Raven 5. fejezet

Hi!

Meghoztam a kövi részt. Lesz benne egy kis POV cserebere, de csak rá jöttök mikor ;)

Többet nem is mondanék.

Jó olvasást! ^^

5. Fejezet

Zavaró zaj

 

Gwen csak bámulta az pillanatokkal ezelőtt kilépő lány nyomát. Mi baja lehet, hogy ilyen feldúltan távozott?

- Ne ródd fel neki – fordult felé Fletcher – így is sokkalta tovább bírta, mint azt gondoltam.

- Mit?

- Danielt. Ez az egyik leggyengébb pontja. Mindig fáj neki, ha már csak a neve említésre kerül.

- Tényleg ő a bátyád, vagy mi.

 - Inkább a „vagy mi”. Egyáltalán nem emlékszem rá.  Csak annyit tudok róla, amennyit a nővérem mesélt.

- Milyen volt?

- Olyan volt, mint most a testvérem, eléggé lobbanékony, és meggondolatlan, ahogy kikövetkeztettem, Onee-chan, pedig félénk, meg nem szólalok típus – nézett ki az ablakon – Legalábbis én úgy gondolom.

- Ő – mutatott az ajtó felé, ahonnan Aven nem rég kilépett – félénk? Ezt nem hiszem el.

- Pedig igaz, én simán elhiszem neki, sosem volt valami nagyon merész, régebben. Akkor is inkább a háttérben szeretett maradni, főleg a társaságban voltunk.

- Miért? – nézett fel rá.

- Én sem tudom.  De annyi biztos, hogy át élt egyet, s mást, még az előzőjébe – dőlt hátra az ülésében.

- Például?

- Én sem tudom – vont vállat – Sosem mondott valami sokat. Egyáltalán nem akar beszélni róla.  Ráadásul tele van sebhelyekkel, de arról sem hajlandó egy szót se beszélni. És ezért őszintén szólva Őt okolom – kezdte indulatosan.

- Mármint Danielt?

- Mégis ki mást?! – állt fel idegesen megemelve hangját a helyéről, majd Gwen megriadt arckifejezésnek hatására vissza is hanyatlott – Onee-chan régen sosem kereste ennyire a bajt! Ott meg pláne nem nézném ki belőle! Egyedül akkor ilyen, mikor valami gyökeresen megváltozik körülötte! És az egyedüli változást akkoriban csak Daniel volt. Valaminek történnie kellett. Ráadásul bármikor beszélnie kellene róla akkor csak szomorú lesz… Emiatt, még ha akarnék, sem tudnék családtagként tekinteni rá.

- Neked tényleg sokat jelent a nővéred, mi? – nézett rá.

- Kinek nem? Apu mellett őt érzem magamhoz a legközelebb. De annyit tudok, hogyha most hallott volna az imént, akkor meg is fojtott volna – mosolyodott el színtelenül – Daniel neki mindig is túl sokat jelentett neki. Néha úgy érzem, hogy túlontúl sokat… De ez az ő dolga nem? – bámult ki – Hogy kibe zúg bele, még ha már viszonzatlanul is…

- Aggódsz érte?

- Eléggé… - sóhajtott fel lehunyt szemmel.

- Ez aranyos. Aranyos vagy – mosolygott rá a lány.

- H-hogy mi?! – bámult rá, majd a padlót kezdte fixírozni, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt – Akkor te is! – nézett rá.

- Kö-kö-köszönöm… - suttogta pirulva.

Erre Fletcher felnevetett.

- Ezt most mért kell csinálnod? – nézett rá sértődötten a szőkeség.

- Mert érdekesen nézel ki – nevetett továbbra is.

Pár pillanatig még önérzetesen pislogott rá, majd ő is beadta a derekát.

Így ketten nevettek felszabadultan tovább.

„ Csak bámultam ki a vagon folyosójának egyik ablakán.

- Mi baj van velem? – motyogtam magam elé.

 Megmondom én: Egy született pszichopata vagy!  - szólalt meg ismét Hang.

- Megtennél nekem egy szívességet és befognád a tetves szádat? – suttogtam ingerülten magam elé.

Istenem, megbolondultam!  Itt beszélek tök magamban, a lehetséges – ráadásul lelketlen – lelkiismeretemmel, aki csak az én fejemben létezik! Normális vagyok én? Várjunk, erre szerintem még válaszolnom sem kell.

 Még ha meg is tenném, az akkor sem mentesít a bűneidtől… Ráadásul te magad is tudod, hogy te ölted meg, még akkor is, ha nem közvetlenül. De tudod mit? Szerintem szegény fiú jobban járt volna, ha Melody Murder stílusban megcsonkítod, és hagyod, hogy lassan elvérezzen, minthogy engeded neki, hogy egy olyan valakiért áldozza fel magát, akit a kutya sem érdekli, ráadásul, még ő úgy is gondolta, hogy jól tette, hogy megölette magát egy sorozatgyilkosért… De erre, asszem ő is rájött a végén…”

- Nem tudom, miről beszélsz… - motyogtam színtelen hangon.

Oh, tényleg? Nem emlékszel még arra, hogy milyen szavakat mondott mielőtt kilehelte volna a lelkét? Naaa, mindketten tudjuk…

- Kérlek, hagyd abba… - könyörögtem erőtlenül.

Jobban teszed, ha szembe nézel önmagaddal Te és Én.. nem is Mi egyek vagyunk… És ezzel te is tisztában vagy. Meg azzal is, hogy mennyien haltak meg miattad és a kezeid által, akiknek nem kellet volna, és hogy ezek közül mennyien szenvedek miattad az utolsó perceikben. Mert még mindig nem vagy más csak egy GYILKOS!

- Nem akarlak hallani, ne is létezel! Hagy. Engem Békén. A rohadt életbe! – kiabáltam a suttogás határán belül. A fülemre szorítva a kezem.

 Rendben. De nem rejtheted el a hibáid, mert azok megtalálnak, és porig égetnek. Az igazság elől senki sem menekülhet… Ezt jól jegyezd meg! – és végre eltűnt a fejemből.

- Köszönöm! – lélegeztem fel. Végre csend… Egyedül voltam, teljesen.

Jó, most már komolyan állíthatom azt, hogy Gwen helyett nekem kell dilidokihoz mennem. Mindegy, most inkább hanyagolnom kéne önmagam, és az idióta érzéseimet, és inkább arra kéne gondolnom, hogy hogyan vészelem majd túl azt, hogy az Arch Knight leszedi a fejem, vagy legalábbis Vízre és az létrehozására kéne összpontosítanom…

 - Esélyem sincs! – vertem bele ököllel a falba – Ha így haladok tovább, semmi sem lesz újra normális. Mégis… Az a majom. Lehet, hogy a Vize csak egy tökéletlen darab volt, de akkor is… Ahhoz képest eléggé erőteljes volt, hisz még nem is kellett katalizátort használnia.  Ráadásul a bestiája sem volt az a loser fajta… De ez mégis mit segíthet a nyomozásban… - gondolkodtam magamban – ÁÁÁ, ez így nem fog össze jönni!!!  - kezdtem el ütemesen a fejemet a falba verni, . Oké… most mát tényleg nevezhetem magam mazochistának is… - Ötletem sincs, hogy a fenében kapcsolódhat ez a kettő össze! Ah, feladom, majd otthon kiötlök valamit… - sóhajtottam fel, a fejemet pedig ott pihentettem a falon.

Ekkor megint köhögni kezdtem és ismét egy jó adag vér távozott belőlem.

- Én hülye. Mért tartok bemutatót a szemmel verésről, ha tudom, hogy ez csak súlyosbítja minden alkalommal a betegségem?  - néztem a tenyeremen lévő vöröslő folyadékot.

Hirtelen egy sóhajt hallottam magam mögött. Rémülten fordultam meg abban a másodpercben. Egy ember dőlt a falnak az ajtónkhoz közel. Az arcából semmit sem láttam, mert a kabátja gallérja és a kalapja eltakarta azt.  Mikor rájött, hogy figyelem, egyszerűen kisétált a vagonból.

Mióta lehetett itt? És mennyit hallott abból, hogy magammal beszélgettem. De legfőképpen, hogy nem vehettem észre? Én mindenki lélekhullámát érzékelem tíz méteres körzetben, akkor ezt az ipsét, két méteres távolságból hogy-hogy nem sikerült???

Ekkor meghallottam, a srácok nevetését.

Keserűen elmosolyodtam. Eszembe jutott mért is vagyok itt kint, és nem odabent.

- Áh, nagy valószínűség szerint csak az a baj, hogy fáradt vagyok… Itt az ideje tényleg lefeküdni… - indultam el a pihenő-kocsik felé.

Sokáig nem tudtam elaludni. Hang utolsó szavai jártak a fejemben.

„ Az igazság elől senki sem menekülhet… Ezt jól jegyezd meg!” ”

Köszi, hogy elolvastad!

Bye:
 Bogi