3. Fejezet
Magyarázkodás
„Valójában az egész helyzet enyhén szólva is, jobban
hasonlított egy valami hót’ gagyi, semmi vicc-kategóriás vígjáték jelenetére -
amin már csak azért röhögsz, mert ennyire ciki dolog nem is létezik -, mint a
valóságra. Legalább is az én szemszögemből. Gwen még a megszokottnál is
értetlenebb fejet vágott – tágra nyílt szemeken kívül még hozzá adta a lesett
áll trükköt –, Fletcher meg csak a minden napos,, Jaj, Istenem menthetetlen
vagy!’’, testtartásával nézett fel a plafonra fejingatva. Már csak valami béna zene kell, és
esküszöm irány a show biznisz…
- Raven?! – bámult rám, még mindig olyan idegesítően nagy
szemekkel.
- Ja, úgy hívnak. – billentettem oldalra a fejem, öcsém,
mért kell ezen ennyire kiakadni?
- Biztos? Valahogy
sokkal idősebbnek nézel ki. Ő picit éretlen a korához képest – bámult a
képembe. Én meg éreztem, hogy kezd felfőni az agyvizem.
Mi az, hogy éretlen?! Hogy jön az ide? Meg egyáltalán, mi
köze hozzá?! Jó, bevallom, a barna nem az én színem, de az nem jelenti azt,
hogy fejletlen is vagyok! Tudom, mit gondol. A magamfajta emberek, nem jók
másra csak hogy legyen kire okvetlen rá lépni. A későn érők bolhák, nullák,
semmik, nothing, nade stb. Innentől, ez már nem csak rám nézve sértés, hanem
miden kisebb emberre! Nem vagyunk csecsemők! Mi is KÉPESEK VAGYUNK MINDENRE!!!
Na, jó. Ez már tényleg túlzás… Ez a toporzékolás már más
szerepe... egy még hozzám képest is nagyobb idióta dolga.
- Akkor,
asszem, már nincs szükség inkognitóra – zökkentett ki magasztos gondolataimból
öcsikém, aki akkor érintette meg a haját. Erre az ex-szőkeség barna hajjal
vigyorgott ránk. Ha ezt szó nélkül hagyja potyautasunk, akkor innentől kezdve
nem panaszkodok a hazautazásunk miatt.
- Ez meg… MI?! – forgatta kétségbe esetten a fejét a
leányzó. Így legyen lottóötösöm! És panaszkodhatok tovább kedvemre. Király!
- Hurrá, végre nincsen ez az idegesítő hacuka! – kiáltottam
fel boldogan.
- Szerintem nem is volt olyan rossz.
-A magad nevében Fletcher! Te velem ellentétben jól néztél
ki. Utálom a barna hajat! – rimánkodtam tovább, mert még mindig haragszom a
hazaruccanós ötlet miatt, és úgy döntöttem megkeserítem egy kicsit szeretett
testvérkém életét. Meg most nyertem az általam megtett fogadásomon is. Egy szó,
mint száz, nincs semmi hiba a logikámban.
- Hékás! Én is barna vagyok! – nézett rám sértődötten. A
kis önérzetes…
- Te is tudod, hogy nem úgy értettem! Neked jól áll, de
rajtam! Most őszintén! Ez annyira nem igazságooooos~!!! – ráncigáltam a
karjánál fogva, ezzel is csak megkeserítve az életét. Most tarthat, kb. 57-nél
a számolj 10-ig és higgadj le trükkben. Hihi.
- Hékás! – kiáltotta el magát Gwen mire ugrottam egyet
ültömben. Róla meg is felejtkeztem…
- Mi van? – fordultam idegbeteg pózban
- Magyarázatot, MOST! – parancsolta „Ő nagysága” –
Megígérted.
Én és az a hülye szám. Nem gondoltam, hogy a szavamon fog,
legalább is a történtek után egy normál ember nem tenné. De legalább
bebizonyosodott az a feltevésem, hogy nincs ki mind a négy kereke. Majd
megkérdezem a dokim, nem ismer-e egy jó agykurkászt, ezzel a lánnyal valami nem
stimmel… nagyon nem. Más normális ember egy percet sem marad
elátkozottak közelében, nem, hogy kérdezősködik felőlük! Vonzom a különcöket…
- Ajh, mit akarsz tudni? – nyivákoltam most már isten
igazából.
- Ez most mi? – mutatott végig Fletcherön meg rajtam.
- Ez?
Semmi. Így nézünk ki – mosolyogtam
kínosan – Izé…Van rá magyarázat…
- Hallgatlak – keresztezte maga előtt karjait.
- Akkor. Az a rondaság, a főnökömnek, E. J. Wildfire Arch
Knightnak köszönhető. Mert ő azt mondta, idézem: „Idefigyelj Titania! Nincs se
időm, se kedvem utánad eltakarítani, így a következő küldetésetekre mindketten
inkognitóban mentek. Nincs apelláta!” Így
aztán mindkettőnknek meg kellet változtatnia a haja színét, nekem
kontaktlencsét is viselnem kellett. Viszont azt nem mondta, hogy álnevet is
használjunk… - kacsintottam rá.
- Ez az egyik kedvenc hobbija, a kiskapuk keresése. Vagy,
ahogy ő mondaná „Csak menti a menthetőt” - motyogta öcsikém, aki úgy néz ki,
vissza akarja adni az előbbit.
- Amúgy mi volt a küldetésetek? Nem csak kohót nézni
jöttetek?
- Az csak egy szerencsés véletlen volt. Eredetileg az lett
volna a dolgunk, hogy körbenézünk. Tudod, az elmúlt három hónapban nagyon sok
ember eltűnését jelentették Iron Velly környékén…
- … És a drága Futótűz odapaterolt minket. – fejeztem be a
mondatot.
Gwen még mindig úgy nézett rám, mint aki várna még mesélni
valót. Pedig már azt hittem, sikerült megúsznom a mesedélutánt…
- Haj, inkább mondjad!
- Miért lett ez lett a neved? A Holló, mint név egész
érdekesen hangzik…
- Inkább Kismadár, legalábbis szabad, írói fordításban. Egy
nagyon régi barátom mondta egyszer, hogy „Az önfeledt boldogság olyan, mint a
madár, Ha nem ragadod meg és nem teszed kalitkába,és inkább hagyod, hogy szabad
legyen, mire észrevennéd és gyönyörködhetnél benne, addigra már messzire
elrepül.” Onnan… Csak hogy mindig eszembe jusson meg kell ragadnom minden
alkalmat arra, hogy boldog legyek, mert önsajnálattal semmire sem megyek…- a
másik felét nem szerettem volna elmondani, miszerint figyelmeztetésként is
használom, ugyanis a hollót sokszor asszociálják a halállal… bár ez már más
tészta.
Amúgy rohadt okos vagyok! Igyekszem kikerülni egy bizonyos
illető megemlítését, erre én csak azért is alapon fogom magam és egyenesen
beszélni kezdek róla, hogy hadd fájjon! Szeressük az azt, amikor elszorul a
torkun és alig kapunk levegőt. Jó, hogy nem mondom ki egyenesen a nevét is! Bár
annyira csak nem vagyok mazochista.
És még ennyi sem volt elég neki, mert, még mindig olyan
idegesítően bámul. Miért? MIÉRT?!
- Istenem mit akarsz tudni? – sopánkodtam.
- Öhm… mindent? – szuper nem elég, hogy furi a lány, még
telhetetlen is…
- Ne már! – fogtam a fejem. Hogy fogom ezt én sértetlenül
megúszni? Meg egyáltalán – Hol kezdjem?! – fejeztem be hangosan a
gondolatmenetem.
- Mondjuk, az elején…
- De ha egyszer azt sem tudom hol az eleje! – szenvedtem,
úgy látszik csak magamnak. Igen az ilyen dolgoknak se füle se farka…
- Szerintem, ha ki akarsz szedni belőle valamit,
akkor inkább kérdezgesd, másképp csak az időt húzza - „tanácsolta” szeretett öcsikém, úgy mintha nem
lenne ő is érintett a dologban. Fogadok, ezzel akar visszavágni. Ha így van,
sikerült. Fletcher vs. Raven, egy-null.
- Jól van, akkor: Miért kötöttetek alkut?- kezdett egy ütős
kérdéssel. Úgy néz ki, jó megérzései vannak afelől, hogy mivel tud embereket
összetörni, egy szem kérdéssel.
- Bővebben? – „mentettem a menthetőt”. Mér’? Arról nem volt
szó, mikor válaszolok.
- Istenem, de egy szemét vagy! - nézett rám idegesen
Fletcher – Akkor majd én válaszolok. Visszaszívok mindent, amit gondolatban rá
mondtam. Legyen áldott a neved drága testvérem!!!
Egy kis nagy óhaj után bele is vágott - Az apukánkat
szerettük volna vissza hozni –kezdte szokás szerint szenvtelenül, de tudtam,
hogy ez csak a látszat. Igaz, hogy őt nem vágta annyira, padlóra a halála, de
rá is gyakorolt kisebb-nagyobb, hatást. Meg kettőnk közül az ilyen
helyzetekben, mindig ő tartja magát jobban – Valaki a tényleges tisztogatás
után önjelölt akcióba kezdett és lelőtte. Pont aznap jöttünk haza, egy régi
barátjánál tanultunk.
Igen, még pont végignézhettük a haláltusáját. Aznap jöttem,
hogy alapból elátkozottak vagyunk. Meg arra, hogy erről is én tehetek, mert a
fazonnak én kellettem volna, nem ő…
Elfásult képpel bámultam még mindig magam elé. A többieket,
már meg sem hallottam, semmi sem jutott el az agyamig. Talán, csak azért mert
egy számomra nagyon utálatos hang a fejemben megállás nélkül mondta a magáét:
Te ölted meg! Az egész a te műved. Miért vagy ilyen önző?
Miért veszed el mások életét a sajátod érdekében? És ráadásul, úgy ölöd meg
őket, hogy belekergeted őket a halálba. Legalább simán leszúrnád őket úgy,
ahogy régen másokat. Kegyetlen egy gyilkos vagy, hallod-e - bárhogy
próbáltam nem tudtam magamtól elhessegetni, mert teljesen igaza volt – Hogy
csinálod? Körülötted, mindenki feláldozza magát és nem emészt egy kicsit sem a
bűntudat. Sorra hal meg minden hozzá tartozód. Hogy nézel te egyáltalán a
tükörbe? Gyilkos! Na, ki lesz a következő? ,,Anyád?” Dex bátyó? Vagy az öcsikéd?
Nem az nem történhet meg! Kaptam egy második esélyt,
nem fogok még egy valakit elveszíteni!
Hohó, tévedsz! Amilyen tehetséges vagy ebben tuti Fletcher
lesz a következő. Ha már Őt megölted, akkor mennyen utána az öccse is! Nem igaz
Gyilkoskám?
- Nem igaz! – tapasztottam a fülemre a kezem, miközben a
felhúzott térdeim közé temettem az arcom. Végül éreztem, hogy valaki a vállamra
teszi a kezét. Felnéztem és Fletcher aggódó pillantásával találtam magam
szemben.
- Minden rendben Onee-chan? – egy ideig bámultam, végül
rájöttem, hogy nekem beszél. Elég régen hívott így…
Erre rögtön magamhoz tértem. Nem szabad gyengének
mutatkoznom senki előtt. Én vagyok az erős nővérke, akinek semmi sem kottyan
meg. Bár azt be kell vallanom, hogy ha az, akit én Hangnak hívok a lelkiismeretem, akkor nagyon jól végzi a munkáját: Azt,
hogy a teljes kétségbeesésbe kergessen.
- Ja, persze! Csak fáradt vagyok –füllentettem.
Erre szelíden elmosolyodott. Úgy néz ki bevette – Még egy
kicsit bírd ki. Mihelyst elmondtuk, amit kell, elmehetsz aludni.
Az arcomra erőltettem egy mosolyt - No, miről maradtam le?
– kérdeztem a régi könnyedséggel a hangomban.
- Apa –felelt egy szóval.
- Addig én is ott voltam… - igyekeztem megtartani a régi
hangnememet, bár egy kicsit sem passzolt a lelkiállapotomhoz.
- Most kezdtem volna megválaszolni ténylegesen Gwen
kérdését.
- Tényleg! Köszi, innentől átveszem –igyekeztem kialakítani
a Gwen arcára íródott érzelmiből egy képet arról, hogy pontosan hol is
tartottunk - Apa. A halála után, elhatároztam, hogy kijavítom a hibámat és
visszahozom. És Fletchert is belerángattam. Nem akartam, hogy az én hibámból ő is
meghaljon, de mivel meg történt minden áron vissza akartam hozni. Mint látod
elég komolyan gondoltam…
- Én a fizikai testem, Onee-chan pedig a jobb karját és
lábát veszítette el, ráadásul a betegsége is súlyosabb lett – fejezte be az
öcsikém. Megölöm…
- A karját és a lábát… - ismételte halálra váltan Gwen.
- Az azért túlzás! – igyekeztem nyugtatni. Általában én
vagyok az, aki másokra hozza a szívbajt, de akkor is inkább visszacsinálnám az
egészet, mert nem valami jó, mikor az ájuláshoz közeli lélekhullámaikat kell
elviselnem. Ez történik
most is – Csak felelőtlen voltam, és aztán egyiket sem tudtam mozgatni.
Semmiség.
- Igen. Ez a semmiség azért volt, mert a csontjaidat
vette el a szerződés. Emiatt pedig amputálni kellett és beültetéssel pótolni –
tette hozzá Fletcher – akit ebben a pillanatban legszívesebben megfojtottam
volna, ha az lehetséges lenne –, úgy, mint aki haragszik rám. Tudom, hogy még
mindig nyomasztja ez a „dolog ”, de azért nem kéne mérgesnek lenni. Végülis, az
én testem, azt csinálok vele, amit akarok!
- He, kiengesztelni akarjuk, nem kiakasztani! –kiáltottam
rá.
- Amputálni… - inkább nem is fűzök hozzá megjegyzést…
- Mivel Mr. Szószátyár nem bírt magával…
- Hékás!
-… kezdhetek neki a magyarázkodásnak, mi?
Nem válaszolt, de éreztem rajta, hogy hallani akarja.
- Jól van. Akkor veszítettem el ezeket, mikor Fletchert
rángattam vissza, és a Pillangó értelmében ez lett a következménye. Aztán
semmire sem emlékszem.
- Elvesztette az eszméletét. Nem is csoda akkora
vérveszteség után… - Visszaszívom, a visszaszívást. És legszívesebben tényleg
leütném. Kár, hogy nem érezne belőle semmit…
- Fletcher kérhetek valamit?
- Igen?
- FOGD BE!!! – kiáltottam rá. Erre durcásan dőlt hátra.
És mivel Gwen már megint rosszul volt, folytatódhatott a
dumaszínház.
- A sikertelen művelet után, Ő eltűnt én meg ott maradtam a
keringési izé-bizémmel együtt, ami miatt hát kb. az történt velem, ami még Iron
Velly-ben, csak több vért hánytam ki. De még jó, hogy annyi volt körülöttem,
mert emiatt tudtam visszahozni Fletchert is.
- És azt hogyan is?
- Ha nem baj nem állok le a vér metafizikai jelentőségéről
beszélni, elég annyi, hogy a vér hatalom és a szerződés alapja. Ezért az a
vörös szalag Fletcher karkötőjén a horgony.
- Miért is?
- Hát az a szalag nem tudom milyen színű volt valójában, de
annyit tudok, hogy ami miatt most ilyen az a vérem.
- Ez egy kicsit morbid, ugye tudod? Mást nem lehetett volna
használnod?
- Mondtam, metafizikailag tökéletes volt! Nem hallottad,
hogy a vér kötelez? És különben is, ez volt a legelehetőbb abban a pillanatban.
Szóval leszállhatsz rólam – húztam fel magam. Így is örülök, hogy összehoztam,
nem kell még egy olyan hót’ sötét gyerek véleménye, mint az övé. De nem?
- Ezzel csak azt akarta mondani, hogy abban a helyzetben ez
is pontosan megfelelt. Tudod, metafizikán felül, azt is figyelembe kell venni,
hogy legyen valami kapcsolat, a horgony és a horgonyozó között – bezzeg most
meg értelmeset beszél!
Gwen igyekezett értelmes képet vági, több-kevesebb
sikerrel. Én meg ezt annak vettem, hogy ebből már valamit csak fog pedzegetni,
úgyhogy „Essünk túl rajta minél hamarabb” alapon folytattam.
- Később az orvosom összekapart, a hiányos részeimet pedig
egy közeli barátunk pótolta – fogtam meg a jobb kezem – Ezekkel semmit sem
érzek, ami eléggé idegesítő volt főleg mikor a rehabon a járást tanulgattam…
- Most miért nem működik?
- Ezt kb. úgy tudom használni, hogy az agy elektromos
impulzusokat küld, annak a testrésznek, amit használni szeretnénk és ez itt –
mutattam a vállamra – átalakítja a gépezetnek is érthető nyelvre. Csakhogy az a
cukorfalat izének sikerült telibe kapnia az átalakítót, így ez most nem több
egy rakás üres vasnál – ja, szép, mikor az ember sebezhetetlensége a
sebezhetősége. Hű, de szépen fogalmaztam – és ennek hála a technikusom agyon
fog ütni – nyögtem fel, lesunnyasztott a fejjel.
Tettem egy hülye próbálkozást arra, hogy megmozdítsam a
jobbom, de ennek csak annyi lett a vége, hogy belenyilallt a fájdalom a
sérülésembe. De mivel már a fájdalom és én régóta kéz a kézben járunk egymással
egy semmilyen grimasznál több nem látszott meg rajtam.
Talán nem ártana rendesen meggyógyítani…
- Fletcher, kérhetek egy apró szívességet? – fordultam
felé.
- Mi lenne az?
- Semmi különös, csak csinálnál valamit a vállammal, kezd
egy kicsit zavaróvá válni – mosolyodtam el kínosan.
Ő fogta és hozzá ért a vállamhoz. Elég érdekes érzés az,
amikor csak úgy pik-pakk meggyógyítnak. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor
olyan lenne, mint valami szivattyú, ami kiszedi az összes fájdalmat. Mikor oda
néztem már csak egy kisebb heg mutatta a sebem létezését. Viszont még mindig
nem tudtam mozgásra bírni a drága művégtagom. Az a szépség alaposan elintézte…
- Köszi – nálunk kb. eddig tartanak a néma vitánk. Mikor
felcsere van, szükségem rögtön kibékülünk.
- Tényleg! – kiáltott fel Gwen, mire én értelmetlenül
bámultam rá. Jó ez a csaj komoly orvosi eset - Már meg akartam kérdezni, ezeken
az izéken miért lepődött meg Peter?
- Még régebben említettük, hogy inkább Egyéb kategóriások
vagyunk – vont vállat Fletcher – amit ott leműveltünk, főképp Onee-chan… - ajándékozott
meg lapos pillantásokkal.
- HÉÉ!
-… elég ritka a szakmában. Vicces, hogy minden ütőkártyánk
aluból származik.
És még mindig nem érti.
- Inkább meg mutatom – vettem le a nyakláncom. Picit
megszorítottam, majd egy kiskéssé változtattam – Tádám!
- Áh, erre emlékszem!
- A fémek a szakterületem – simítottam végig a késen –
Bármilyen fajtát képes vagyok átalakítani –mosolyodtam el büszkén – Ugyan ezt
Fletcherrel is meg tudom tenni. Ennek az az oka, hogy áltestel rendelkező lélek
révén meg tudja változtatni az alakja szerkezetét. Eddig vili?
Meg sem vártam a válaszát - Jó, akkor a bemutatónk második
része jön. Ez lehet, hogy fájni fog egy picit – figyelmeztettem, majd a késsel
megvágtam az ujjam és Gwenre néztem. Pár pillanat múlva felszisszent és az
ujjához kapott – Ez meg a másik. Szerintem nem kell nagyon sokat mondanom, elég
annyi bármi történik a testemmel, azt át tudom irányítani másokra- ekkor
Fletcherre néztem, aki szó nélkül meggyógyított engem és ezzel együtt Gwent is.
- Hű – bámulta a kezét.
- Olyan jó! – lelkesedtem be – Főleg, mikor az emberek csak
bámulnak, mert mindig mindenhol alábecsülnek, és aztán mikkor erre rájönnek
olyan jó az arcukat bámulni!!!
- Kicsit túlbuzgó, nem? – fordult Fletcher felé.
- Hajjaj!
Addig nincsen jól, míg tönkre nem vág valamit – somolygott az meg magának, mire
Gwen meg nevetni kezdett.
Erre bennem azonnal megállt az ütő és felment a pumpa.
- Fletcher, tudom, hogy csak én fogom megérezni, de
esküszöm, hogy leütlek! – kiabáltam, majd azon kaptam magam, hogy az már megint
másképp látok mindent, szó szerint.
És ez csak egyet jelent: lángol a szemem. Jól van ideje lesz lenyugodni.
Lehunytam és egy mély levegő kíséretében igyekeztem lecsillapodni. Mikor
kinyitottam ismét normálisan láttam… azt, ahogy Gwen mered rám. Király… Mért érzem azt, hogy ez most
beszédtéma lesz…
- Mondjad már!
- Oh, izé… A szemed…
- A pojáca azt az egyet eltalálta. Az, hogy lángol, azért van, hogy
pótolja azt a részét a lelkemnek, amit elvett az Alku.
- Van ezen felül valami haszna?
- Van hát! – mosolyodtam el – Azzal mindenkit látok – és…
ismét értetlenség – Nem úgy, hanem… beléd látok, látom a lelked, de csak, mint
alakot, így ezt itt – mutattam Fletcherre – még akkor is látom, mikor más nem.
- Izé…
- Hm?
- Mit értett még azon Fletcher, hogy alkuból van minden
ütőkártyátok?
- Azt, hogy abból van. A szemem az óta, ilyen mióta aput
próbáltuk vissza hozni, akkor kaptam a fémes bigyót is – gondolkodtam el –
Fletcher a gyógyítást, én a szemmel verést akkor, mikor először kötöttünk alkut
a másikoldalról való átkelésnél.
- Mi? Milyen másik oldal?
Lassan hozzászokhatnék ahhoz, hogy ő úgysem ért semmit.
Ergo, ne használjak olyan szavakat vagy kifejezéseket, amiket sokáig kell
magyaráznom. De most már nincs mit tenni…
Kicsit bonyolultacska lesz ez így neki. Hogy magyarázzam
el, úgy hogy ő megértse, én meg ne legyek lesokkolva? Végül megelégeltem a
gondolkodást, és inkább kerek-perec egy szuszra elhadartam:
- Oké akkor. Tudd
drága, hogy mindenki, de komolyan mindenki, meghalt.
- Hogy mondod? – pislogott sűrűn.
- Ó, hallottad te azt rendesen – bólogattam lassan. Na, ezt is túléltem. Vagy nem.
- Öhm, tudom, hogy te jobbnak tartod azt, ha hamar túlesünk
rajta, de szerintem mindenkinek sokkal könnyebb lenne, ha értelmesen
elmondanád… - nézett rám mindentudóan a testvérkém.
- Ha olyan jól tudod, akkor mért nem te beszélsz? –
méregetem.
- Mert te ezt jobban érted, mint én. Elvégre, melyikünk emlékszik
az Alku közben eltöltött időre?
Jogos érv mindent visz.
- Nyertél. Akkor – gondolkodtam végül beugrott, hogy
vezessem fel – Mondd csak hiszel a túlvilágban?
- Talán? – billentette oldalra a fejét.
- Jó, mert ez valami olyasmi.
- A-ha. Mi van?! – az a fej. Hol a fényképezőm, most
komolyan?
- Jó, vegyük át megint… Van egy gyökér világ, ahonnan
kiindulhatunk, ez a másik oldal. És, vegyük azt, hogy ez a túlvilág, vagyis ha
a másikoldalon meghalsz, ideszületsz, vagy mi. Ez így világos?
- Izé…
Ez reménytelen, komolyan
- Istenem! Érted, amit mondok? – kérdezem lassan tagolva,
mintha egy ovishoz beszélnék. Kaptam rá egy bólintást- Mégis mi lehet a baj!?
Nem érzem rajtad, hogy pedzegetnéd – és abban a pillanatban rá jöttem mi a baj
– Ne már! Te be vagy tojva! – nevettem el magam.
- Onee-chan nem kötekedni akarok vagy ilyesmi, de szerintem
még mindig túl sokat zúdítasz rá. Ráadásul még meg is ijeszted és gúnyolódsz…
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagy fülű! A te kis
„pontosításod” miatt nem kicsit éreztem magam kellemetlenül.
- Öhm, Onee-chan nem így van a mondás…
- Az mellékes! – jelentettem ki határozottan. De komolyan
akkor, hogy is van… Mindegy! - Túléli. Ha elátkozottakkal lóg egy vonaton és
ráadásul azok magyarázkodnak neki, akkor legalább ennyit el kell viselnie.
- Fletchernek abban igaza van, hogy ez így túl sok… -
suttogta. Te is fiam Gwen!
- Na, ugye megmondtam! – bólintott győztes vigyorral a
képén a barnaság.
-… viszont veled értek egyet. Meg lehet, hogy nem látszik
rajtam, de értem, amit mond.
- Há-há! – ugrottam fel rámutogatva.
- Jól van, legyen neked gyerek nap – forgatta meg szemét - Nyertél.
Most pedig, folytasd a magyarázkodást - mosolygott kárörvendőn.
- Basszus!!! – már el is ment a kedvem az ugrálástól – Jól
van akkor, tényleg érted?
- Nagyjából, igen.
- Szuper! Persze mikor átkerül az ember, az emléke az előző
életéről eltűnnek, ez okból kifolyóan az élet itt is megy a normál kerékvágás
szerint, mint ha mi sem történt volna… Kivéve akkor, hogyha az átkelésnél alkut
kötsz. Abban az eseten az emlékeid megmaradnak, és nem kezdhetsz teljesen új
életet. Értsd: Nem születsz meg itt is, hanem vissza „teker” az életed egy
fiatalabb időszakába, és úgy ahogy ott meghaltál ledob oszt vagy túléled, vagy
nem. Ezen aranyos kivételek közé tartozunk mind a ketten.
Erre elnevette magát - Bocs, de már komolyan nem tudom,
hogy kéne, reagáljak – magyarázkodott.
- Annyira
nem vicces, ha veled történik meg – jegyeztem meg ingerülten szemforgatva.
- De akkor is. Ezen mért nem lepődök meg? – röhögött még
mindig.
- Ja, sajnos mi nem vagyunk olyan mázlisták, mint egyesek –
jelentetem ki „némi” éllel a hangomban. Ebből gondolom rá jött, hogy ez nekünk,
akikkel megtörtént, nem valami szórakoztató. Meg szerintem az is leesett neki,
hogy ha még jó pofa is lenne, akkor sem vagyok, olyan állapotban, hogy kedvemre
hahotázzam szét magam. Mert végül komolyabb lett.
- Mi akkora baj, mármint a nyilvánvalókon kívül?
- Az emlékek. Az, hogy mindig és mindenkor kísért, az Ő arca az, hogy… - és itt elhalt a
hangom. Pontosabban nem bírtam idegileg. Fáj… Nagyon…
Láttam, hogy Fletcher megint féltve tekint rám. Össze kell
szednem magam.
Kitartás Onee-chan! Tudom, hogy nehéz, de csak még
egy kicsi bírd ki, oké? – üzente nekem tekintetével Fletcher. A legjobbkor.
Egy valamit viszont most kijelentek: Nem vagyok
gondolatolvasó. Csak már elég jól ismerem Fletchert, ahhoz, hogy egy pillantásból
rá tudjak jönni mit akar mondani, és ez visszafele is így van.
Gwen bólintottam egy aprót.
- Mi történt veletek? – váltott témát.
- Egyszerű. Meghaltunk – válaszoltam neki halál nyugodtan,
elvégre nincs mit szépíteni a dolgon.
- Mikor?
- Én, úgy tíz-tizenegy éve, Fletcher egy évre rá – böktem
az utóbb megnevezett felé.
- Mind kettőnknek meg volt az a konokság, hogy a vágyunka
beteljesítsük. Annyira, hogy a végén… hát te is érted. Én másokon akartam
segíteni, Onee-chan meg…
- Annyit leszögezek, hogy szigorúan személyes célom volt
azzal, hogy azt kértem: mindenki érezhesse azt a fájdalmat, amit én érzek. Akkor
nem egészen így gondoltam, de így utólag jól jött ki.
- Mért, hogy érteted?
- Hosszú. Legyen elég annyi, hogy teljes lelki roncs
voltam. De nem csak én, hanem ő is – mutattam Fletcherre – A halálunk előtt
keresztül menünk pár dolgon…
Ismét leperegtek előttem a képkockát. A rozsdára
emlékeztető átható szag, a vörös tócsák, a kiabálás, a fegyverek írógépszerű
kattogása, de mindenekelőtt a rettegés és az elkeseredőség érzése, hogy nem
tehetek semmit…
Láttam, Gwenen, hogy elnyomja, a kíváncsiságát és megtartja
azt a rezzenéstelen arcát és inkább egyenesen megkérdez - Valójában milyen
életetek volt?
Kezdtem bepánikolni. Ez volt az a kérdés, amitől a
legjobban féltem.
- Ha ezt kérdezi, akkor csak vészesen Őbelé rohanunk, és azt te is tudod, hogy, nem élném túl – suttogtam annyira halkan, hogy csak
Fletcher hallja. Szerencsére megértette, mert megadta magát.
- Akkor majd én - olvastam le a szájáról.
Köszönöm! – néztem rá hálásan.
Egy nagy sóhaj után bele is
kezdett:
- Szóval az eredeti nevem Fletcher Cross volt…
”
Fordítás:
Onee-chan [ one csán] - nővér(ke), itt
igazából nővérkém ^^
Kép:
Majd igyekszem a kövivel
Bye:
Bogi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése