Helló Mindenkinek!
És igen még mielőtt valaki megkérdezi nem ismétlem nem haltam meg! De ha igen, akkor meg feltámadtam... Mindenesetre - hatalmas késéssel - itt van a következő rész! Fájdalmas szülés volt, mondhatom.
Mindegy, inkább nem sokkollak titeket.
Jó olvasást ^^!!!
24. Fejezet
Nincs telihold, nincs
vérfarkas, de lehet tévedtem…
„Odakint az ég teljesen tiszta
volt, annyira, hogy tél elején a belvárosban is tökéletesen látni lehetett a
csillagokat. Elbúcsúztunk Allentől, a vérfagyasztó hidegben, így állig téli
ruhába öltözve, majd elindultunk. Hosszú és halálosan néma percek követték
egymást, ahogy ballagtunk… és még csak két sarkot tettünk meg a húszból! Ez
eléggé az idegeimre ment, így megszólaltam:
- Nagyon kihalt minden – jegyeztem
meg, és meg nem is mondtam nagy hülyeséget, mert az általában halálosan zsúfolt
fővárosi utcák, amiken, úgy százezer ember nyüzsög, teljesen üresek voltak,
csak néhány helyen lézengett egy-egy ember.
- Jah… igen – helyeselt, de
látszott rajta, hogy nem nagyon figyel rám, mert valamin nagyon gondolkodik.
- Na, jó, mi a bajod? – untam meg
a néma csendet és felkiáltottam.
Komolyan azt gondoltam, hogy
leszedi a fejem, hogy mér’ kellett őt elrángattatnom magammal, de hála az
égnek, tévedtem – Igazság szerint… – kezdett bele némi töprengés után –Tegnap
E.J. beszélt az kuzinnommal, sikerült találnia valamit a vízzel kapcsolatban –
ahogy ezt kimondta rögtön felcsillantak a szemeim.
- Komolyan? – kezdtem el boldogan
tapsikolni – Ez az! Végre valami jó! És mit? Mit?
Az csak felnevetett – Gondoltam,
hogy így fogsz reagálni. Van egy ismerőse, aki talán tud róla valamit. Az a
valaki, pedig Ducky Ville-ben lakik.
Ducky Ville? Ez most komoly?! Ki
volt az az idióta, aki ezt a nevet kitalálta?! Ez viszont most nem szeghette a
kedvem. Végre megvan! Végre! Aztán valami az eszembe jutott – Hogy lehet az, hogy
ez még csak most derült ki?! Mért nem szóltál hamarabb, hallod?! – kiabáltam
rá.
Gondolom nem kicsit lehettem
feltűnő, mert az meg oda lépett, és nem és nemes egyszerűséggel befogta a
számat – Idióta! Kevés ember császkál az úton, de még azoknak a figyelmét is
ránk akarod vonni?! – harapta le a fejem azonnal, majd felsóhajtott – Ezen
felül, ha vége az ünnepeknek, és nem fulladtunk meg közben az egy köbméter
csokoládétól, megpróbáljuk kilobbizni Allennel, hogy had mennyünk el.
- Mi az, hogy csak Allen jön?! Én
is menni akarok! – kiáltottam el megint magam miközben elé léptem és rászegetem
a mutatóujjam, ezzel megállítva őt – És menni is fogok!
- Meg tennéd, hogy észben tartasz
egy szót: DISZKRÉCIÓ! – próbálta meg
ezt hangosan – de azért a suttogás keretein belül – a tudtomra adni.
- Nem nagyon, csak akkor, ha
mehetek!
- Nem, nem mehetsz.
- De miért?!
- Mert nem vagy elég erős.
Crimson, már biztos tud a tagról Ducky-ban, tehát nem lenne jó, ha megint
összetalálkoznátok –ezzel fogta magát, és kikerült engem.
- Hékás! – siettem utána,
pontosabban inkább rohantam, mert olyan gyorsan ment – Nem csak engem akar
kicsinálni, ti is ott voltatok! Amúgy meg, én nem vagyok erős? Fizikai harcban
bármelyikőtöket simán kenterbe verem, még azt a pojácát is!
- Ó, igen? – fordult vissza hozzám
gúnyos vigyorral a képén – Akkor gyere, üss meg, amilyen erősen csak tudsz –tárta
szét a kezét.
- Komolyan? Ugye tudod, hogy akkor
annak nyoma marad? – néztem rá úgy, mint egy nem normálisra, mert magamat
ismerve, ha teljes erőből megütök valakit, annak lesz egy arccsonttörése, és
ezt már tapasztalatból tudom.
- Jah – vont vállat – Vedd úgy,
hogy ezen áll vagy bukik a Ducky-ba való utad. Szóval, mindent bele!
- Oké… - mosolyodtam el
kárörvendőn, végre legálisan agyonüthetem. Magam mellet ökölbe szorítottam a
mechanikus jobb kezem – mert ha már olyan erősen kell megütnöm, amennyire csak
lehet, adjunk bele mindent –, és neki lódultam, de abban a pillanatban, mikor
épp meg akartam ütni csak a hűlt helyét találtam, és már csak megint néhány
kisebb árnyfoszlány jelezte, hogy pár másodperce még itt állt. Mire feleszméltem volna, a szőke már hátulról
egyik kezével a nyakamat karolta át hátulról, a másikkal meg a derekamat fogta,
és körülöttem minden irányból öt centi távolságban tűhegyes árnyak szegeződtek
rám. Én meg ledermedtem.
- Ennyit erről… - mondta
elégedetten.
- Nem arról volt szó, hogy csak
üsselek meg, vagy max. egy rendes fizikai támadást indítasz felém? – motyogtam
dühösen.
- És szerinted azok majd pont
lesznek olyan tisztességesek, hogy betartsanak ilyeneket, ha egyszer
kézitusában veszítenének ellened? Itt a hiba: túlságosan a fizikai erődre
koncentrálsz, ahelyett, hogy távolról támadnál meg bárkit. Rendi vagy,
eredetileg profi és mégis inkább mész neki szemtől szembe mindenkinek, minthogy
valami erősebb művelettel, tíz méter távolságban ütnéd ki, pedig még azt sem
lehetne rád mondani, hogy nem vagy tehetséges –meghallgatva a szőke tanácsát,
egy nagyon apró gömbvillámot irányítottam a közeli lámpára, mire az kialudt, az
árnyak meg körülöttem megszűntek létezni – Ügyes, ha nincs fény, akkor nem
tudok árnyékokkal babrálni. De ki kell
ábrándítanom téged, Crimsonnál ezzel nem érnél el semmit, mire bármit is
tennél, addigra már rég hamuvá égetett téged – suttogta szórakozottan – Akkor
próbálj meg kiszabadulni ennek tekintetében – unszolt.
Próbáltam, de nem jött össze.
Öcsém vadidegeneket ütök le visszakézből, de bezzeg ezt az ökröt meg nem tudom.
Ez most, hogy van? Bár mondjuk nem is volt akkora kedvem hozzá, pláne, hogy
ebben a fagyban jól esett a közelsége, mert így legalább nem fagyok meg a
mínusz miatt. De az eléggé bántó volt, hogy igazat kell neki adnom – Jól van.
Meg tanulok távolról támadni, csak had menjek…
- Majd megfontolom… - suttogta, de
a világért nem engedett volna el. Bárki láthatott volna, hogy a tér kellős
közepén szorosan „ölel” magához, de láthatóan nem nagyon zavarta. Úgy éreztem
gombóc van a torkomban, és kifut a tagjaimból a vér. Nathaniel álla a vállam
pihent, és fél szemmel láttam, hogy lehunyja a szemeit. Ahogy így álltunk
éreztem, hogy a szívverésem felgyorsul. Elég zavaró volt… Pláne, hogy utoljára
évekkel ezelőtt éreztem hasonlót, mikor még Daniel…
Ez volt az a pillanat, mikor
visszatért a kezembe az erő, fogtam magam és készültem leütni, de már megint
gyorsabb volt nálam egyszerűen elhajolt.
- Túl kiszámítható vagy – ingtatta
a fejét, még mindig rajtam, végül két perccel később felpillantott rám,
felemelte az állát, majd fogta magát, és bármi szó nélkül ellépett tőlem és
elindult. Nem kért bocsánatot, egy szót sem szólt, csak ment magának. Én meg
persze azonnal felhúztam magam:
- He, lassíts, te degenerált,
idióta, aki arra sem képes, hogy…
- Légy oly szíves, tájékoztass, ha
befejezted – mondta puritán hangnemben, én meg egy pillanatig pislogtam rá,
majd folytattam a szidalmazást.
- Te elmeroggyant, agyament…
És én meg csak mondtam és mondtam.
Az meg láthatóan jól szórakozott rajtam. Öt perc non-stop korholás után,
kifogytam a szuszból, így adtam neki fél perc szünetet, majd folytattam. Végül
mikor befordultunk az utcámba, kifogytam a sértő jelzőkből.
- Áh, áldott, békés, csodálatos
csend… Már órák óta nem volt hozzá szerencsém – sóhajtott fel cinikusan, miután
már lassan két perce csendben kutattam további szidalmazást, amit hozzá
vághatok.
- Pofa be! Egyelőre nem tudlak
mivel sértegetni – feleltem durcásan.
Végül mikor sikerült, a hatalmas
házamba bejuttatnom magunkat, a szöszi elismerően bámult körbe – Egyszer már
voltam itt, de még mindig elképesztő ez a ház…
- Jah, mert az enyém! – meg is
értem, hisz az épület elképesztően nagy, ami nem is csoda, mert lakunk benne
kilencen. Három emelete van, ebből egy a föld alatt a több meg ételem szerűen
felette. Én egyszerűen imádom – nem csoda, én választottam –; tiszta modern, és
tele van ablakkal!
- De akkor is, túl nagy…
- Jah, az egész Apocalyptica itt
lakik, téged kivéve, bár csoda, ha évente kétszer mindenki egyszerre
tartózkodik itt – gondolkoztam el – így ha egyedül vagy elég zavaró lehet. De
mindegy is húzzunk beljebb – indultam el a hatalmas folyosón, ami az általam
nappali-ebédlő-konyha, avagy csak szuperszobának nevezett helyiségbe nyílt,
majd bent elkiáltottam magam, a nagy csend miatt – Hahó! Valaki?
- Esküszöm, kicsinálom ezt a
gyereket! – kezdem el a levegőt fojtogatni, majd a mobilomon nekiálltam
tárcsázni Fletcher a számát, de nem vette fel… Esküszöm, kinyírom! – Áh,
mindegy! Megyek bepakolni! – trappoltam fel dühösen a lépcsőn a szöszi meg jött
utánam. A szobámba belépve egy jólesőt sóhajtottam, végre ismerős környezet!
-
Mi ez már lakosztály?! – bámult körbe.
- Öhm, jah? Mindegyikünk szobája
ilyen. Van benne konyha, fürdőszoba, nappali, egy nagyobbacska hálószoba, meg a
lányokéban gardrób…
- Hadd költözzem ide…
- Álmodik a nyomor! – vágtam rá
azonnal, majd a hálóm felé vettem az irányt és nekiálltam összeszedni a cuccom.
Pontosabban álltam volna, de ahogy ki akartam volna venni a szekrényemből a
táskámat, észrevettem valamit: nem volt rajtam a nyakláncom!
Ahogy ez tudatosult bennem,
teljesen lebénultam, olyan volt mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt.
Szívrohamhoz közeli állapotban kezdem, el össze-vissza tapogatni a ruhám hátha
ott van, de egyáltalán nem találtam. Az lehetetlen, hogy letettem volna
valahova, hisz sosem veszem le! Hol lehet?!
Hol?! Nem hagyhattam el, nem!
Épp robbantam volna ki az ajtón,
mikor a szöszi lépett be rajta – Hé, Trinem, nem hiányzik valami? – emelte fel
a kezét… amiben a nyakláncom volt! Emberfeletti sebességgel kaptam ki a
kezéből, és szorítottam magamhoz az ékszerem. Hatalmas kő esett le a szívemről.
Hát mégsem veszíttettem el… - szorítottam magamhoz a kis csecse-becsét.
- Látom, már te is rájöttél –
sóhajtott fel fáradtam, majd fogta magát és elterült az ágyamon. Normális
esetben, már rég leütöttem volna, de jelen pillanatban lefoglalt az, hogy
lenyugtassam magam – Annyit viszont hozzá tennék, hogy valahol elszakadt, és ez
nem az én hibám!
Elkezdem nézegetni a nyakláncom,
és valóban elszakadt – Oh, szóval megint. Akkor javuljuk meg újra – indultam
oda az asztalomhoz, ahonnan egy dobozból kivettem egy kisebb, pont erre a célra
ott tartott fém valamit –Még jó, hogy most szóltál, mert akkor nálad álltam
volna ezermesterkedni és akkor néhány fém tárgyad bánta volna – mondtam,
miközben elementedge segítségével összeolvasztottam a nyakláncommal a fémet –
És… kész is!
- Amúgy, csak nekem tűnik úgy,
hogy az az izé kicsit le van már amortizálódva?
Magam elé emeltem, a nyakláncom,
és megszemléltem. Igaza volt, látni lehetett rajta, hogy az elmúlt években
kicsit – jól van, nagyon – roncsolódott – Nem… Ez furcsa, pedig mindig
megcsinálom.
- De nem ez volt az első eset,
hogy szétszakadt, ugye?
- Jah, már évtizedek óta viselem,
ha az előzőmet is hozzá vesszük, így nem is csoda, meg szinte mindig rajtam
van, így kaphatott már egyet, s mást… - mondtam, majd folyattam az
összemotyózást.
-
Rájöttem mi a legnagyobb baj veled – jelentette ki hirtelen – Túl sokáig
vagy képes egy valaki mellet kitartani. A józan ember, nem játssza a hűséges
kiskutyát éveken keresztül, te meg…
- Ezt hogy érted? – fordultam
felé.
- Úgy, hogy ez már nem normális.
Idáig lerí rólad, hogy nem vagy képes semmit sem elfogadni, úgy ahogy van és
tovább lépni. Nem, te inkább csak mártírkosz. Még én sem fújtam, fel ennyire a
dolgot, mikor Chris meghalt a túlélőpróbán, te meg… Gond lenne, ha megpróbálnál
más emberekkel is kapcsolatokat kiépíteni és nem csak azt a gyereket siratni? –
kérdezte ingerülten.
- Mi van? – értelmes reakcióm
ennyiből állt.
- Semmi, veled nem lehet
értelmesen erről társalogni, csak felhúzom rajtad magam, idióta – legyintett
le.
- Jah, nem én vagyok, akinek egy
szavát sem értem – forgattam a szemeim.
- Amúgy mért lett ilyen hülye
neved? – terelte a témát.
- „Az önfeledt boldogság olyan,
mint egy madár: Ha nem ragadod meg és zárod magadban kalitkába, és inkább
hagyod, hogy szabad legyen, mire észrevennéd és gyönyörködhetnél benne, addigra
már messzire elrepül.” Dereng valami? Mert ezért… - fejezetem be gyorsan, még
mielőtt elcsuklana a hangom.
- Már megint a kis királyfid! –
vágott vissza az ágyra.
- Ha egyszer így van, akkor így
van… - halt el a hangom; nem nagyon szeretem ezt a témát, de majd pont ennél a
főgyökérzetnél fogok elgyengülni! Húzzon már a…
- Eszembe jutott még valami: neked
régebben, még gagyi beceneved is volt… Mi is volt az? Ja, tényleg! - megölöm ezt a szórakozott holtkórost,
esküszöm, kicsinálom! – Kismadár; és te komolyan hagytad?
Inkább csak vállat vontam, mert
egyik felem, már inkább rohant volna ki a villából ( majd a városból, aztán
talán az országból, és ha már idáig eljutott a világból) szégyenében és/vagy az
ő hiányában, másik agyon verete volna ezt a címerökröt előttem, és már a válogatott
kínzási módszereket kezdte el tervezgetni, a harmadik meg azon volt, hogy ne
mutassam ki ezek közül egyiket sem, pláne az előbbit, mert az felért volna a
kivégzésemmel. Hát, jó kilátások mondhatom…
- Jó, ha neked ennyire mindegy,
akkor én is így hívlak majd!
Ez volt az a pillanat mikor úgy
éreztem, hogy komolyan agyon ütöm – Na, azt próbáld meg… Tőle elviseltem, de
tőled! Hah!
- Mért mindent csak a
barnahercegnek engedsz meg?!- nyivákolt magának.
- Hát inkább egy barnaherceg
volánbuszon, mint szőkeparaszt fehérlovon – vetettem felé sejtelmes
pillantásokat
- Ez fájt… Várjunk csak, milyen
pónira ültetsz már engem?!
Én csak a szemem forgattam, , bár mondjuk fel akartam
világosítani a „fehérlovak” és a pónik testfelépítéseikben rejlő óriási
különbségről, de aztán rájöttem két dologra: Egy, hogy szerencsétlen srác egy
törpe, tehát ő mindent a saját
magasságából lát; és kettő: ahhoz, hogy ezt megértse legalább egy harmincas IQ
kellene, az meg csak jó esetben van meg, de akkor is csak mínuszban…
- Mindenesetre, a kérdés komoly volt – nézett fel
rám – Mért csak annak a barnahercegednek engedsz meg mindent?
Nem szóltam egy szót sem csak, mint az ötévesek
ráöltöttem a nyelvem…
Akartam, hogy tudja, hogy nem így
van, de nem gyűjtöttem elég erőt még össze, hogy ilyesmi megvitathassak vele. Ráadásul tudtam, hogy azzal csak kikészíteném
magam, mert ha már a nevét kiejteni is fáj, akkor Róla mesélni elviselhetetlen
volna nekem.
- Na, ugye! –csattant fel – Igazam
van! – játszott rá, de valahol már sajnálatot éreztem iránta.
- Áh, a rohadt életbe is! – fogtam
a fejem. Hogy ez hogy képes ilyen pitiáner hülyeségeken lovagolni?
- Ez nőies volt mondhatom… -
jegyezte meg szemforgatva.
- He, pofád lapos,! És amúgy is
üzletet ajánlok – ültem mellé – Ha te megadod azt a mérhetetlen szenvedést,
hogy egy ilyen - számomra fájdalmas emlékekkel teli - nevet aggatsz rám, akkor
én is adok neked egy gagyi nevet és kvittek vagyunk!
- Hidd el, ezzel nem ártani
akarok, sőt. Az ellentéte – én csak értetlenül bámultam rá – Azzal, hogy meg
sem próbálod elfogadni, hanem inkább a homokba dugod a fejed, hosszabb távon
csak többet ártasz magadnak, mintha csak lépésenként elkezdenéd elfogadni a
tényeket, és így még talán arra is képes lennél, hogy másokkal is foglalkozz.
És ez akár egy hülye névre is lehet alapozni – bámult rám komolyan.
Egy ideig farkasszemet
néztünk. Igazat kellett neki adnom. De
ezen képtelen lennék változtatni akármennyire is szeretném elfelejteni Danielt.
- Sajnálom, nem megy – bámultam az
addigra már ökölbeszorított kezem.
- Hát akkor nem – sóhajtott fel –
De kíváncsi vagyok: milyen névvel szégyenítettél volna meg, ha belementél
volna?
- Chibi.
- Kom? – nézett rám meglepetten –
Ez még jó is. Tiszta menőn hangzik! – vigyorgott elégedetten, belőlem meg
kirobbant nevetés – Most meg mi van?
- Semmi… semmi – röhögtem még
mindig – Csak… tudod mit jelent ez a keletieknél? – hajoltam oda hozzá majd a
fülébe súgtam – Törpe.
- Te kis… - motyogta, én meg még
mindig hahotáztam rajta – Ez nagyon szemét húzás volt! Ezt még visszakapod. –
végül fogta magát és felhúzott és a szoba közepére beállított – No, és most
lerendezzük ezt, mint a férfi, a vámpírral!
Én meg csak értelmesen néztem rá –
És hogy?
- Sumoval!
- Te sumozni akarsz… velem?! – bőszen bólogatott – Jól van…
Végül megbeszéltük a szabályokat,
miszerint az nyer, aki hamarabb kijuttatja a másikat a szőnyegen kívüli részre.
Végül elkezdtük, az meg fogta magát, felkapott
és úgy indult meg a pálya szélére!
- Idióta tegyél már le! Ez nem
sumo, hanem csalás! – ütöttem ahol értem, de az az ökör istenért nem tett volna
le, hanem igyekezett kitenni engem.
- Arról nem volt szó, hogy ki kell
lökni a másikat, vagy sem! – védekezett.
Mikor már épp kitett volta fogtam
magam és magammal rántotta, nehogy már csak én szenvedjek vereséget! Az
egésznek annyi lett az eredménye, hogy mind ketten a földön kötöttünk ki, és az
az ökör már megint rám esett! Legalábbis, félig-meddig… de akkor is, esküszöm,
megölöm…
- Még mindig nehéz vagy… -
préseltem ki magamból, mert alig kaptam levegőt.
- Ugyan, csak a vereség nyomja a
lelked… már ha van olyanod. – nevetett fel és közben a meleg, kifújt levegőjét
megéreztem a nyakamon.
- Elmehetsz a jó büdös francba.
Idióta csaló, ráadásul összenyomsz… - löktem rajta egyet, hogy végre lekerüljön
rólam a törpe teste.
- Csak azt kapod, amit
megérdemeltél… - vigyorgott rám Nathaniel, ennyi elég volt ebben a helyzetben
ahhoz, a vérnyomásom, egy fokozattal gyorsabbra kapcsoljon.
Így végig gondolva a dolgokat
rájöttem, hogy nem tesz nekem jót egy ilyen marhával együtt dolgozni. A
hülyeségeivel képes belőlem olyan dolgokat előhozni, amiknek a létezését vagy
majdhogy nem elfelejtettem, vagy eddig fogalmam sem volt.
A gondolataimat egy valami
szakította meg, bevillant, hogy a Chibi még mindig nem szállt el rólam. Ahogy
oda akartam volna fordulni, hogy a fejéhez vágjak egy újabb sor, frissített
kiadású szitokáradatot – mert addigra már összegyűjtöttem egy 2.0-s verzióhoz
elegendő sértő jelzőt –, találkozott a tekintetünk. Lefagytam, teljesen
elvesztem az enyémbe fúródó vöröses szempárban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése