Raven 21. Fejezet

Hello!!!

Nos itt is lennék, túl vagyok az egyik a vizsgámon! (és 109-ből 11. lettem!!!!)

Hoztam a a következő részt! Ím, kezdődik a csövezés a szösziéknél... Hogy ebből még mit hozok ki arról még fogalmam sincs. 

Minden esetre:Jó olvasást! ^^

21. Fejezet

,,Szeretem" a fogdám

 

                ,,No, igen. Végül a Lightshadow „rezidencián” kötöttem ki. Aminek csak úgy mellesleg nem kicsit családi ház feelingje volt – talán mert tényleg az is – a belvárosban! Az első gondolatom ez volt: Hogy kaphatott ez a világ ökre ilyen lenyűgöző házat?! Aztán megnyugtattam magam, hogy az enyém még mindig jobb – az már mellékes, hogy úgy nyolcan lakunk benne…

                Mindezen felül, a gyerek háza tényleg szívmelengető látványt nyújtott - és én nem szoktam ilyesmit mondani, hacsak tényleg nem az. A háznak rendes előkertje volt, ami még gondozva is volt, a barackvirágszínű falak, amikre borostyán fut fel és az ajtóhoz vezető út végig ki van téve aprócska bokrokkal. Belül sem volt rossz látvány. A kis előszoba egy takaros nappaliba vezetett, ami félig-meddig - bár lehet, hogy annyira sem -  egybe volt nyitva a konyhával. A szemközti falnál lévő üvegajtó pedig az erkélyre visz. Az előszoba melletti bejárat mellet van a lépcső az emeletre, ahol van két háló, egy könyvtárszoba és a folyosó végén egy kétszárnyú üvegajtó, ami egy erkélyre nyílik. Szóval egy szó, mint száz, a ház tündéri, és most már meg értem Alt, hogy mért nem akkora baj neki az, hogy itt kel laknia, ahelyett, hogy velünk hazajött volna.

                De a ház külleme azon nem segített, hogy ne kapjunk össze már az elején a szöszivel.

                - Hé, nem hozhatnám magammal a tesómat is? – néztem fel a vállam fölött a szőkére, mert én éppen a nappaliban a bőröndömön üldögéltem – amit Wildfire küldött utánam – nagy nyugodtan – Idegesít, hogy egyedül vagyok…

                - Ugyan már Aven, én itt vagyok neked! – mosolygott rám a velem szemben ülő Al.

- Attól én nem félek – bólintottam felé – Bocsi, rosszul fogalmaztam: Engem az idegesít, hogy ő van egyedül.

- Ott van Gwen is, szóval nem lesz egyedül.

- Na, most már jobban zavar a dolog! – fogtam a fejem idegesen – na, had legyen ő is itt, kérlek! – fordultam vissza Shadow-hoz.

- Szó sem lehet róla – nevetett fel cinikusan – Még neked sincs hely nem hogy három embernek! Így is kénytelen leszel a kanapén pihentetned a buksidat.

- Nézd mán’, nehogy má’ ennyire túltengjen benned a nagy vendégszeretet! Aludj te a díványon én meg ágyban! – pattantam fel idegesen.

- Hah, még mit nem! Én inkább a saját kényelmes ágyam választom a szobámban! – horkant fel.

- Jogos, nincs isten, hogy a te barlangodat utánad belakjam!

- He, mi bajod a szobámmal, mégis?!

- Az, hogy be se férnék oda! – pattantam fel a kanapéra, hogy magasabb legyek a szöszinél.

- Ki az, akinek még Hüvelyk Matyi ágya is túlontúl nagy lenne?! – kiabált rám.

- Hát, nem én, nem is Al, szóval…

- Hókakisasszony!

- Kerti törpe!

-  Vámpírvalag! Vagyis inkább vámpírdisznó!

- Még te beszélsz? Te nem vagy képes rendet tartani!

- Az lehet, de én legalább nem élek vissza mások vendégszeretetével! – vágta hozzám.

- Tudod te mit jelent az egyáltalán, vagy csak úgy random dobálózol a szavakkal?! – kiabáltam oda neki.

- Öhm… Srácok, én simán elalszom a kanapén, ha kell, Aven meg nyugodtan aludhat az én szobámban, úgyis csak addig leszek itt, ameddig Electra vissza nem jön vissza a kulcsaimmal… - szólt közbe félénken Al.

- Pofa be Al! – torkoltuk le egyszerre szegény srácot, majd nekiálltunk farkasszemet nézni egymással. Végül fogtam magam és leütöttem a szöszkét.

- ÁÚ! – fogta sértetten a fejét – Moderáld magad kisasszony, vagy kiteszlek, mint a macskát…

- Kösz, nem vagyok kíváncsi a végére! – intettem le majd inkább elterültem a bútoron. – Vagyis inkább rád nem vagyok kíváncsi! Szóval pofa be, vagy kapsz még egyet! – helyeztem magam kényelembe.

- Te komolyan nem vagy normális… - fogta még mindig fájdalmasan a fejét – Én nem fogok rád vigyázni az biztos.

- Nem is kell, én magamra is tudok vigyázni – vágtam rá szórakozottan.

- Amúgy tényleg, az Arc Knight nem azt mondta, hogy valamelyikünknek muszáj Avenre vigyázni? – ült le a kanapé fejemhez közeli karfájára és kezdett el szórakozni a hajammal.

- Ha ez van, akkor vele akarok lenni! – mutattam a fejem fölött Allenre.

- Az jó lenne, de akkor meg mit gondolna Mercedes? – bámult a szöszire. Segítek Mercedes Al randi partnere… bár inkább áldozatnak hívnám.

- Rám ne számíts!

Végül Al addig húzta a szőke agyát, ameddig sorsot nem húztak.

Nathaniel húzta a rövidebbet.

Allen kis híján kánkánt járt

Én meg nem örültem.

Kicsit sem.

Szóval, nem elég, hogy egy helyen kell laknunk, de még ezen felül még egy léktérben is kell lennünk! Már alig várom… Csodálatos lesz. És ezzel a szőke is így volt.

- Nem. Nem. Nem!– akadt ki.

Én már kezdtem fáradni, szóval úgy voltam már vele, hogy „Minden Mindegy” – Úgy néz ki, mégis de… - feleltem nem törődőmbe, mert már elegem volt a hisztiből mára, majd a másikoldalamra feküdtem a díványon.

- Te meg vagy húzatva? Mi az, hogy de?! És az ellenzés?

- Tudod, drága, ha túl sok szívatást kapsz, egy idő után már tojsz az egészre…

- Én nem vagyok hajlandó ezzel az elmebeteggel egy percnél több időt eltölteni! – viharzott fel sértetten az emeletre.

Míg a törpe fent pufogott, Al lemondó sóhajjal ment be a konyhába, én meg gondoltam csinálok valami hasznosat, és megnézem mit pakoltak bele a bőröndömbe. Megrökönyödve tudatosult bennem, hogy azok a barmok nem raktak semmi mást a táskába csak ruhát! Ruhát! Ne értsetek félre, az olyan alapdolgok, mint fogkefe meg ilyesmi benne volt, de azokat is egy évig kerestem! Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ennyi cuccom van… Ezzel még nem is lenne nagy probléma, de nincs mit csinálnom! Azok az idióták semmimet nem pakolták be, sem a könyveim se semmim. Asszem, jó kis hétvége elé nézek…

Végül feladtam a keresgélést és Al segítségét kértem ez ügyben, aki meg azt tanácsolta, hogy keressek valamit a könyvtárszobában, úgyis egy az ízlésünk a szőkével. Ezt egy jó ötletnek találtam, szóval fel is baktattam az emeletre.

A szobába belépve nem láttam mást csak temérdek sok könyvespolcot, egy asztalt előtte széket, amin épp a szöszi volt, aki hátra dőlve a fején egy könyvvel rontotta a levegőt.

- Mit akarsz? – motyogta unottan könyvvel a fején – Nem látod, hogy dolgom van?

- Mér’ mit csinálsz?

- Melyiket akarod tudni: Amit kéne, vagy amit tényleg csinálok?

- Öhm, mindkettőt…?

- Elvben papírmunkát – bökött a nagy halom papírköteg felé – valójában meg tojok az egészre és inkább pihenek. Szóval mit akarsz?

Neki is vázoltam a dolgokat addigra már lekerült a képéről a könyve, végül megértően bólintott.

- Aha. Akkor válasz nyugodtan – mutatott körbe.

Belehajoltam az arcába - Mindegy melyiket?

A szöszi egy pillanatig bámult rám majd egy gyors fejrázás után válaszolt. – Ja, persze…

- Komolyan? – döntöttem oldalra a fejem.

- Aha…? – bámult rám furcsán.

- Akkor ezt kérem! Köszi, viszlát! – kaptam ki a kezében lévő kötetet majd odébb is pattantam és már indultam is volna ki, ha az az elmebeteg nem kap el hátulról.

- Hékás, jössz vissza! Azt mondtam bármelyiket viheted, de azt nem, hogy pont az enyémet! – rivallt rám.

- De én ezt akarom olvasni!

- Te szörnyű vagy mondták már?! – sóhajtott fel lemondóan, majd levett az egyik polcról egy ugyan olyat – Itt van.

- Kösz… - nyúltam érte, majd hirtelen kikaptam a másik kezéből az „eredeti” könyvet – de nekem ez kell! Szia! – repültem ki a szobából.

- HÉ! Jössz vissza! Idióta! – kiáltott utánam.

- Azt lesheted! Ott van a másik, azt olvasd! – kiabáltam vissza.

Visszabaktattam a nappaliba és letettem a szerzeményt, de mivel nem volt kedvem olvasni, inkább kimenetem a konyhába. Al épp valamilyen tésztát gyúrt nagyban, miközben dúdolgatott. Tündéri kissrác, nem véletlenül vagyunk fogadott tesók. És még házias is.

 - Mit sütsz kis szűcs? – léptem mellé szórakozottan.

- Reszelt túrós sütit! – mosolygott rám.

- Egy gyors kérdés: ugye nem saját recept?! – kezdtem el sápadni, ha Allen süt és az a saját receptje az a világ legújabb és legveszélyesebb tömegpusztító-fegyvere.

- Nem, ez most nem az – sóhajtott fel – Most komolyan, mi a bajotok a receptjeimmel?

- Semmi semmi! – csak eddig egy túlélője sem volt az esetleges kóstolásoknak… tettem hozzá gondolatban - Amúgy, hogy állsz?

- Még csak most gyúrom a tésztát, aztán hagyom állni hűtőben estére és majd holnap megsütjük!

- Csinálhatom a túrókrémet? – mutattam a pultra kitett többi alapanyag felé – Az eredeti receptet én is ismerem!

- Persze!

Miután kiszálltunk a konyhatündér szerepéből, a kezünkben egy-egy forrócsokival leültünk a kanapéra és minden hülyeségről, ami csak az eszünkbe jutott beszélgetni kezdtünk. De valamiért nem tudtam annyira jókedvűen és felszabadultan beszélgetni vele. Zavart valami. végül úgy gondoltam, ha nem Allennel beszélem meg, akkor mégis kivel? Így felvetettem a témát:

- Hé, Allen, kérdezhetek valamit? – kavargattam elgondolkozva az italom.

- Persze… - nézett rám furán a hirtelen hangulatváltozásom miatt.

- Neked volt már halál közeli élményed?- mondtak ki gyorsan mintha valami nagyon egyszerű dolgot említettem volna.

- Hát, a túlélőpróba maga egy halál közeli élményvolt… Egész végig azt hittem, hogy meg fogunk halni. Igen, azt hiszem volt.

-  Mi játszódott le akkor benned? Akár csak egy pillanatra is – még mindig meredtem bámultam a forrócsokim, nem mintha annyira érdekes lett volna.

Al egy ideig gondolkodott majd válaszolt:

- Jó kérdés… Talán csak annyi, ami a filmekben szokott: egyszerűen lepergett előttem az életem… - gondolkodott tovább – Arra emlékszem, hogy főképp csak a jó dolgokat láttam és valamiért sokkal jobban éreztem magamat utána... Miért kérded? – emelte rám tekintetét.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta olyan volt, mintha egy nagy adag hidegvízzel öntöttek volna nyakon. Eddig csak azzal nyugtattam magam, hogy ez csak valami hülyeség, hogy biztos csak azért nem volt nálam ilyesmi, mert nincs is, de így, hogy Allennél is volt… Mivel álltassam magam? Mivel próbáljam meg elkendőzni még magam előtt is a tényt miszerint még mindig nem vagyok emberi? Hogy hiába próbálkozom még élet-halál küszöbén is képtelen vagyok normálisan viselkedni?

- Aven? –hallottam Alt, ahogy szólongat.

- Hmm? Bocs, csak elgondolkoztam valamin… Hol tartottunk? – rázódtam vissza a magam mosolygós szerepembe.

Onnantól ezt a témát már nem érintettük többé… Én pedig hagytam magam, hogy szembesüljek azzal, ami számomra elkerülhetetlen: sosem nevezhetem magam normális embernek…”

Nate halkan lépegetett le a lépcsőn. Egyetlen célja volt a késő éjszakai kiruccanással: Kicserélni a könyveket bármi áron. Mert ő nem fog egy lánnyal szemben még egy ilyen pitiáner dologban sem kikapni. Mikor leért a nappaliba, észrevette, hogy az „ellenség” nem hogy ébren van, de még csak meg sem próbál aludni.

Aven csendben ült a kanapé végén és maga elé bámulva gondolkodott. Az ablakon besütő gyér holdfény csak annyira világította meg az arcát, hogy látni lehessen, hogy kiüresedett tekintettel bámul maga elé. Valahogy teljesen más volt így a külleme. Egy kicsit sem hasonlított így arra az örökké csak mások idegesítésében örömet lelő túlságosan jókedvű énjére, akiből csakúgy sütött a túltengő önbizalom. Sőt a teljes ellentéte sugárzott belőle.

- Tudom, mit gondolsz, már megint mindent túlreagálok – szólalt meg halkan. A másiknak egy kis időbe telt mire rájött, hogy ez nem is neki szól, a lány csak magában beszél – Tudom, hogy ez csak egy apróság, de mégis, te mit tennél? Ja, tudom, mint általában: egyszerűen nem izgatna. A baj az, hogy te és én nagyon mások vagyunk. Engem, aki így sem a megtestesült emberség nagyon zavar. Hiába nem bántam meg semmit… - sóhajtott fel – De biztosan csak én fújom fel a dolgot. Lehet, hogy csak azért nem pergett le előttem semmi, mert nincs is semmi, amit jó lenne felidézni… muszáj, hasznos emlékeket gyűjtenem…

Lassan az ablak felé fordult, majd megszorította a nyakláncát.

- Akkor is, mégis mit csinálhatok rosszul…? Nem, mintha válaszolnál… Egyáltalán normális vagyok én? – nevetett fel keserűen – Erre még válaszolnod sem kell. De komolyra fordítva a szót: hiányzol, Daniel, tényleg – szorította meg még erősebben a nyakláncát, majd összekuporodott.

Nate egy pillanatig még nézte, kíváncsi volt mire mondhatta ezeket, de nem akarta, hogy észrevegye őt. Gyorsan vissza settenkedett a szobájába, ahol befeküdt a meleg párnák közé, kibámult az ablakon és azon gondolkodott vajon, hogyan tudna segíteni annak, aki nem képes „érezni”...?

 

Nos, ennyi!!! Remélem tetszett! ^^ 

Kép:

A ,,Rezidencia" kívülről.

Al sütés közben

Bye:

   Bogi