Raven 7. fejezet

Hello!

S ím, hoztam a kövit is! Ez is szintén visszatekintés.

Asszem' többet nem is mondanék.Csak annyit, hogy jó olvasást! ^^

7. Fejezet

Daniel

Egy lány sétált üres képpel csendesen, az iskola elhagyatott folyosóin. Már javában délután volt, így az épületben már csak a szakkörösök tartózkodtak, vagy aki, nem mert egyedül haza menni és várta a rendőri kíséretet, amelyet az iskola tanulóinak biztosítottak, a még több vérontás elkerülés végett…

Ő nem tartozott azok közé, akiknek ez kellett. Hogy is félne attól a sorozatgyilkostól, ha egyszer ő maga az?

Elhaladt a lány WC mellett. Az ajtót rendőrségi zárszalag volt. Bent még mindig nem takarítottak fel, valószínűleg még mindig folyik ott is a nyomozás… De legalább annak a pár picsának a tetemét kihozták onnan.

Elmosolyodott az emléken. Hogy is volt az? Pár nappal ezelőtt azok betoloncolták a szakkörök után és egy nyúljelmezt akartak ráerőszakolni, csak azért, hogy a napja még a szokásosnál is rémesebb legyen. Még szerencse, hogy vitt magával valamit, amivel megbüntethette őket… És az a rettegés, ami az arcukon volt mikor meghallották a mészáros dalát a szájából, ugyan úgy, ugyan olyan hangszínben, ahogy minden „tevékenysége” elején és végén hallani lehet szinte az egész városban… A Melody Murder itt van…

A rendőrség már körülbelül fél éve kétségbe esetten nyomoz az elkövető után, aki minden héten, legalább egyszer, ha nem kétszer lecsap, de mindhiába. Semmi nyom… Se egy ujjlenyomat, vagy a gyilkos fegyver. Egyedül a felismerhetetlenségig szétszabdalt iskolások tetemei… Egyedüli, amit tudnak, hogyha a „Hanging tree” megszólal, már nincs mit tenni… Így megy ez azóta, hogy azt az öt középiskolás fiú súlyosan megcsonkított tetemét megtalálták, egy elhagyatott raktárban…

Sok feltételezés van arról, hogy ki az elkövető, de egy biztos, a Melody Murder főcímdalát, egy nő énekli… De mégis a nyomozók azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy egy bűnbanda a felelős, amelynek van egy női tagja, aki mindig elénekli a halál indulóját… Elvégre nincs olyan lány, aki ennyi erővel bírna, és ennyi gyereket kivégzett volna ilyen rövid idő alatt…

Megvonta a vállát.

Ennyit erről… Az emberek, még azt sem képesek észrevenni, ami az orruk előtt zajlik le…

Folytatta útját a folyosón. Mikor a kiszemelt teremhez ért megtorpant, a félig kitárt ajtón túlról gitár szó hallatszott ki…

De az hogy lehet? A lány évek óta ide jön, de itt még egyszer sem volt senki. Vagy ha volt is, sosem akkor mikor ő volt ott. Mindegy, ha bemegy, úgyis csak valamelyik IQ pont hiányos idióta lesz bent, aki ki nem hagyná az alkalmat, hogy zaklassa őt, a kis „szörnyikét”…

A szoknyája alányúlt és előhúzott egy kést onnan, a sok közül. Végül is, már úgyis itt az ideje a szokott műsornak… Maximum másik úton megy haza, hogy ne vegyék észre…

Mély lélegzetet vett és bekukucskált az ajtón. Elvörösödve kapta vissza abban a pillanatban a fejét. Akaratlanul is megszorította nyakláncát.  A kést abban a pillanatban visszacsúszatta ruhája alá. Semmi oka nem volta bent lévőt bántani, ő sem ártott neki. Sőt, azon kevesek közé tartozott, akik segítettek neki. És azt szerette volna, ha ez így is maradna, mert őszintén szólva egy ujjal sem akarta bántani őt.

A faltakarásában lekuporodott a földre, átölelte felhúzott térdeit és gondolkodott.

Jó rég látta ilyen közelségből. Bár nem sokat változott, még mindig felismerné gesztenyebarna haját akár ezer közül is. És hiába nem beszélt vele évek óta, biztos volt benne, hogy még mindig ugyan olyan mosolygó zöld szemei vannak mind régen… De, mit is izgatja ez őt? Még ha akarná, sem állna le vele beszélgetni, elvégre a „szörnyek” és az „emberek” között nincs meg a megfelelő fajok közötti kommunikáció…

Megrázta a fejét. Nincs értelme ezen agyalnia.

Lehunyta a szemét és inkább a zenét hallgatta. Ahhoz képest, egész ügyesen játszik…

Így ült kb. egy félórát, végül a zene elhallgatott. Nem állt fel. Ha itt marad, biztosan nem veszi észre. Így még jobban összekuporodott.

- Valami baj van? – hallotta maga előtt. Mikor felnézett megint ugyan abba a kíváncsi szempárba ütközött tekintete.

A lány arca rákvörös színt vett fel, de ezt a fiú nem láthatta, mert a lány még jobban összehúzta magát – Ne-nem. Nincs se-semmi baj. – dadogott.

- Biztos? – billentette oldalra fejét – Akkor mit kuporogsz itt egyedül?

- Hosszú. – válaszolt semmilyen hangon.

- Nekem van időm… Elvégre senki sem fog otthon keresni, nincs, ki keressen… - ült le a lány mellé.

Abban a pillanatban felpattant, majd elüresedett tekintettel beszélni kezdett- Lehet, viszont akkor is sietned kéne – kezdett hátrálni – Figyelj, a Murdernek ötlete sincs, hogy ki legyen a következő és nagy a valószínűsége, hogy az első olyan embert, akit meglát és nem szimpi neki, kibelezi. És azzal, hogy itt vagy rohamosan csökkented az esélyeidet… Ne csinálj semmi hülyeséget, és inkább menj haza! –lépett volna be a terembe, ha csak a fiú váratlanul vissza nem rántotta volna a kezét.

- Még egy ok, hogy itt maradjak. Nem olyan típusnak látszol, aki meg tudná magát védeni.

- Ez fájt! – nézett sértetten oldalra – Hidd el, erősebb vagyok, mint azt bárki is gondolná.

- Nekem meg ezt el kéne hinnem? Ugyan már! A magadfajta nem igazán tudná megvédeni magát.

A lány ökölbe szorította a kezét – A magamfajta? Mé-mégis milyen fajta? – kérdezte.

 Úgy néz, ki te sem menekülsz meg a tőlem. Elegem van belőletek, mindenki olyan idegesítően beképzelt!

- Aranyos kislány vagy. És köztudott, hogy az ilyen törékeny testalkattal rendelkező szépségek nem tudják magukat megvédeni –állt fel csípőre tett kézzel.

A fülig vörös lány sarkon fordult majd ridegen beszélni kezdett:

-  Aranyos, mi?! – horkant fel – Jó sokan nem ezt gondolják!

- Nem értelek. Nem hazudok!

- Hagyj békén! Nem vagy vicces. – indult el.

- Hé, ha most nem is, nincs kedved holnap együtt hazamenni?

A lány megtorpant.

- Na, ne szórakozz…

- Nincs? Miért?

- Mert utállak titeket – nézett ingerülten rá, majd elindult.

- Hogy, utálsz minket…? - nézett utána értetlenül, majd elkiáltotta magát – Hé, várj már! Figyelj! Holnap ugyan ekkor a parkban várni foglak! Ne felejtsd el! Ígérem, holnap ott leszek!

A lány szem forgatva zárta magára az ajtót.  Megkönnyebbülten rogyott le a földre. Hatalmasat sóhajtott – Huh… Ez közel volt… - suttogta.

„ Nem tetszik nekem ez a gyerek. Rosszabb, mint az összes többi egybevéve!”

-  Miért, mi a baj vele? Egyedül ő segített nekem… Csak nem akarok okot találni arra, hogy bánnom kelljen. Ennyi az egész.

„ Azon felül is! Ez a gyerek… Több bajt okozna neked, mint bárki más!  Nem bírom.”

   - Nem értelek. Szerintem meg kedves.

                „Hah! Szerintem meg ma vele kéne végezni! Na, benne vagy? Úgyis olyan nagy volt a szája, megnézzük, mit produkál akkor, ha tényleg szembetalálja magát a gyilkossal.”

                - NEM! Az ki van zárva! Nem fogom bántani!

                „Ho-hó! De nagy lett valakinek a szája! Mi van, csak nem félted? Pedig te igazán tudhatnád, hogy…”

                Nem válaszolt csak felült egy székre elővette a kezében tartott kottát, és gyönyörű hangon énekelni kezdett:

Os iusti Meditabitur sapientiam
Et lingua eius Loquetur iudicium
Beatus vir qui Suffert tentationem
Quoniam cum probates fuerit Accipiet coronam vitae


Kyrie, fons Bonitatis
Kyrie, Ignis Divine, eleison

O quam Sancta
Quam Serena
Quam Benigna
Quam Amoena
Esse virgo creditur

O quam Sancta
Quam Serena
Quam Benigna
Quam Amoena
O Castitatis Lilium

                „Értem, szóval nem veszel tudomást rólam. Legyen, de ez még mindig beszédtéma marad!” – majd eltűnt a fejéből.

A lány csak elmosolyodott és tovább folytatta az éneklést.

O quam Sancta
Quam Serena
Quam Benigna
Quam Amoena
O Castitatis Lilium

Másnap esőnek állt. A lány a parkban állt egymaga. Várt.

                „- Holnap ugyan ekkor a parkban várni foglak”- emlékezett vissza a fiú utolsó mondatára.

Körbenézett. Még mindig nem jön. Kicsit ismerős volt neki a helyzet.

- Megígérted… Megígérted, hogy eljössz. Csakhogy mégsem! – mondta indulatosan.

Ekkor lépések zaját hallotta. Két rendőr jött errefelé.  Elbújt.

- Szóval tegnap megint tömegmészárlást rendezett? – hallotta az egyik hangját.

- Igen. A gyilkossági módszer megint ugyan olyan volt. Csonkolt végtagok, és kivéreztetés. Ez tényleg nem normális. Az az alak, vagy mit tudom én mi az tényleg vérszomjas. Már rengetegen meghaltak. A lakosság egyre jobban pánikol.

- Hát, igen. De biztos nem mászkál ilyen időben… - megtorpant, mikor elhaladt a lány mellet, mire az támadásra készen előhúzta a kését.

- Mi az?

- Az eső rákezdett. – jelentette ki.

- Akkor visszavonuljunk?

- Jah – indultak vissza.

A lány előbújt a rejtekhelyéről.   És leült a földre. Tovább várt.

Tudtam… Esély nem volt rá, hogy jöjjön… Ő is csak egy ember a sok közül… Szakasztott olyan ez, mint akkor…

- Tessék! – nyomott valaki a kezébe egy esernyőt – Ha így vagy az esőben, csak megfázol – mosolygott rá a fiú.

- Eljöttél…

- Yup! Bocs, hogy késtem, csak elmentem venni neked is egy esernyőt. Meg bocs, hogy elmentem akkor este, gondoltam, hogy megvárlak, de a rendőrikíséret már elindult én meg őszintén: félek a Murdertől… - mosolyodott el kínosan – Gyere mennyünk valami szárazabb helyre!

- Azt hiszem az eső nem fog egyhamar elállni… - bámult kifelé a barna egy barlangból – Kár, pedig lett volna, jobb öletem, is mint itt ücsörögni… - huppant le a lány mellé – Amúgy miért ültél ott tegnap?

- Vártam, hogy üres legyen a terem…

- Értem…

 - És te? – egy kis szünet után folytatta – Te miért…

- Hmm?

- Szóval miért… szeretted volna… hogy veled legyek ma?

- Oké, tessék – vette elő a gitárját – Látod? Nemrég kezdtem, és ott szoktam gyakorolni. Csak eddig mindig utánad jöttem… És mindig, mikor kijöttél… olyan szomorúnak és magányosnak tűntél, emlékeztettél valakire, akivel régen találkoztam. Ő is valahogy így nézett ki…

- Nincs szükségem sajnálatra – jelentette ki határozottan.

- És amúgy – vette a kezébe a gitárját – itt van ez is. – kezdett el játszani rajta. Azt a dalt, amit tegnap a lány énekelt – Mindig is szerettem ezt a dalt… Szóval mikor, meghallottam, hogy ezt énekled… nos, nagyon megörültem.

 A lány elpirult.

- Egy picit hideg van – ült a lányhoz közelebb, mire az paradicsom vörös arccal húzódott odébb.

- Mi-mit csinálsz?!

- Hallottam, hogy ez egy jó módja annak, hogy felmelegedjünk – mosolyodott el - Könnyen megfázhatunk.

 A lány csak bámult rá, majd lehunyta szemét és engedett a fiúnak.

Ezt… tényleg köszönöm…

*

A lány csak ült a padon. Fogalma sem volt mit keres már megint a parkban.

- Már öt nap is eltelt… Azon sem csodálkoznék, ha nem jönne… - suttogta.

- Hé, te! – hallotta maga mögül a kiáltást, majd mikor megfordult meglátta a fiút – Csak nem rám vártál? – mosolyodott el pimaszul.

A lány fülig vörösen kezdett el hadoválni – Nem, nem vártam rád... Én csak…

- Gondoltad, hogyha ide jövök, találkozunk. Hé, ma már végre szép az idő, szóval végre elmehetünk valahová…

- Ez komoly? Még sosem voltál az állatkertben? – bámult rá, a buszon ülve.

- Miért? Olyan jó, lenne az, hogy hülye állatokat bámulnak az emberek? - nézett maga elé ridegen.

- Persze, hogy az! Ott olyan sok furcsa teremtményt lehet látni. – mosolygott lelkesen.

A lány nem így érzett, sőt. Ennek hatására csak egyetlen mondat járt a fejében, amit rengetegszer, rengeteg embertől hallott: „Te inkább vagy állat, mint ember, húzzál már vissza a ketrecedbe!”

- Engem nem érdekelnek a hülye állatok – suttogta.

- HŰŰŰŰ! Ez elképesztő!!- kiáltott izgatottan, az elefánt ketrec előtt – Mi ez?! Óriási! Nagyon, de nagyon nagy! Hatalmas! Hogy lehet valami ekkora? WOW!– ugrált össze-vissza az állatot bámulva. Majd rá jött, hogy mit is csinál, és zavartan nézett a mögötte lévő fiúra, akinek egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán a látottakra. Majd megvonta a vállát és önérzetesen nekiállt beszélni, miközben tovább sétáltak – Nem mintha olyan jó lenne ez a hely, csak meglepődtem. – magyarázkodott. - Ennyi az egé… WOW!  A nyaka! – kiáltott fel újara, majd villám gyorsan a zsiráf ketrechez futott - Nézd, milyen hosszú nyaka van! Szörnyen hosszú! Ezt nem tudom elhinni! Ez elképesztő! – kiálltózott gyerekesen bámulta meg, mert még soha életében nem látott ilyet ezelőtt.

- Még senkit se láttam, akit így izgalomba hozott egy elefánt, vagy egy zsiráf… - suttogta a fiú furcsállóan a lány mögött.

- Most hova akarsz menni? Ez a hely hatalmas, tiszta labirintus… - gondolkozott miközben a táblát figyelte.

A lány jó pár lépéssel mögötte állt. Nem is figyelt rá. A mellette kávézóban, ült két ember és hallgatta, hogy miről beszélnek.

- Hallottad, hogy hat nappal előtt megint egy csapat tizenévest találtak holtan?

- Ez már hányadik eset volt? Meddig kell még rettegnünk tőle? Félelmetes.

- Mit csinálhatnak azok a szerencsétlen rendőrök? Ez egy vicc!

Ő csak hallgatta kifejezéstelen arccal.

Azt hiszem, itt lenne az ideje annak, hogy megint intézkedjek egy picikét…

„ Mi lenne, ha azt a gyereket csinálnánk ki?”

 Nem, olyanokat nem ölök meg akik, nem ártottak nekem… Megölni?! Azt mondtam megölni?! Mégis, mi van velem? Mért akarok minden áron gyilkolni?- kérdezte magától rémülten.

„ Mert szeretsz embereket ölni.”

Nem!

„ Ha te nem ölöd meg őket, akkor az emberek fognak téged megölni.”

De mért bántanám az olyanokat, akikhez semmi közöm?

„ Azt hittem már megértetted… Én azért születtem, hogy embereket gyilkoljak... Az én sorsom az, hogy emberéleteket vegyek el.

- Elég! – kiáltott fel dühösen, mert már nem bírta tovább.

- Minden rendben van? – nézett rá aggódón a fiú.

- Ja, persze. Csak egy picit elfáradtam…

 - Akkor gyere! Már úgyis kezd lemenni a nap. Mutatok egy helyet.

A busz csendesen robogott lefelé.  A lány csendben nézte a mellette ülőt.

Örülök, hogy találkoztam vele… Kár, hogy csak eddig tartott… A suliban, megint csak két idegen leszünk…

„Úgy is van!”

Kérlek, hagyd abba!

„ Ha meg akarod állítani ezeket az érzéseket csak meg kell ölnöd!”

De ez akkor sem fair!

„ Ha megölnéd most, ne lenne esélye annak, hogy összetör téged… Ilyen egyszerű…”

Ennyi volt! Ennyi ideig nem is érdekelt, de mégis ki a fene vagy te?!

„ Ezt pont neked kéne tudnod” – tűnt el ismét.

- Jól vagy? – tette a vállára a kezét.

- Figyelj… - kezdte fojtott hangon – Megtennél nekem valamit? –akarta el az arcát.

- Persze… - nézett rá aggódón.

-  Ha-ha egyszer sok embert megölök… És nem tudok leállni, megtennél nekem valamit…? – sírta

- Miről beszélsz?

- Azt… Azt akarom, hogy ölj meg!  - nézett rá könnyes szemmel.

- Mi van? – nézett rá értetlenül.

- Semmi –sírt tovább.

 

- Szeretem innen nézni a naplementét. Innen szinte az egész várost látni. – bámult mosolyogva egy háztetőn a barna.

A lány csak állt és nézte a gyönyörű tájat. Nem tudott betelni vele, meg azzal az érzéssel sem, hogy valaki foglalkozik vele – Igen, gyönyörű – mosolyodott el, majd nagyot sóhajtott és maga elé meredve beszélni kezdett - Köszönök mindent, legfőképpen a mai napot!

- Ugyan már! Én is jól szórakoztam, tényleg! – fordult felé, mire az elpirulva elmosolyodott.

Ekkor a lány hirtelen megölelte. A fiú elképedve bámult rá, az meg elhaló hangon motyogott – De komolyan… Eddig az egész életemben senki… senki sem volt velem kedves… Soha… És ez… Meg az a hatalmas izé az állatkertben… Csak… örülök… hogy… volt kivel együtt lennem…– kezdett el pityeregni és még erősebben magához szorította – És… Nem akarok megint egyedül maradni!

A fiú gyengéden elmosolyodott, majd összeborzolta a haját – Hékás, kimondta, hogy egyedül maradsz?

A lány felnézet rá – Hogy érted? Ez így van és kész.

- Szóval nem akarsz az öribarim lenni? Ez fájt. – nézett rá tettetetett sértődöttséggel.

  - De…

- Akkor ez meg van beszélve – csapta össze a kezét majd szórakozottan billentette oldalra a fejét. A lány erre elmosolyodott és letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- Köszönöm – mondta tőle egyáltalán nem megszokott örömmel a hangjában.

-  Csak nehogy elrepülj, Kismadár.

- Kismadár?

- Ez a beceneved. – mosolyodott el – Nem tudom, hogy hívnak, hát adtam neked egy nevet.

- Oh, tényleg! – csapott a homlokára – Bocs… Heaven, családnév nélkül.

- Üdv, Daniel, Daniel Cross. Örvendek a találkozásnak!

A zene amit R. énekelt: Kumiko Noma - Lilium

Hát ennyi lenne. ^^ Remélem tettszett!




Bye:
  Bogi