Raven 4. Fejezet

Helo Minna ^^

Van egy bejelenteni valóm: Ma van a Blog szülinapja!!!!!!!!!!!!!  Ezt is megéltük!!!! ^-^ Ennek örömére design váltás lesz!!!!

És még ennek örömére itt van a negyedik fejezet!!!  

Ebben fény derül, Trinemék előéletére. És rájövünk arra is hogy Raven kit értett azon a személyen akit eddig csak Ő-nek ismerünk.

Jó olvasást!!! ^-^

4. Fejezet

Eltemetett emlékek

„- ...Egy neves orvos-csonkacsaládban nőttem föl.  Anyukám nevelt, apukámról meg semmit tudok. Anyu nem szívesen beszélt sem róla, sem a bátyámról, aki szintén eltűnt –  A bátyja. Már ez a szó is úgy nyilallt belém, mintha, egy rozsdás, recés, kenyérszelő kést forgattak volna meg lassan a mellkasomban. Fáj, nagyon. – Ő még két éves koromban eltűnt, így rá sem emlékszem. Van egy olyan érzésem, hogy anyu azért nem akart mesélni egyikkőjükről sem, mert nem szerette, volna, ha én is eltűnök – mosolyodott el keserűen.

 Ja, nehéz lehetett neki. Senkijéről semmit sem tudni… Hát, nem valami jó, asszem.

 – Bár engem sosem izgatott különösebben, egyikkőjüket sem ismertem annyira ahhoz, hogy hiányozzanak.

 Én egyikkőjüket ismer(t)em, én a szerencsés…

- Minden teljesen jó volt addig, amíg nem robban ki az országban az az idióta háború. Az egész családot beleértve Anyut is katonaorvosnak behívták, és mivel így senkire sem tudott hagyni kénytelen volt magával vinni –lehunyta a szemét, majd egy elég nagy sóhaj keretében folytatta – elég sok mindent láttam, – aggódódva néztem rá, mire próbált egy esetlen mosolyt kierőltetni magából. Hullák. Nem szép látvány, bár szerintem nincs velük semmi baj, sőt! Csakhogy Fletcher nem egy hozzám hasonló pszichopata. És hiába próbálja tagadni, tudom, hogy eléggé megviselték a történtek, és nem csak úgy összességében a tetemek, hanem egy bizonyos személy holtteste – Még most is emlékszem. Egy nagy robbanás volt. A nagy tömeg sikoltozva rohant fel-alá. Egy épület törmeléke felénk zuhant, Anyu… Anyu… Nem tudtam rajta segíteni… Nem sokkal később, hát igen… - bámulta az ölében tartott kezeit, én pedig őt. Nagyon aggódtam miatta, mert pontosan tudtam, hogy mit érzett akkor, mert velem is ilyen történt, és elég nehezen lábaltam ki az emóból.  

Éreztem rajta, hogy őt megviselték a vele történtek, de abban a pillanatban mindez meg is változott. Elmosolyodott, szívből – Viszont, ezek után találkoztam Onee-channal, aki hazáig cipelt. Újra lett családom, ráadásul volt esélyem megtapasztalni milyen, ha az embernek van apja, meg testvérei.

Ledöbbenve bámultam rá. Ezért mindig is felnéztem rá. Hogy tud, így viszonyulni a dolgokhoz? Én, mért nem tudok ilyen pozitívan vélekedni a történtekről? Mért nem vagyok képes, úgy gondolkodni, mint ő? Miért nem megy nekem az, hogy ne hiányoljam Őket, és örüljek annak, amim van?

Ekkor bíztatóan felém bólintott.

 Jól van Aven, most rajtad a sor, hogy bizonyíts.  Nehogy már az öcsém túlszárnyaljon!

Egy akkora lélegzetvétellel, ami a tüdőkapacitásomat vagy kétszer is meghaladta, és egy ugyanakkora sóhajjal – rettegve bár, de – belevágtam:

- A nevem, mint már mondtam, Haven volt. Családnevem, nem volt, de hát minek is kellet volna, ha nem is jelentenek semmit az olyanok, akik még nagyon kicsi koromban a sorsomra hagytak azzal, hogy: „Nemsokára itt leszek, szóval várj itt.” Na, kösz szépen! – jegyeztem meg nem kis éllel a hangomban - Egy, a közelben lévő, kisvároskában laktam, és próbáltam valahogy megélni, több-kevesebb sikerrel.  És lehet, hogy nem hiszed el, de elég esetlen voltam. Már akkor sem tudtam az érzelmeimmel mit kezdeni. Sosem tudtam mire, hogyan kell reagálni, így aztán inkább semmit sem mutattam ki. Ezért nem voltam valami közkedvelt – hunytam le a szemem, majd egy hatalmasat ugrottam a mesémben – a halálom az egyetlen dolog, amire nem emlékszem, viszont annyit tudok, hogy ez a lövés okozta nagy valószínűség szerint – húztam szét a hajam a tarkómon, megmutatva a kis kör alakú heget ott.

Sajnos, rá jött, hogy kihagytam dolgokat.

- Értem. És mi van azzal a valakivel, akiről egész idő alatt beszéltél az? Ki az az Ő?

Szerintem mondanom sem kell, hogy ültömben megmerevedtem. Na, ez sem jött össze. Mégiscsak szembe kell néznem Vele.

Nem lesz semmi baj Onee-chan! Szeretnéd, ha terelném a témát? – mintha csak ezt üzente volna nekem öcsikém aggódó tekintetével.

Csak intettem a fejemmel, hogy nem kell. Már így is mindegy!

- Ő… Ő… Az egyetlen közös pont az előző életünkben, Fletcher vérszerinti bátya, igen az, aki eredetileg eltűnt, Daniel Cross – mintha gyomorszájba rúgtak volna, csak egy benganagy tüskés buzogánnyal. Kb. ilyen érzés volt a nevét kimondani. Nem is, Talán az jobban passzolna, ha az mondanám, hogy kitéptek valamit a mellkasomból.

- Onee-chan… - hallottam Fletcher aggodalommal teli hangját, miközben a vállamra tette a kezét.

-  Nincs semmi baj. Már mondtam – erőszakoltam ki egy mosolyt magamból – Most már édes mindegy! Ezeket az emlékeket elvileg az agyunk mélyére akarjuk eltemetni. De te is tudod, hogy a legapróbb dolog is gátat tőrnek, ezeknek és onnantól nincs menekvés. És, ha már ennyit küszködtünk azzal, hogy elmagyarázzuk neki, itt már nem állhatunk meg. Ráadásul hiába próbáltam falazni, úgy néz, ki esélyem sincs. Innentől már édes mindegy… - beszéltem már inkább csak magamnak, vagyis valójában megpróbáltam meggyőzni magam.

- Értem…

Szóval vettem egy mély, és szaggatott lélegzetet, és folytattam:

- Szakasztott úgy nézett ki, mint Fletcher. Ugyan az a haj, ugyan az a zöld szemszín. Viszont teljesen másképp viselkedett… Sokkal, rámenősebb és meggondolatlan volt, így általában mindig összekapott valakivel… és általában én húztam ki belőle… - mosolyogtam szomorúan - De, ha még ez így is volt, akkor is inkább ő mentett meg mindig engem.  Ezt a nyakláncot is tőle kaptam – szorítottam meg erősebben a kezemben tartott ékszert – azért jelent nekem ennyit. Lehet, hogy hülyeség, de ha ez nálam van, úgy érzem, hogy még mindig itt van mellettem, és velem kiabál, minden egyes rossz lépésemnél – már megint megcsapott az a fizikai fájdalom… keserűen felnevettem – Végül lelőtték. Pontosabban, engem akartak lepuffantani, Ő meg…

És ekkor megint hallottam Hangot:

 Gyerünk, mond csak ki! Daniel elém ugrott és agyon lövette, magát miattam. Vagy ne is szépítsünk a dolgon! Mondd meg egyenesen a tutit! „Miattam halt meg, vagyis én öltem meg!”

Igyekeztem figyelmen kívül, hagyni és befejezni a mondandómat, így remegő hangon próbáltam folytatni – Ő… Ő…

 Rajta mond ki! Megöltem Daniel Crosst, az egyetlen embert, aki akkor törődött velem. Meg-gyil-kol-tam!

És akkor, feladtam – Én, azt hiszem, lefekszem… - mondtam erőtlenül, és a kabinunk ajtajához léptem. Majd visszanéztem.

Láttam Fletcher és Gwen aggódó tekintetét. Végül Fletcher gyengéden elmosolyodott – Rendben. Biztosan fáradt vagy. Innentől már átveszem.

 Hálásan rámosolyogtam, majd kiléptem az ajtón.”

 Köszi, hogy elolvastad!!! ^-^