányokkal tölti?! Hogy viselkedhet így egy felelősségteljes…

Mindent bele Lizbeth! – gondoltam, és magamban közben nagyokat nevettem rajtuk.”

Ennyi^^

Kép ( aprópopó, felkerült egy plusz kép az előző részhez)

Aven - csak hogy legyen elképzelés arról a magic ágyúról ;)

Bye:

   Bogi