Hello!^^
Itt van a részecske. Megint nincs benne semmi különös... És pluszba még rövid is lett!
És az ajánlatom a gyakoriságról még mindig él :)
Jó olvasást^^
12. Fejezet
„Csodálatos” reggel
„Reggel
– hozzám egyáltalán nem illő módon – korán kb. hatkor keltem. Halkan
felöltöztem, és kisettenkedem a szobámból. Az egész ház kongott az ürességtől.
Elindultam a hosszú folyosón, elhagytam az összes szobát, majd lábujjhegyen
lementem a lépcsőn, ahonnan a hatalmas nappali- ebédlő-konyha szobába értem. A
falat teljesen beborító ablakokon beszűrődő gyér fény is irritálta a szemem.
Hunyorogva körbenéztem, sehol senki. Huh!
Megindultam a bejárati ajtó felé…
- Hová
készülsz Onee-chan? – hallottam a hátam mögül Fletcher hangját. Olyan hirtelen
ért és olyan élesen hasított bele a csendbe, hogy ugrottam egyet ijedtemben.
- Ha
még egyszer ezt csinálod, esküszöm… - fenyegetőztem, miközben megpróbáltam
csökkenteni a pulzusom – Tudom, hogy minimálisak az emberi szükségleteid… De ha
egyszer tisztában vagy vele, hogy téged nem érzékellek rendesen és, hogy
hangtalanul mozogsz, akkor legalább súghatnál, valami „Jó reggelt!” félét, hogy tudjam, hogy itt vagy.
- Bocsi. Szóval, hová mész?
Elkezdtem fixírozni a padlót, nem
mintha olyan érdekes lett volna.
Ő csak kedvesen elmosolyodott –
Jól van. Nem kérdezősködöm. Menny csak! Én addig elkísérem Gwent a központba, a
papírjaival van még valami.
- Oké – hálásan elmosolyodtam,
majd kiléptem az ajtón.
Három takaros kis fehér csokorral
a kezemben lépegettem a katonásrendben felállított apró sírkövek között.
Mindeközben mereven a földet bámultam, mikor felnéztem egy alakot pillantottam
meg az általam megcélzott helyen.
Odaléptem mellé, csendben
elhelyeztem az egyik csokrot a sírkőre, majd felegyenesedtem. Valójában, ha nem
lett volna társaságom, biztosan neki álltam volna beszélni is a tömbnek, de nem
így volt. Ezért mindketten szótlanul meredtünk magunk elé. Végül felnéztem az
égre, nagy fekete felhők gyülekeztek, esőt ígérve. Még az időjárásnak is
ugyanolyan nyomott kedve van, mint nekem.
- Esni fog – jelentette ki
szűkszavúan a mellettem álló. Én csak bólintottam - Menyünk, nincs értelme itt
szobrozni – kapta el a karom, de abban a pillanatban felszisszenve kapta vissza
– muszáj, neked állandóan megcsapni mindenkit a kettőhússzal, ha hozzád ér?! –
tudakolta élesen.
- Te is tudod, hogy nem tehetek
róla. Villám kategóriás is vagyok, nem vagyok a toppon, ilyenkor ez van, rázok.
Amúgy meg bocs, nem direkt volt –forgattam meg a szemeimet, majd bocsánat kérően
rámeredtem.
- Földeld le magad! Elmebeteg nőszemély…
- mormogta durcásan.
- Mint mindig, most is csak úgy
árad belőled a kedvesség Lightshadow – jegyeztem meg érzelemmentesen. Ebben a
pillanatban, semmi kedvem nem volt visszavágni, pláne nem egy temető kellős közepén.
Az ismét beálló hosszú, néma
szünetet most én törtem meg:
-
Igaz is, hogyhogy ilyen korán fent vagy? – csak most eset le, hogy a
szöszkét világéletében nem lehetett tízig kirángatni az ágyból.
- Ezt én is kérdezhetném –
kerülte ki a kérdést. Na, igen, és sem vagyok valami hajnali pacsirta…
- A végén még hajnali ötkor
fogunk kukorékolni – mormogtam
- Belegondolni is szörnyű… -
sóhajtott fel fáradtan. Indult is volna el, de mikor észrevette, hogy én a
másik irányba mennék megállt és értetlenül bámult rám.
- Nekem még van egy kis… dolgom –
emeltem fel a kezemben lévő maradék csokrokat.
- Ja, értem. Veled mennyek vagy…?
– kérdezte kicsit habozva.
Csak vállat vontam. Közben már el
is kezdem sétálni, az meg követett. Két apró sírkőnél álltam meg. Oda is letettem,
a virágokat majd letérdelem hozzájuk. Csendben néztem a kis halmokat. Ezt a
szőke végig figyelte mögöttem.
- Ők... izé…?
- Egy testvérpár. A kisebbiket
Lilynek, a nagyobbikat, pedig Dan-nek hívták. Mindketten kicsik voltak, Dan kb.
tizenegy, Lily pedig csak öt. Náluk laktunk Fletcherrel a vizsga ideje alatt és
még egy picit utána is…
- És mi történt velük? – kérdezte
zavartan.
- Valaki meggyilkolta őket.
Vagyis pontosan nem tudom mi is történt akkor, csak a végét láttam, olyan gyors
volt. Egyszerűen elégtek, semmi sem maradt belőlük, viszont a ruháik teljesen
épek maradtak… Ez nem csak úgy történhetett. Viszont ez akkor sem változtat
azon, hogy mindketten meghaltak. És igazából nem kellett volna. Nagyon kedvesek
voltak –mosolyodtam el keserűen.
Lassan felálltam, megsimítottam a
két tömböt majd elindultunk. Ahogy visszafelé mentünk egy szót sem szóltunk.
Végül megtorpantam annál a hantnál, ahová először mentem. Ráemeltem a
tekintetem.
Christopher Daylight
1997- 2010
„Kik életemben elkerültek,
– sírom fölött egymásra lk”
Ahogy bámultan egyre több emlék tört be akaratlanul a tudatomba.Azonnal össze szorult tőlük a torkom.
- Hé, mi a bajod, Hókakisasszony?
– fordult hozzám, Shadow, aki még mindig a társágával ajándékozott meg.
Még mindig meredten bámultam a
fejfát.
- Jó régen volt… - jegyeztem meg
inkább csak magamnak.
- Bizony… Már három éve. – tette
hozzá ő is elgondolkozva– De olyan gyorsan repül az idő, nem sokára ez is a
feledés homályába vész nemde? Nincs értelme ezzel foglalkozni – vont vállat.
- Mégis mi a bajod? Téged ez
egyáltalán nem zavar? – kérdeztem egy kicsit élesen– Elvileg ő lett volna a
partnered, ha…
- Ha mi? Ha túlélőpróbán nem vált
volna ő is élő halottá, és nem kellett volna egy baseballütővel szétloccsantani
fejét, igaz? – vágott a szavamba halkan – Azzal, hogy emóznék minden
megváltozna? Ez a különbség köztünk Trinem, te ameddig csak lehet, kiskutya
módjára hűségesen ott ülsz a halottjaid mellett és siratod őket, mintha nem
lenne jobb dolgod is ennél. Vedd már észre magad! Szánalmas vagy… - ingatta a
fejét.
- Nem az én hibám, hogy
empatikusabb egyéniség vagyok, mint te, barom… - vágtam neki vissza, suttogva,
mert elvben egy sírkert kellős közepén álltunk, amit – furcsa mód – mindketten
tiszteletben tarunk.
- Ahhoz képest, hogy kettőnk
közül neked halt meg több ismerősöd, te állsz meg minden egyes kőnél és bámulsz
rá idiótán.
- Cöh, érzéketlen tuskó.
- Mégis ez az érzéketlen tuskó
fogja fel azt, hogy meghaltak. Ennyit erről. El kéne ezt fogadnod!
- Kösz, de nem fogadok el
életvezetési tanácsokat törpéktől…
- Pedig jobban tennéd… Pont
emiatt ment puccsba a jobb oldalad, buta liba – jegyezte meg, majd sarkon
fordult és elindult.
Nem tudtam erre mit válaszolni,
igaza van. Bár ezt soha sem mondanám meg.
Mire észbe kaptam, Lightshadow eltűnt, én meg
ottmaradtam a halottjaimmal… Egyedül.”
TBC^^
Most asszem nem hozok képeket, bocsi -.-"
No akkor ne felejtsétek el bejelölni az elolvastam négyzetet, vagy mit ^^
Bye:
Bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése