Hellóó
Itten volna a következő rész!
Nem tudok rá semmi kölönegeset mondani, szóval....
Jó olvasást ^^
13. Fejezet
Közjáték
„- Nehogy már odatedd! – kiáltottam
fel kétségbe esetten. A szavaimat hatalmas puffanás követte: Lightshadow
lezúgott a létráról.
Fejcsóválva bámultuk, ahogy a
szöszke elterült a padlón.
Már durván két és fél hete a bált
próbáljuk megszervezni. És igen, a hangsúly a próbáljukon van. Most is épp
a díszítéssel bajlódtunk. Lightshadow egy masnit akart elhelyezni rosszul,
amennyiben én ezt meg nem akadályozom. A szöszke szerintem szívinfarktust
kapott a letolástól, és ezért a földön landolt.
Szöszikém sértődötten felállt:
- Hogy mered kritizálni a
stílusom?! Oda teszem ezt a szerencsétlen műanyagot, ahová akarom! – lobogtatta
meg a kezében tartott díszt.
- Nem azt mondtam, hogy nem
teheted oda, ahová szeretnéd, hanem azt, hogyha egy milliméterrel arrébb
tennéd, akkor még szimmetrikus is lenne! – replikáztam.
- Ez most kit izgat? Az a fontos,
hogy jól mutasson! De tudod mit? Itt van, tedd oda, ahová Őnagyságod óhajtja! –
dobta nekem azt a rózsaszín veszedelmet.
- Mint mindig, oly’ kedves vagy!
– jegyeztem meg szem forgatva. Fogtam magam és felmásztam a létrára, majd öt
centivel az eredeti helyétől feltettem – Na, így már jól néz ki! – huppantam le
a földre és a szöszkével ellentétben én talpra estem!
A szöszke elmormolt valami nem
túl kedveset, amit – benga szerencséjére – nem értettem és leült a szalagokat
kicsomózni. Mondanom sem kell, hogy ezt mind pufogva végezte. Én már nem is
törődtem vele, inkább Al felé intézem a szavaimat:
- Amúgy, te és ez a tapló, Water
falls-iak vagytok ugye?
- Ühüm, meg Electra is –
bólogatott, miközben ő is egy masnit próbált a falra erősíteni – Mért kérded?
Amúgy kérsz ropit? – nyújtott le egy nagy zacskóval.
Egy kicsit furcsállva bámultam,
majd eszembe jutott, hogy Al mindig is nagy evő hírében állt. Vállat vontam,
majd kivettem belőle én is egy nagy adagot és egyszerre beletömtem a számba.
- Wildfire anno onnan keresett
minket és nem volt hajlandó elmondani mér’ tesped ott. Nem tudsz valamit?
- Engem keresett – sóhajtott fel
mögöttem Lightshadow, miközben fáradtan eltolt egy halom díszt az asztalon.
- Haza látogattál? – kérdezte
Fletcher – Csak úgy vagy volt valami konkrét oka is?
A szöszke csak mereven leste a
műanyag izéket, válasz helyett.
- Öhm, ez hosszú – válaszolt helyette Al – Ez
is az is.
- És Wildfire?
- Otthon fölhívott, hogy jönni
kéne, én meg elküldtem melegebb éghajlatra –dőlt a szöszi hátra – végül azt
mondta, hogy hanem akarok jönni, akkor ide rángat. Igazából a baj nem csak az
volt, hogy semmi kedvem nem volt menni, hanem az is, hogy vonat nem gyakran jár
Water falls-ba. De ha engem kérdeztek, csak el akart szabadulni a munkától.
- Lusta dög. Bezzeg minket nem
vitt volna fel a Centrumba! Tudjátok, mennyibe kerül három vonatjegy Spirence-ből
a Centrumba? Hozzánk sem járnak ám sűrűn a vonatok.
- Csak azért mert neked külön
kabin kell mindig Onee-chan… – mosolyodott el kellemetlenül testvérkém.
- De akkor is!
- El sem hiszem, hogy egy ilyen
gyepes agyúval kerültem egy csapatba! – fogta a fejét
a törpe.
- He, pofa
alapállásba, csivava! Elvileg én a főnököd vagyok!
- Hah,
mindketten Knightok vagyunk, szóval nem parancsolsz nekem, Nőstényördög!
- Még mindig én
vagyok az Apocalyptica vezetője, ergo ha még egy szót szólsz, jogomban áll az
összes papírmunkát a te fejedre sózni, Tökmag!
-
Hókakisasszony!
- Minimanó!
- Vámpírvalag!
- Látom, jóban
vagytok – jegyezte meg Gwen.
- Aha, épp,
hogy nem vallok szerelmet neki, most rögtön – forgattam a szemeim – Háhá!
Elpirultál! – fordultam a piruló szöszke felé.
- Ez csak a
meleg miatt van… - mormogta
- Aha. A meleg
miatt. Október kellős közepén. A Centrumban, ahol nyáron is kb. 15°C van. Ne
nézz már hülyének!
- Pedig te pont
az vagy!
Megint
veszekedtünk egy sort.
- Amúgy, mióta
is ismeritek ti egymást? – jött ismét Gwentől.
- Már kb. három
éve- válaszolt Fletcher, miközben egy dobozt cipelt. Engem túlságosan
lekötött az, hogy a törpével
váltsak „kreatív megbeszélést”.
- A
Túlélőpróbán – követte öcsikém példáját Al is.
- Az, az a
része a vizsgának, ami a tizenhat éven aluliaknak van megtartva?
- Jaja. Az összes korhatár
alattinak át kell esnie ezen. Röviden annyi, hogy ki tesznek mindenkit egy
lakatlan szigetre vagy valami civilizációtól elzárt helyre, és úgy egy hónapig
túl kell élni. Az állam viszont a halottakért nem vállal felelősséget. Tilos
elemetntedge-t használni. Mi amúgy az azt megelőző kiképzésen találkoztunk –
világosította fel Al, miközben kibontott egy zacskó csokis kekszet.
- Tévedés. – fordultam el a
törpitől – veletek is hamarabb találkoztunk. Az írásbelin, de mind mással voltunk
elfoglalva, titeket Electra készített ki, mi pedig a másik két otthonival
boldogultunk. – javítottam ki.
- Ühüm – bólogatott miközben
tovább tömte a képét.
- Úúú, csokis keksz! Én is kérek!
–ugrottam elé, kaptam is!
- És mennyien is vagyunk az Apocalypticában?
– vett közben Gwen is az elé tartott kekszből.
- Hmm. Eredetileg nyolcan. Most,
hogy téged is belevontunk, lettünk volna kilencen, de az a barom ránk zúdította
ezt az isten csapását is – böktem a fejemmel Lightshadow felé – szóval most kereken
tízen vagyunk. Ebből egyedül te nem vagy elementalista, ez mondjuk nem baj,
mert te csak kisegítő vagy. És egyedül Shadownak nincs partnere.
Lightshadow erre olyan „megöllek,
ha most erről lesz szó” pillantást vetett felém.
- Partnere? – fogott is szavamon
Gwen.
- Igen ez a rendnél általában
kérik, hogy minden elementalistának legyen egy párja, aki vagy kisegíti a
másikat, vagy az ő erejét növelik ezzel. Én Onee-chant segítem ki, Al meg a
partnerét.
- Aki South city-ben van a
kulcsommal együtt – tette hozzá, majd kivette az utolsó sütit is a zsákjából,
és – legnagyobb szívfájdalmamra – be is túrta.
- És Nate-nek mért nincs…
- Azt igazából Onee-chan és Nate
tudja elmondani…
- És azt hiszem, sem Onee-channak
sem neki nincs kedve még meg hallgatni sem, nem hogy elmondani – vágtam a
szavába. Nos, Nathaniel, asszem most az egyszer hálás lehetsz nekem.
- Értem… - bólogatott furcsállóan
Gwen – És ti mihez is értetek? – fordult most uncsitesó párosunkhoz.
- Én Szél kategóriás vagyok, a
kuzinom, meg Egyebes – válaszolt Al, és elkezdett turkálni a táskájában, közben
folytatta – Nate árnybábos – közben fel egyenesedett egy pereces zacsival a
kezében – Meg is vagy! – nyitotta ki és megint neki állt enni.
A szöszit láthatóan nagyon
megviselte az, amit Allen mondott:
- Az nem árnybábos, hanem
árnymester! – kiáltotta el magát sértődötten.
- Pedig amilyen gyerekes vagy, az
sokkal jobban passzolna hozzád – jegyeztem meg.
- Csendet idegesítő perszóna!
Én csak lenézően megforgattam a
szemeim.
- Kérsz egy bemutatót? – nézett
rám a törpi.
- Csak tessék.
Shadow odalépett a terem
közepébe. Fogta magát, és megérintette a padlót, mire ott lassan apró fekete
kacskaringós ágak kezdtek el nőni, addig még a szöszi körül nem volt egy
konkrétan vonalakkal teljesen átszőtt kör. Az csak mosolygott magának.
Valójában azon felül, hogy az egész jól nézett ki nem sokat használt. Végül
Nathaniel fogta magát és felállt, ahogy a kezét megemelte, az „ágacskák” vele
együtt emelkedtek ki a padlóból háromdéssé válva, majd egyetlen intésre
hihetetlen sebességgel megindultak és közöttünk szlalomozva, a mögöttünk álló
falnak csapódtak és azon ismét kétdimenzióssá váltak. Az árnyékok az egész
szobát behálózták.
- És most a nagy mutatvány.
Shadow ismét intett majd az összes
árny – beleérve az enyémet is, a többieké meg sem mozdult – nagysebességgel a
szöszi mellet össze gyűltek. A következő pillanatban pedig ott állt… Jómagam.
Én pedig saját magammal néztem farkasszemet, szó szerint.
- Hmm, tényleg elég sápadt
vagyok… - jegyeztem meg hasonmásomat bámulva – Elismerem, fejlődtél –
bólogattam elismerően – Viszont, gondolom, még mindig nem tudsz fény nélkül
árnyékot generálni, mi? Legalább leszoktál az össze-vissza felbukkanásról.
Abban pillanatban eltűnt a szemem
elől – Miből gondolod? – súgta mögöttem a fülembe. Kirázott a hideg. Azonnal
megfordultam, hogy lekeverjek neki… de mire ez össze jött addigra megint
elnyelte a föld és már csak egy pár kék árny-foszlány mutatta, hogy ott volt.
Mikor vissza fordultam a szöszi csak elégedetten vigyorgott rám.
- Te kis…
- Na, mi van? A Titania elpuhult.
Mi vagy te nátrium? – próbálta húzni az agyam, ami össze is jött.
Vettem egy mély lélegzetet,
kezemmel észrevehetetlenül megszorítottam a nyakláncom – az egész kívülről úgy
nézhetett ki, mintha próbáltam volna lenyugtatni magam, de ez egyáltalán nem
így volt – és összpontosítani kezdem. Éreztem a teremben kavargó energiát,
mindenki lélekhullámát ráadásul a törpi a kis bemutatójával még több energia
szabadult fel, amit kedvemre felhasználhattam. Erre az erőre koncentráltam, összegyűjtöttem
és azt egy pontba sűrítettem. A levegő körülöttem sistergett kipattanó
szikráktól. Végül megjelent mellettem egy halvány kék, egyre fényesedő gömb,
amelyből csak úgy áradt a nyers energia. Valóban nem is volt más, csak
színtiszta energia, nem sokban különbözött attól, amit ágyúból szoktam kilőni,
csak kisebb volt és ezt nehezebb volt irányítanom. Az apró gömbvillám növekedni
kezdett, majd egy olyan apróbb röplabda méreténél meg is állt.
Az gömbvillámom a még mindig
engem szekáló szöszke felé irányítottam.
Mikor meglátta, mit vívott ki magának, a vigyor rögtön eltűnt a
képéről. Hátrálni kezdett, de a
gömböcském követte. Shadow ahogy menekült a „bosszúmtól” sorjában emelt fel
pajzsot az árnyékaiból, amit a villámom gond nélkül semmisített meg.
Nathanielnek nem maradt más lehetősége, mint menekülni, mivel azonnal élt is.
- Na, ki a puhány? – kiáltottan
karba tett kézzel, fölényesen a körbe-körbe futkározó szőkének.
- Te-te komolyan elmebeteg vagy!
– kiabálta, miközben összerezzent valamitől.
- Nem. Csak idegbeteg, mégpedig tőled!
– mosolyogtam mézédesen.
Egy hatalmas széllökés söpört át
a termen, ezzel Lightshadowot két méterrel messzebb lökte és engem kizökkentve
a koncentrálásból. Ennek köszönhetően a gömbvillámom kisodródott és egyenest a
falba csapódott. Ha nem kapcsolok időben nem kis pusztítás lett volna az
eredmény, így csak az ütközéssel egy időben a gömbvillámom szétesett apró
energia-foszlányokra.
Ahogy megfordultam Alt láttam,
felegyenesedni eddig picit görnyedt testtartásából, mosolyogva. Ki más lenne
képes ekkora szelet támasztani? Csak az egyetlen Szél kategóriás a csapatomból.
- Engem se hagyjatok ki! –ugrott
mellém. Mind a hárman harci pózba vágtuk magunkat.
- SRÁCOK! – kiáltotta el magát
Fletcher.
- Mi van? – kérdeztük egy emberként.
- Hagyjátok abba. A véggén még
tényleg szétzúzzátok az épületet!
- Ugyan már, csak túlzol!
Öcsikém a fejét ingatta – Nem
teljesen. Gwen látta szóval…
- Oké – feleltük lehorgasztott
fejjel. Bár a szőkén látszott, hogy egy kicsit megkönnyebbült, azon felül, hogy
nem tudtuk lejátszani.
- Ez nem ér! Csak Aven és az
uncsim szórakozhatott! – nyafogott Al ahogy el vágta magát egy székre.
- Igen, ha azt szórakozásnak
lehet venni, hogy az egész berendezést tönkrevágjátok – jegyezte meg öcsikém,
ahogy Lightshadow elé lépett – Mutasd – bökött a kezére, amin egy egy
kisebb-nagyobb sérülés volt, biztos a villámom okozta. A szöszi kedvetlenül
felemelte, azért látszott a fején – bármennyire is nem akarta – hogy ez
fájdalommal járt. Öcsikém megnézte, végül felém fordult – Onee-chan, tudom,
hogy nem szívlelitek egymást, de azért nem kéne másoknak fájdalmat okoznod!
Nézd már meg, ez vagy egy másod- vagy egy harmad fokú égés.
Odamentem a szőkéhez és megnéztem
a sérülését. Egy picit felszisszentem, tényleg nem volt szép, már fel is
hólyagosodott. Azért nem akartam, hogy ekkora bántódása essék. Szótlanul
odaléptem Al táskájához és kivettem belőle egy kis palackos vizet, azt
elementedge segítségével lefagyasztottam, és Nathaniel felé nyújtottam. Az meg
értetlenül bámult rám.
- Nesze. Jegeld el, mielőtt
Fletcher kezdene vele valamit – motyogtam pici lelkiismeret furdalással a
hangomban.
Shadownak végül le esett, amit
mondtam és elvette az üveget. Úgy tíz perccel később szőkénk ismét egészségesen
állt ott (mit ne mondjak, az öcsikém egy zseni) és mindenki visszatért a
munkához. Kivéve persze Lightshadowot, aki az előbbire hivatkozva egy szöget
sem tett volna arrébb.
Ahogy a vége-felé jártunk én is
kiszálltam. Fogtam magam és a szőke mellé léptem:
- No, hogy érzed magad?
- Most égettek meg a
kettőhússzal, de viszonylag jól – felelt sértetten.
- Te kezdted.
- És te meg csúnyán vetettél neki
véget – vágta rá sértetten.
- Jól van – sóhajtottam fel
fáradtan – Nézd, sajnálom. Nem direkt volt.
- Ezt sem hittem, hogy megélem.
Raven Trinem, a Titania elementalista tőlem, Nathaniel Lightshadow, Shadow
elementalistától kér bocsánatot – szólalt meg fölényesen.
- Azért ezt ne szokd meg –
forgattam meg a szemeim – Na, szent a béke vagy sem?
- Csak akkor, ha odatesszük azt a
masnit, oda ahová én akartam! – szögezte le vigyorogva.
- És még én vagyok a
hajthatatlan! – néztem rá hitetlenül – Na, jó. Legyen, ha csak ennyi kell. Majd
egy kiló lufival eltakarjuk azt a förmedvényt. És most, felállni! –húztam
magammal – Nehogy már azt mondják, nem csinálunk semmit!
- Szép volt emberek! – néztem
végig, kicsit később a termen. Minden kis masni a helyén volt, beleértve azt is
Shadow odébbrakatott velem – Most már csak a szalagok, a lufik és az asztalok
hiányoznak! Tegyük még azokat is a helyükre még ma, oké? – vetettem bele újult
erővel magamat a munkába.
A többiek nyöszörögve indultak
meg a minket tártkarokkal váró létrákhoz.”
Valaki ki pillantott egy
sikártorból. Az épp fáradtan hazafelé tartó hangos kis csapatot figyelte.
- Ez nem ő! – fordult eget
rengető dühvel a hangjában a mögötte álló férfihoz.
- De-de ezt bi-biztosra tudom… -
felelt remegő hanggal egyre hátrálva.
- NE SÜKETELJEN VÉNEMBER! –
kiabált rá, végül felsóhajtott és nyugodtabban hozzátette – Volt már szerencsém
hozzájuk. Egyik sem úgy néz ki, mint azok ott. Kérem, gondolja át még egyszer. Biztosan
ők azok? – váltott az eddig félelmetes női hang lágyan megnyugtatóvá.
- I-igen…
A nő abban a pillanatban elkapta
és rugdosni kezdte – Még mindig úgy gondolja?!
Valaki a nő vállára tette a kezét
– Elég lesz! –utasította határozottan. A nő pedig kedvetlenül elengedte az
embert.
- Biztosan hazudik! – fordult meg
a nő.
- Nem olyan biztos. Menny, nézd
meg őket még egyszer – parancsolta ellentmondást nem tűrően a mély férfihang,
azé, aki nem rég leállította.
A nő szemforgatva lesett ki az
utcán továbbra is szórakozottan álldogáló társaságra.
Öten álltak ott. Ebből három
szórakozottan figyelte, ahogy egy hosszú fekete hajú lány és egy szőke fiú
nagyban vitáznak valamin. Végül egy szőke hajú lány állt közéjük és feketehajút
magával hurcolta egy barnahajú fiúhoz, aki fejcsóválva magyarázni kezdett neki.
A leskelődő ekkor vissza is
lépett – Lehet, hogy tévedtem. Van ott egy ismerős arc – lépett jobb kedvűen a
főnöke elé, majd lapos pillantásokat intézett a falnál támaszkodó még egy
kicsit alélt férfire – Mégis mit kezdjünk vele? Már nincs hasznunkra.
- Rád bízom.
A nő a rá rettegve bámuló
férfihoz – Ne aggódj, csak neked fog fájni – suttogta negédesen.
Elővett egy kis üvegcsét és a
kezét a féri fejére tette. A férfi körül kék fény jelent meg, melyet az üvegcse
is fel vett. Végül mikor az üvegcse fénye kihunyt, elengedte az egyre erősebbe
intenzitással világító férfit, aki visszahullott a földre. A nő hátat fordított
neki és a főnökéhez lépett.
- Akkor, mégis ők azok? –
kérdezte a robosztus alkatú a nőtől.
- Nem tudom biztosan. De majd
kiderítem.
- Akkor siess vele. Vagy így,
vagy úgy jövő héten megtesszük az első lépést.
A mellette álló csak megforgatta
a szemét – Tudod mit? Majd ott helyben kiderítem, és ha ő az…
-… mindenképpen a tied lesz –
fejezte be a másik unottan, majd nagyot sóhajtott – ha csak nem én találkozom
vele hamarabb. A lényeg az, hogy a sereg fő erőit semlegesítsük.
A nő majdnem elkezdett
veszekedni, de végül csak ennyit jegyezett meg határozottan:
- Nem fog az bekövetkezni.
Mindenképpen bosszút állok Trinemen…
TBC^^
Képek ( csak egy, ez szégyen -.-")
Bye:
Bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése