Raven 14. Fejezet

No, helló, helló

S ím itt volnék a következő résszel!

Nem is szövegelek tovább. Jó olvasást. ^^

14. Fejezet

Utolsó simítások

                „- Remek! – kiáltottuk egyszerre Gwen, Al, Fletcher és én, október 26-án, közvetlenül a bál előtti napon. Mindannyian a már teljesen feldíszített termet bámultuk, ami –még ha nem is az én esetem – egész jó lett.

Nathaniel kedvetlenül lihegett mellettünk.  Még mindig azt tettette, hogy megviselte a létrán való fel-lemászkálás.

- Csodálatos lett! – lelkesedett a másik oldalamon álló hármas. Al pedig még egy bátorító mosolyt is küldött alélt uncsijára.

-  Ha Wildfire még egyszer parti szervezésre utasít engem, esküzöm leütöm! – volt a válasz Al bámulására.

 - Segíthetek? – kérdeztem tőle, mert valljuk be őszintén, hiába volt szórakoztató, akkor sem csinálnám meg még egyszer.

- Ja, majd őt is megsütöd, mint múlt héten engem, igaz? – kérdezte szarkasztikusan.

- Tudod mit? Inkább nem is veszek rólad tudomást – legyintettem – Akkor már csak a kaját kell még egyszer át beszélni - Alnek a kaja szó hallatára felcsillant a szeme – Ja és jut eszembe! Al, próbáld meg az ételfogyasztásod minimális keretek között tartani! – figyelmeztettem, mire ő rögtön csalódottan hajtotta le a fejét. –  És még ott vannak a zenészek is. Azt hiszem, én hamarabb elindulok, és hazafele menet rákérdezek náluk, hogy biztosan vállalják-e.

- Nem lenne valami szerencsés fordulat…

- Ha, még az is történik, nincs akkora baj, maximum neki állunk énekelni unalmunkban, én meg alá zenélek valamin… - gondolkoztam el.

- Nem rossz ötlet… hé, tudtátok, hogy mikor kicsik voltunk, Onee-chan énekes akart lenn? – nézett körbe Fletcher vigyorogva.

Én abban a pillanatban úgy éreztem el akarok süllyedni, de e helyett inkább csak kiáltozni kezdtem – FLETCHER!

- Tessék? – kérdezte az szórakozottan, miközben a többieknek valami nagy nevethetnékje támadt. Vagy attól, amit még az öcsém mondott, vagy attól, ahogy leálltam hisztizni.

- Szerinted?! Mégis mi köze van a Törpének a gyerekkori vágyaimhoz?! – toporogtam idegesen.

A szöszi is beleszólt a szóváltásunkba:

- Az ég egy adta világon semmi, Trallala – szakadt tovább.

- He, a Trallala most fog össze verni, ha még egy szót szólsz, eszement!  - léptem elé fenyegetően.

- Csak nyugodtan! Most már nem fogom vissza fogni magam, akár lány vagy, akár nem! Bár, ahogy elnézlek, nincs benned semmi nőies… - vigyorodott el kajánul, ahogy végig nézett rajtam.

- Te kis hímsoviniszta állat! Csak kapjalak a kezeim közé, még annyi sem marad belőled, mint amennyi eredetileg volt, pedig még a törpe is nagyobb termetű nálad! – kiabáltam vele.

 - Ki az, akit még a bolha is nagyítóval néz?!

- Nem tudom, nézz tükörbe!

- Mondta ezt az, aki még a vámpír valagánál is sápadtabb!

- Húúú! Liliputi!

- Halvány Hölgyemény!

- Hulla! Olyan ismerős vagy. Nem játszottál valamelyik színdarabban falat, vagy ilyesmi?

 - Esküszöm, kicsinállak! – ugrottam volna neki, de lebénultam.

 Pontosabban megint rosszul lettem. Megszédültem, és s következő pillanatban pedig egy széken találtam magam. Azon a kezemen, amit a szám elé tettem, addig, míg a köhögő-görcsöm lecsillapodik, lassan csöpögött lefele a vér a padlón alkotta apró pocsolyájába. Faja! Ráérősen emeltem fel a tekintetem és – ahogy arra számítottam – mindenki aggódva nézet rám kivéve persze az törpét, akinek a véleménye teljesen hidegen hagyott. A nagy riadalomra csak a szemem forgattam és lemondóan ingattam a fejem. A reakciómra, a többiek fellélegeztek, végül Fletcher lépett elém:

- Onee-chan, már megint nem vetted be a gyógyszered, ugye? – kezdte dorgáló hangon.

Én csak karba tett kézzel durcásan motyogtam – Minek tenném? Utálom azokat a keserű gyógybogyókat…

- Az ég szerelmére! Hogy lehetsz ennyire makacs?!

- Csak az vagyok – játszottam tovább a sértődöttet – És amúgy is, úgy sincs nálam semmi, szóval…

- Akkor, most beveszed! – kezdett kutatni a táskámban, és visszatért azokkal a gusztustalan pirulákkal a kezében. Hogy kerültek azok az én táskámba?!

- Tudod mikor!

- Most! – nyomta a kezembe ellenmondást nem tűrően.

Kedvetlenül vettem el és szörnyülködve küldtem magamba az bigyulákat. Viszont azt beismerem, hogy hatásosak, mert már fél perccel később jobban éreztem magam.

- Mikor fordult elő utójára? Azt hittem, már javul az állapotod… - aggódott azért tovább Al, miközben azt nézte, ahogy én próbálok arról megbizonyosodni, hogy az öcsikém nem rejtett-e el még több bigyó-bogyót a táskámba.

- Nem így van… - sóhajtottam fel fáradtan, majd mosolyogva felegyenesedtem - De nem zavar. Az egyetlen baj ezzel az, hogy ha azt akarom, hogy az ellenfelem ugyanolyan sérüléseket szerezzen, mint én, akkor az csak akkor jöhet szóba, ha nincs már esélyem, vagy ez lesz. De amúgy ezzel nincs semmi bajom – a derültségem látta a szöszi csak a szemét forgatta – Hozzá szoktam. Bár az elején nagyon ijesztő volt, hogy konkrétan vért hányok, de a rengetek műtét megtette a hatását. Bár ugyan ezt az a jobboldalamról is elmondhatnám… - néztem rá a mechanikus jobbkaromra, majd jókedvűen vállat vontam - Ez van! Nekem ez is tökéletesen megfelel. Bár ez sem volt semmi, pont akkor tértem magamhoz, az alku után, mikor épp a karom a karom akarták amputálni. Végül összehozták és úgy durván fél évre rá, hogy megkaptam ezt meg tudtam már a mozdítani fájdalommentesen az ujjam. Hihi – ezt az egészet úgy mondtam, mint, aki beletörődött ebbe az egészbe, sőt talán úgy nézett ki, mintha még élvezettem leltem a mesélésben. Ahogy végül felnéztem rájuk megakadt a szemem valamin: a szöszi egy pillanatig irigykedve bámult, de mire lett volna időm megbizonyosodni róla visszatért a közönyösség a képére – Egy évvel később felépültem mindkettő nyavalyámból – folytattam elgondolkozva – Mindig akkor lettem rosszul, mikor a leginkább nem kellett volna… Például még mielőtt idejöttünk: hát nem pont azért zárt be minket a Kopasz, mert rosszul lettem?

- És nagyon fáj? – kérdezte kivételesen részvéttel a hangjában Nathaniel.

Azt hiszem mindannyian döbbenten pislogtunk össze a kérdésre. Végül csak összeszedtem magam – Nem, már nem nagyon. Hozzá szoktam. -  néztem közömbösen, de valójában jól esett az érdeklődése.

Ezzel fogtam a cuccaimat és elindultam. Az ajtóból még elköszöntem mindenkitől, majd bezárult mögöttem, én pedig végre egyedül lehettem egy kicsit. Túl sokáig mutattam magam erősnek…”

Másnap Nate ásítozva figyelte az épp hangoló zenekart. Végül el tudtak jönni, így nem volt semmi ok az aggodalmára, miszerint Aven énekelni kényszerül. A bál kezdetéig, még több mit két óra volt hátra, de mint szervezők jóval hamarabb ott kellet lennie mindenkinek. Természetesen, Wildfire, mint magas rangú tiszt nem fogy korábban érkezni sőt, minden bizonnyal a hatáskedvéért még késni is fog, bár ezzel lehet, hogy a delegáció ellenszenvét fogja kivívni. Nate továbbra is hulla fáradt arccal bámult maga elé, mikor Al és Fletcher mellé léptek. Unokatesója mérgesen nézett rá:

- Megmondtam, hogy ne olvass hajnalig, hanem aludj, de nem… te nem! Te inkább már csak azért is baglyoztál mi? Ha E.J. leszid minket, mert te nem tudsz minden lánnyal a teremben táncolni, akkor az a te hibád. Mert így nem hiszem, hogy menni fog.

- Istenem, AL, ne szállj már el ennyire – a mondat ásításba fulladt.

- De ez fontos! Ugye, Fletcher?  - fordult segítség kérően a mellette állóhoz.

- Szerintem is túlreagálod. Én sem akarok senkivel sem táncolni, maximum két-három lányt felkérek, ennyi… – mosolyodott el kínosan.

- Belétek meg mi ütött?- nézett körbe kétségbe esetten – Hadd, találjam ki Fletcher, azok, akikkel táncolni fogsz az biztosan Aven meg Gwen, mi?

- Nem mondom, hogy nincs igazad… - nézett feltűnően másfelé.

- Most mit fújod fel annyira? – kérdezte szem forgatva Nate.

- Én táncolni akarok! – vágta rá teljesen belelkesedve Al.

- Akkor nem fogsz egész idő alatt a büfés asztalnál szobrozni? Furcsa lesz…

- Igaz is. Azért majd ennem is kéne… - gondolkodott el – De itt most nem is ez a lényeg!

Nate laposan pislogott, majd eszébe jutott mivel köthetné le Alt – Amúgy az öltönyöket elhoztad ugye?

Al csak pislogott, majd szólásra nyitotta a száját, végül becsukta.

- Al…

- Megyek, megnézem! – ezzel elviharzott.

- Esküszöm azt hittem, hogy olyan hisztit fog le vágni, mint amilyet nővéred szokott – sóhajtott fel – Igaz is hol van most?

- Nem tudom, még ma nem találkoztam vele. Szerintem Gwennel jön – gondolkozott el.

Abban a pillanatban a szőke hajú lány lépett be és egyenesen hozzájuk indult.  – Sziasztok.

- Szia, Onee-chan?

- Nem tudom. Velem nincs. – vont vállat –Amúgy, nem tudjátok, hol van az öltöző? Ezt le kéne ezt pakolnom – emelte fel a kezében tartott bezsákolt ruhát.

- Gyere, akkor körbevezetlek – húzta magával Fletcher.

Aven abban a pillanatban lépett be, a hatalmas, impozánsan feldíszített ajtón, mikor Gwen is elhagyta a termet.  A lány két jókora kartondobozt cipelt, így nem látta merre is megy. Nate oda lépett és fél kezébe fogta az egyik dobozt. Egy kicsivel nehezebbre számított, bár így sem volt könnyű dolga.  – Mi van ebben?

- Tányérok, mért mit gondoltál? – a doboz tompa puffanással ért földet. Aven felegyenesedett és a jobb vállánál lévő illesztését megtapogatta. – No, az étkészletet már reggel kipakoltam, ott van hátul, már csak ezek maradtak. Segítesz? Még ott vár kint kb. tíz ilyen ládika – mosolygott rá.

- Ööö… persze, mennyünk – bólogatott fáradtan. Abban reménykedett, hogy a friss, őszi levegő, majd felélénkíti egy kicsit, így követte az előtte energikusan szökdécselő lányt.

Az a válla fölött pillantott hátra. – A többiek?

- A tesód Gwent vezeti körbe.

- És Al?

- Amilyen szerencsénk van, asszem otthon hagytuk az öltönyünket. Azt ment ellenőrizni – sóhajtott fel fáradtan, majd végig nézett a lányon. Az hosszú fehér tunikát viselt egy fekete kabátkával és hosszú szárú csizmát, vagyis a tőle teljesen megszokott utcai viseletet – Báli ruha?

- Mivel én nem vagyok olyan hülye, hogy otthon hagyjam, az öltözőben – lökte meg a bejárati ajtót, majd kifelé mutatott – Dobozok, Lightshadow. Lightshadow, dobozok. Tessék ismerkedni!

És valóban ott várt kint még tíz doboz arra, hogy bevigyék, majd kipakoljanak belőle… Nate mélyet sóhajtva kapott fel egyet, majd követte a befelé igyekvőt, hogy aztán megszabadulva az eddigi tehertől újat kapjon fel a rakományból.

Arról nem beszélve, hogy még ki is kell belőlük pakolni…

Nathaniel Lightshadow kezdte már málhás szamárnak éreznie magát.

És ez az érzés egyre csak nőtt, minden egyes perc elteltével…




És ennyi^^

Kép:
 

Aven
Fletcher, mert már róla régen raktam ki képet ;)



Bye:
   Bogi