Raven 6. Fejezet

Helló^^

Menetrend szerint itt a kövi rész. ^^

Nos, ez (meg a következő rész is) a múltban játszódik, pontosabban Raven előzőjében. No, kérem szépen, kicsit találkozhatunk Danielel, és többet tudhatunk meg Hangról... 

FONTOS!!! Egy ,,picit'' kiéltem az erőszak iránti vágyam, szóval, aki ezt nem bírja... én szóltam!

Nem maradt más hátra csak:

Jó olvasást! ^^

6. fejezet

Tébolyodott démon

Egy kislány ült egyedül a szakadó esőben egy lepukkant bérház előtti lépcsőn a város egyik legforgalmasabb útjának szélén, a szürkületi homályban. Már több órája meresztett a szemét egyre kétségbeesettebben a tömegbe. Várt valakiket, egyre csak várt, de az illetők nem jöttek. Ő mégis kitartóan kifejezéstelen arccal ült ott. Legszívesebben sírt volna, csak nem tudta, hogy mi az… és, hogy hogyan kell.

-„Nem sokára visszajövök, szóval maradj itt…”- ismételte azt, amit azóta mondott, hogy azok a valakik ide leültették, miközben megszorította a kezében lévő fotót. Három ember volt rajta, két felnőtt és egy kislány; két mosolygós és középen egy érzelmektől teljesen mentes arc, egy üvegesen csillogó kék szempár; egy kis család… a lány családja.

 - „Nem sokára visszajövök…” „Nem sokára visszajövök…”„Nem sokára visszajövök…”„Nem sokára visszajövök…”„Nem sokára visszajövök…” Nem sokára… vissza jönnek… ugye…?

Csak nézett maga elé. Senki sem jött. A szél belekapott középhosszú fekete hajába, kitépte a kezében tartott képet és messzire elrepítette. Kétségbe esetten kapott utána, de mindhiába, a fénykép már messze járt. Ebben a pillanatban tudatosult benne: várhat, ő akármeddig senki sem jön vissza érte. Átverték. Itt hagyták.

Lassan roskadt vissza, térdét szorosan átölelve. Hogy lehetett ennyire bolond? Mérd is gondolta azt, hogy úgysem hagynák itt? Mért volt olyan naiv, hogy hitt bennük?

 Egy könnycsepp gördült le az arcán… amit még több követett. Sírt. Életében először, csendesen. Rengeteg ember elsétált mellette, észre sem vették.  Miért is? Hiszen, ő is csak egy a sok taknyos közül, biztos csak felhorzsolta a térdét, vagy valami ilyesmi. A szülei majd csak összekaparják. Így ült ott órákon át, észrevétlenül, magányosan, elhagyatottan…

- Mégis, mi a baj? – hangzott el a kérdés a lány feje fölött. Mikor az fölpillantott egy nagy, kíváncsi, zöld szempárba ütközött tekintete. A vele szemben álló barnahajú fiú oldalra döntötte a fejét – Miért sírsz?

A kislány csak bámult rá nem értette, miről beszél? Mégis ki sír? Meg egyáltalán, mi is az a sírás? Megtörölte a szemét. 

Nedves…

Ő tényleg… sírna?

Körbe fordult, de senki sem volt ott, akivel még a vele szemben álló beszélhetne. Lassan, bizonytanul mutatott magára, mire a barnaság csak bólintott, így – tudván, hogy a kérdést neki címezték - szipogva felelt – E-ez a le-legrosszabb, na-napom…

- De az jó, ugye?  Ennek örülnöd kéne, nem? – mosolyodott el, mire a másik értetlenül bámult rá – Mert, ha ez a legrosszabb, akkor ettől már csak jobb lehet nem igaz? És ez tényleg jó. Nemde? – lett szélesebb a mosolya.

- D-de…

- Ez így nem lesz jó… Mért nem mosolyogsz? – bámult rá értetlenül, kicsit elszontyolodva.

- Me-mert n-nem megy – sírt tovább.                                                           

- Ez így nehéz lesz – fogta a fejét majd hitelen a zsebébe nyúlt, és egy nyakláncot vett ki belőle – Tessék! – ment oda hozzá, és a nyakába tette.

A lány döbbenten nyúlt az ékszerhez. Egy gyönyörűen kidolgozott madarat ábrázoló medál volt.  A Megbűvölve forgatta, majd értetlenül meredt a kíváncsian figyelő zöld szempárba.

- Megtarthatod – mosolygott egyre jobban – Én fiú vagyok, az ilyenek úgysem nekem valók… és neked nagyon jól áll.  Szóval, kapd el az a madarat, és dobd be egy benga kalitkába! – mutatott vidáman kiáltozva a medálra.

Erre a fekete hajú bizonytalanul elnevette magát.

- Sikerüüült! – kiáltott fel a barna diadalittasan.

- Mi?

- Hát az, hogy mosolyogj! Maradjon is ez így! – a lány erőtlenül görbítette felfelé száját – Na, azért! – bólintott elégedetten, majd felé hajolt – A szemeid… - a másik félve húzta össze magát – nagyon szépek!

- Té-tényleg? – nézett rá egyre vörösödve mire az ismeretlen csak bólogatott – Mások szerint me-meg ijesztőek…

- Szerintem csak nincsenek, hozzászokva, hogy valakinek olyan a különleges legyen a tekintete, mint neked – huppant le mellé – Biztos úgy érzik, hogy egy pillantással a veséjükbe látsz, én is így gondolom… de szerintem ez csak még varázslatosabbá tesz – kémlelte szórakozottan a felhős, már éjszakai égboltot. A lány csak letaglózva hallgatta, nem tudta hogyan mondhatná el, amit érez. Boldog volt. Életében először érzett örömöt az általa utált élettelenül csillogó szemei miatt.

A valóságba a mellette ülő hangja húzta vissza - Amúgy még sosem láttalak errefelé. Szóval, mit keresel itt? 

Megvonta a vállát.

- Egyedül vagy?

Egy bólintás.

- A szüleid?

Erre a kérdésre a lány majdnem ismét el kezdett sírni – N-nem tudom.

- Add csak ide a táskád, légyszi – vette ki a kezében tartott hátizsákját. Figyelmesen végigkutatta és egy borítékot vett ki belőle. Belenézett és egy pillanatra átsuhant valami sötét az arcán. A lányra nézet, aggodalmas arckifejezéssel, majd karon ragadta és elindult vele.

- Hová megyünk? – nézett fel rá döbbenten.

- Nézd… - toppant meg, majd odafordult hozzá lassan, fogalma se volt mit mondjon, nem találta a megfelelő szavakat – ugye… tudod, hogy a szüleid nem fognak visszajönni érted…?

A lány csak aprót bólintott, képtelen volt megszólalni, máskülönben, biztos volt abban, hogy újra sírva fakad. Egyre nehezebben ment neki… - Hát tényleg elárultak? – visszhangzott a fejében a mondat, ahogy lassan eltakarta a szemeit, ahogy az ég felé emelte a tekintetét. Nem tud mit tenni… de mégis –… most mihez kezdjek…? – fejezte be alig halltón, és ezen az sem segített hangja a vége felé teljesen elhalt.

 - Minden rendben lesz!  - vágta rá azonnal a másik – Oda megyünk, ahol majd segítenek neked – szorította meg bátorítóan a kezét.

- Mért vagy ebben ennyire biztos?

- Azért, mert mondhatni fél éve én is egy csónakban eveztem veled, és nekem is megtették, a hivatalnak ez a dolga – fordult felé mosolyogva – Minden oké, szóval, no para!

- Re-rendben… - motyogta a lány.

„ Így találkoztam vele. Elmondta, hogy ő is árva és mindent elintézett nekem. A nyakláncot meg megtarthattam. Viszont nem, hogy a nevét nem tudtam, hanem attól a naptól kezdve egyáltalán nem beszéltünk…”

Az őszi szél süvítve fújt keresztül az elhagyatott kis sikátoron, megborzongtatva ezzel az egyedül hazafelé sétáló lányt. Októberhez képest is túl hideg van…

Végig simított a karjain. Egy picit felszisszent, hozzáért az egyik zúzódásához, bár ha az emberen rengeteg ilyen van, nem csoda, ha véletlenül megérint egyet a sok közül. Már az iskolaorvos is figyelmeztetette: ha tudja, hogy ilyen ügyetlen, akkor jobban vigyázzon magára, mert, az hogy minden nap nála köt ki, mert megsérül, már irracionális. Valójában viszont, nem az az ügyetlen fajta. Egyáltalán nem szokott elesni, csak híján jobb kifogásnak ezzel kell jönnie. Mit mondhatna? Mert azt, hogy minden nap megverik az iskolában, nem mesélheti el, mert csak nagyobbat kapna… Meg már hozzászokott, szinte meg sem érzi. Nincs szüksége a felesleges sajnálatukra.

Megfogta a nyakláncát. Hány éve is volt? Öt? Vagy már hat?  Bár az édes mindegy… Attól a naptól kezdve hozzá sem szólt… mit izgatná? Hálás neki, de minek is zavarja a jelenlétével? Nem idegesít senkit, és így mások sem szapulják vissza. Ez nem zavarja, teljesen megfelel neki. De őszintén szólva… mindig irigy volt rá. Ahhoz képest, hogy ő is árva, vannak barátai és nem közösítik ki, és ha nem ő provokálja ki, nem is bántják. Mi lehet közöttük a különbség?

Nagy valószínűség szerint, csak annyi, hogy ő közvetít érzelmeket.  De azzal mégis mi a baj, hogy nem mutat ki semmit? Ha egyszer nem tudja mit kéne… mi van, ha rosszul fejezi ki magát? Inkább bámul üres tekintettel a semmibe, egyszer már járt emiatt rosszul, azért kötött ki itt, egyedül. Lehet, hogy ez irritálja a sérelmezőit is. Elvégre, mikor megütik, akkor sem rezdül meg egy vonása sem. Biztosan zavarja őket, hogy nem sír. De az miben segítene?   Ha sír, azzal sem fog semmi sem megváltozni, nem? Attól a naptól kezdve nem is sírt…

Hogy haragszik-e a sérelmezőire? Természetesen nem, valószínűleg, tényleg benne van a hiba… Legalábbis ezt állítja. Az már más kérdés, hogy valójában mit gondol felőlük mélyen legbelül.

Megrázta a fejét. Minek is zavartatja magát? Inkább sétált tovább.

Az út egyre távolabb esett a várostól, és az alkonyati félhomályt is felváltotta már a koromsötétség. Útja elhagyott épületek között vezetett. Egyedül sétált, senki sem volt vele… legnagyobb szerencsétlenségére…

Lépések zaja hallatszott körülötte. Rossz előérzete volt. Megállt, nem mert a háta mögé nézni, a szíve már a torkában dobogott. A lépések egyre csak közelebbről hallatszottak, most már biztos volt benne nincs egyedül, sőt körbe vették.

- Igaza volt a csitriknek, tényleg erre jön, ráadásul egy szál magában… - hangzott fel a háta mögül.

- Még ha szörnynek szörny is, egész aranyos… - ez az egy mondat még ebben a helyzetben is késként hatot belé. Szörny, ő az.

- Hé, mi van, ha sikítani fog?

- Nyugi, nincs senkije! Ráadásul fogyi, azt se tudja, mi történik körülötte– vigyorgott az egyik, kajánul. Biztos volt abban, hogy nagyon jól fognak szórakozni.

A „fogyiságához” képest, félelem költözött belé. Hátrálni kezdett, de egyszer csak valaki átkarolta hátulról és magához szorította – Mizu, szépségem?

Elsikoltotta magát, abban reménykedve, hogy valaki meghallja, de abban a pillanatban valaki szájára tapasztotta a kezét. Össze-visszakapálózott, minden erejével ellenkezett, miközben bevonszolták egy raktárépületbe. Az elméje szinte teljesen üres volt, minden gondolat a fejében elmosódott, csak egyetlen mondat vált ki a kavalkádból. Mért?! Mért pont itt, mért pont így kell meghalnia? Mert kétség kívül itt a vég, nincs értelme még az utolsó perceiben is hazudnia magának: meg fog halni. Lassan elhagyta a tagjait az erő, feladta. Minek is ellenkezne? Sokkal többen vannak. Ez a vége, ha nem is ők ölik meg, a szégyenbe fog belepusztulni.

Elkezdték öltöztetni.

- He, ez mi? – vette észre a nyakláncát. – Haha! Még ajándékot is kapunk! – tépte le róla.

Ebben a pillanatban a lányban hangosan eltört valami. Valószínűleg a lelke. Már nem is volt magánál…

Embereket látott maga előtt, főképp olyanokat, akiknek sosem hagyta el egyetlen kedves szó a száját, ha róla volt szó.

-  Hé, Szörnyike! Te idióta, nem vagy ember!- lépett felé indulatosan az egyik, teli torokból kiabálva, mire ő ijedtében hátrébb csúszott – EZ A VILÁG AZ EMBEREKNEK KÉSZÜLT!!! HORD EL MAGAD!!!– emelte ütésre a kezét. A lány összeszorított szemekkel várta a csattanást, de nem jött, a másik addigra már vérvörös ködként elpárolgott.

A fekete hajú csak elüresedett tekintettel meredt maga elé - Szörnyike… Szörnyike… Szörnyike… - visszhangzott a fejében. Ez ő, egy szörny, semmi több, és ezzel ő is tökéletesen tisztában van.

Ebben a pillanatban egy újabb hang szólalt meg a háta mögül- Szerencsétlen, buta kislány! – fogta a fejét, ezzel eltakarva az arcát mögötte álló lány – Megbízni az emberekben, pedig te nem vagy az… Bárkinek elhinnél bármit, mi? De az embereknek nem kell igazat mondania, egy olyannak, mint te - emelte el kezét nevető arcáról, a szeméből semmit sem lehetett látni csak a lassan lefolydogáló karmazsinvörös cseppeket, melyekből egyre csak több lett. Komótosan csepegtek lefelé, ezzel együtt az arca egyre inkább fogyott. Határozottan olvadozott, de mintha mi sem történne az csak tovább mosolygott. Végül nem maradt más belőle más csak egy hatalmas, vöröslő pocsolya.

A fekete hajú lány változatlanul még mindig maga elé meredt, de a szemeiből eltűnt az élettelen csillogás, helyette düh és kétségbe esés tükröződött bene  - Nem… nem… én ezt nem bírom! – kapott a fejéhez, ahogy egy hatalmas lendülettel megpróbált felegyenesedni, hangja egyre hisztérikusabbá vált. Minden kezdett összeomlani körülötte. Minden, amit eddig olyan gondosan mélyen elzárt magába, kitörni látszott – Nincs igazi otthonom, vagy családom… egyetlen barátom sincs… Az egyedüli dolog, ami volt, az a nyaklánc, de már azt is elvették tőlem… Nincsen semmin! Teljesen egyedül vagyok! – ebben a pillanatban összerogyott és ismét a földön találta magát. Sírt. Annyi évvel később, újra.

Valaki megsimogatta a hátát. A hideg érintéstől azonnal megdermedt ő is, lassan milliméterről milliméterre fordította oda fejét. Egy befáslizott arccal találta szemben magát, egyedül az egyik hatalmas, karmazsinvörös szeme látszott ki, azzal pásztázta a lány arcát, aki félelmében hátrébb húzódott. Az mintha mi sem történt volna lágy, mégis ismerős hangon kezdett beszélni hozzá - Mégis mért csinálom ezt? Mért hagyom magam? Ráadásul, még Én vagyok a rossz? Mért veszik el mindenem?  - lehajolt hozzá. A lány nem bírt mozdulni, képtelen volt, a vörös szemű ismeretlen szavai valósággal beszippantották. Úgy érezte, mintha csak a saját gondolatait hallaná, mintha a vele szemben álló saját maga lenne – Már meg kellett volna értened… Ez a világ nem az olyanoknak való, mint Én.

- De… mégis mit kéne tennem? – ült fel könnyes szemmel.

 - A válasz egyszerű– kezeit a feje mögé emelte, a pólya lehullott a fejéről. Az arca… szakasztott olyan volt, mint a lányé. Minden vonása… de a haja hófehér volt, a szemei pedig vérvörösen csillogtak. A feketehajúnak viszont kétsége sem volt afelől, hogy saját magával áll szemben. Tökéletes alteregója magabiztosan mosolygott rá – Csak annyit kell tennem, hogy ezt a világot az én világommá alakítom. És bőven elég erőm van ahhoz, hogy ez az álom valóra váljon – nyújtotta felé apró kezét – Önteltség, elhagyatottság, megvetés… ha így haladsz tovább, akkor úgy halsz meg akár egy korcs kutya – nézett bátorítóan a szemébe – Neked kell megteremteni a saját világod, mégpedig azzal, hogy elpusztítod az ellenségeinket, és ebben segíthetek… Én is azt akarom, amit te hisz Te és Én egyek vagyunk. Fogadj el engem, önmagadnak... – nyújtotta ki felé a kezét, miközben egy bátorító molyt küldött felé.

- Igazad van… - törölte meg szemeit - Itt mindenki… Minden egyes élőlény veleéig rothadt. Ha nem teszek valamit, a végén megölnek… És… én… én élni akarok! - majd megszorította ellentétes tükörképe kezét…

                                                                              

„Ekkor találkoztam először Hanggal, aki jóban, de legfőképpen rosszban velem volt…”

Már nem kellett sok ahhoz, hogy egyik támadója elérje célját. A fekete pedig ebben a pillanatban, szó nélkül ült fel, mit sem törődve azzal, hogy a helységben álló maradék öt ember hol döbbenten, hol idegesen bámult rá. Mi ütött belé? Eddig olyan engedelmes volt, meg sem szólalt, hagyta magát…

A lány a szokásos üres tekintettével meredt maga elé, ahogy lassan felegyenesedett, majd fejét a hozzá legközelebb álló férfi felé fordította. Az egy lépést hátrébb lépett. Nem… Valami nem stimmel, valahogy teljesen más a kisugárzása. Áradt belőle a gyűlölet… a téboly. Ahogy találkozott tekintetük, kirázta a hideg, mintha a veséjébe látott volna, de nem csak ennyi. Olyan volt, mintha fel is nyársalta volna belülről. El akart szakadni a különös szempártól, de képtelen volt, egyszerűen megbénult. Nem akarta megtéveszteni magát: félt. Ezzel tisztában volt. De mélyen legbelül tudta, hogy ez is hazugság volt, nem félt.

Rettegett.

A lány hitelen mozdulattal elkapta a támadóját és a falhoz szorította, a fejét, amennyire csak lehetett oda préselte.  Egyik kezével lefogta kezeit a másikkal pedig a hajánál fogva elkapta és a fejét hátra hajtotta, majd kéjes mosollyal az arcán a fülébe suttogott – Végzek veletek… Minden átkozott emberrel… De mindenekelőtt… Kérem vissza a nyakláncom, vagy letépem a karod és feldugom a seggedbe.

A másik egy hatalmasat nyelt. Nem, téved, úgy sem tenné meg, képtelen lenne rá. Túlságosan gyenge.  Biztos már ő maga is beképzeli az ijedelmét. Meg amúgy is, nem mutathatja ki, hogy megijedt tőle – Ho-hó, a kis tüzes! Még mit nem! - felelt önelégülten.

A fekete csak össze vonta szemöldökét, és lebiggyesztette ajkait – Szóval nem teszed? – billentte oldalra a fejét – Nem baj… - fogta meg a fejét és teljes erejéből beleverte a falba. Egy gyomorforgató reccsenés hangja visszhangozott helyiségben. Lassan emelte el a férfi fejét a betontömbtől, mely az ütés erejétől repedezni kezdett; a résekben vér folydogált lassan lefelé, és csöpögött le a földre kisebb pocsolyát alkotva A férfi orra természetellenes szögben állt, az egész arcát vér terítette be – Még mindig úgy gondolod? – villant meg a fruska szeme, és egy fenyegető vigyor terült szét arcán

 - T-te nem is vagy ember… t-te egy szörnyeteg va-vagy… - suttogta rettegéssel teli hangon, rájött: a lány tényleg nem viccel. Ez már nem találta annyira szórakoztatónak.

- Eleget hallottam már ezt… - sóhajtott föl színpadiasan, majd újra elvigyorodott – Akkor folytathatom? – fogta meg ismét a fejét, és megint beleütötte a falba. Újra és újra. A termet a kiabálás, reccsenés és a vér csepegésének hangja valamit az átható rozsda szag töltötte be. Csak akkor engedte el mikor a támadója arca a felismerhetetlenségig el nem deformálódott és mikor elengedte, az holtan terült el a földön. Ő pedig legnagyobb nyugalomban kutatta át, majd mikor megtalálta, amit keresett mosolyogva állt fel és tette nyakába az ékszerét.

Társai letaglózva bámulták a jelenetet. Hogy… hogy történhetett ez?- Te… te… TE DÉMON!!! – futott késsel a kezében az egyik, mikor magához tért. A fekete még mindig nem fordított neki figyelmet, továbbra is csak hátát mutatta. A hapsi fel nevetett – Én, megöllek… Kibaszottul kinyírlak!!! Hallod, ribanc?! – kiabált torkaszakadtából, ahogy mögé ért. Megemelte a fegyvert tartó kezét, majd lesújtott, de abban a pillanatban a neki háttal álló elkapta a karját.

- Ez rossz ötlet volt… - motyogta szórakozottan. Megragadta a férfit, majd kicsavarta a karját, A fiú felüvöltött, a kés pedig csilingelve ért földet. A fekete felkapta és azzal a lendülettel a támadója mellkasába döfte. Ahogy az holtan hullott a földre egy könnyed mozdulttal kirántotta belőle a fegyvert – Nos, ki a következő? – fordult a maradék három felé, akik azóta is megilletődötten állattak ott – Dead End drágáim… - szegezte rájuk kését.

                                                                                    

Are you, are you
Coming to the tree
Where they strung up a man they say murdered three.
Strange things did happen here
No stranger would it be
If we met up at midnight in the hanging tree…

 Átható rozsda szag nehezedett a levegőre. A lány felszabadultan énekelt. Életében először érezte azt, hogy megkönnyebbült, nem csak egyszerűen megkönnyebbült, inkább felszabadult.  Erősen kapaszkodott a kezében tartott karmazsin színt felvett fegyverbe, melyről a vér kövér cseppekben hullott a földre. Körülötte három erősen megcsonkított test volt, a másik kettő a falnál aludta örök álmát. A testüket éltető folyadék még mindig folyt ki belőlük, és vörösre festette a padlót.

Megtörölte véres arcát, majd hátra nézett és kárörvendően vigyorgott a hullákra – Megérdemlitek. Mért velem kezdtetek ki – villant meg dühösen szeme – De legalább jól szórakoztam – bámulta azokat unottan majd leguggolt és holtak pocsolyájában nézte meg vörös tükörképét –Ez így olyan uncsi… Túl hamar kiterültek… - biggyesztette le ajkait- Új játékszert kell keresnem…  

A tükörképe megelevenedett. A haja kifehéredett.

„Mit is mondtak? Valami két picsa szabadította ezeket ránk…” – hallotta fejében egy hangot, miközben tükörképe sejtelmesen pillantott rá.

-  Velük mi legyen? – nézett a pocsolyába kifejezéstelen arccal, majd élénkebben megkérdezte – Ugye játszhatok velük?

„ Szerinted? – mosolyodott el – Az igazi szórakozás csak most kezdődik. Megteremtjük nem is… megteremtem a világom!”-  akkor visszatért az igazi tükörképe, a hang pedig eltűnt a fejében.

- Rendben… - tért vissza ugyan az az üresség a hangjába, majd felállt – Sok dolgom lesz… - nézett végig a holttesteken, ahogy széthajigált ruháit vette vissza magára– De meg fogom teremteni a saját világom… Elpusztítom az ellenségeimet… - szorította meg a kezében tartott véres nyakláncot.

  

Hát ennyi lenne. Köszi hogy elolvastad!^^

Kép:

A ,,picilány"

 Bye: 

    Bogi