Raven 23. Fejezet

No helló!

Meghoztam a kövi részt is! Igazából nem hinném, hogy jövőhéten tudok hozni fejit... Sok dolgom van ezen a héten....
Mindegy is! Jó olvasást^^

23. Fejezet

Jó reggelt az ökröknek!

„Nyöszörögve, félálomban fordultam a másik oldalamra, és magamban abban a pillanatban már kiabáltam, mert éreztem, hogy így le fogok esni Conanről… De ez nem történt meg sőt, tök simán tovább fordulhattam volna még. Még mindig összeszorított szemekkel tapogatóztam, mert itt valami nem stimmelt, már réges-rég közelebbi ismertségbe kellett volna kerülnöm a járólappal, ahogy érzékeltem, komolyan sokkal több helyem volt, mint tegnap, Conan egy nap alatt nagyot nőtt… Na, várjunk csak! Ez nem is a kanapé!

Ahogy ez tudatosult bennem, úgy pattantak fel a szemeim és bámultam a… fogalmam sincs mit egy valami biztos, hogy nem a kanapét, amin aludtam. Egy ágy. Végre, ágyban alszom… egy pillanat…

Ez volt a pillanat, mikor a másodperc tört része alatt ültem fel, és kezdtem el már jóval éberebben kezdtem szemlélni a környezetem. Nem tévedtem: ez komolyan nem Conan, hanem valami idegen ágy… és egy idegen szoba, a számomra már ismert házban. Hol is vagyok akkor most pontosan?  Jól van, gondolkodjunk logikusan Raven, a szoba, ahol vagy rendelkezik egy ággyal, és a házban csak két olyan helyiség van az egész helyen, ahol ilyen alvó alkalmatosság található, és ebből egyet már ismersz, Al szobáját, tehát kizárásos alapon… Azt a rothadt… MI A SZENT ELMÓ TÜZÉT KERESEK ÉS A SZŐKE SZOBÁJÁBAN?!

Tisztára ideges lettem, de komolyan mit keresek én itt? És mért nem az a tulok durmol az ágyában, hanem én? Meg egyáltalán arra sem emlékszem, hogy lefeküdtem aludni, vagy bármi másra, szóval ez már itt szuper… Azt a lehetőséget kizárhatom, hogy az szöszi lovagiasa viselkedett volna és cseréltünk volna, mert benne még a kedvesség egy szikráját is lehetetlen meglelni. Ez nagyon zavaró, komolyan szinte semmire sem emlékszem!

Végül feladtam, hogy egymagamba barkóbázzak, mert csak megfájdult tőle a fejem. Elkezdtem nézelődni, az amúgy kicsit rendetlen szobában, mert hé, azért nem minden nap juthatok be az ellenség vonalai mögé! Bár nem sokat láttam, mert be volt sötétítve, csak annyit, hogy a szöszi nem nagyon vitte túlzásba a berendezést, míg én a szobámat mindennel, amit jónak látok telezsúfolom. Tovább bámulni nem tudtam, mert felbuktam valamiben, amit úgy félpercnyi „padlópuszilás” után a bőröndömként azonosítottam be. Oké… ez hogy kerül ide?  Tudom, hogy ez hülye kérdés mikor még azt sem tudom, hogy én hogy kerültem ide. A hogy tovább figyeltem a csomagom, megláttam rajta egy cetlit:

Trinem!

Ha bármit is tönkrevágsz a szobámban, esküszöm, komolyan megbánod! Meg ajánlom, hogy méltóztass váltóruhád magaddal vinni, mert semmi kedvem a nagy büdös semmiért a földön kikötni összeverve! Megint!

UI.: Nem fogsz hiányozni…

Nathaniel

Durván két percig tartott, míg felfogtam, hogy Nathaniel Lightshadow, Shadow Elementalista, volt olyan kedves velem Raven Trinemmel, Titania Elementelistával, hogy átadta nekem a saját (!)  ágyát… De, hogy mikor volt olyan aranyos, hogy ezt a gesztust megtegye, arról szintén halványlila gőzöm sincs, csak úgy, mint az este nagy részéről.

Minden esetre nem nagyon érdekelt, így inkább gyorsan kimentem a fürdőbe, hogy valami normál kinézetet adjak magamnak és ne halál kócosan boldogítsam a népet ott lent. Miután ezzel meg voltam – mivel átöltözni lusta voltam pizsamában –, leviharoztam a konyhába. A fiúk már ébren voltak, Al a reggelin ügyködött, a szöszi meg az asztalnál olvasott és mikor az uncsitesója letorkolta, hogy mért nem segít neki, fogta magát és pár árnyékkal neki állt segíteni, de ő maga ne mozdult volna meg, hanem folytatta az olvasást. Ennyit arról, hogy az elementalisták is, amit csak tudnak, úgy csinálnak meg, ahogy azt bárki más tenné.

 - Jó reggelt! – rikkantottam el magam jókedvűen, majd nekiállta ölelgetni Alt, tegnap ne is láttam… vagy csak erre sem emlékszem – No, miben segítsek?

- Nem kell semmiben, te vendég vagy! – mosolygott rám – Te csak pihenj.

- Meg lesz! – ültem le én is. Két nap alatt, halálosan berendezkedtem, mintha mindig is itt laktam volna. Legalább nem érzem magam kínosan.

- No, és hogy aludt a kisasszony? – nézett fel a könyvéből Lightshadow.

- Egész jól – fordultam felé - Bár az egy kissé zavar, hogy fogalmam sincs, hogy kerültem a te szobádba… - mosolyodtam el kellemetlenül.

- Nem csodálom, aludtál már, mikor voltam olyan lovagias és csodálatos, hogy átköltöztesselek. Amúgy meg nagyon haragszom. Ilyen gonosz módon az orránál fogva vezetni valakit, hogy átadja a drága helyét, meg fogod ezt még szívni.

Az orránál fogva vezetni… Ezt meg hogy érti nem is… Na, várjunk csak! Ebben a pillanatban eljutott az agyamig a kitörölt része a napnak. És ahogy egyre jobban emlékeztem a dolgokra, annál inkább el akartam süllyedni lányos zavaromba. Hogy én?! Én rettegjek a tűztől?! Meg…meg a szőkeherceges dolog… Na jó, inkább nem is gondolok rá, mert még a végén meglátszik az arcomon és nincs kedvem sem a Szöszi elégedett vigyorát, hogy sikerült megint zavarba hoznia, vagy Al értetlen de még ennél is boldogabb képét.

Így rezzenéstelen arccal – mert nekem vannak olyan jó színészi képességeim – fordultam a szőke felé – Most mi a bajod? Nem kényelmes Conan? – kérdeztem kárörvendőn.

-Nem vele nincs semmi baj. Amúgy igazad volt tiszta kényelmes. Oh, jut eszembe: át fogom keresztelni Corneliavá, és elveszem feleségül, szóval készülhetsz egy hosszú válóperre…

- Mi ?! – akadtam ki azonnal- Te meg akarod változtatni a kanapém nemi identitását, és végleg kettőnk közé állni?!- kiáltoztam.

- Igen. Szeretem a drámákat, és ez egy tökéletes szerelmi tragédia lesz: egy kegyetlen szerelmi háromszög, melyben egy szegény, de nem mellesleg elképesztően, halálosan jóképű srác és a bútorbarátnője szerelméről, melybe belezavar egy veleéig gonosz, halálosan ronda lány, és megpróbálja őket szétszakítani. Istenem, de csodálatos! – tette össze a kezét, mintha a jó égnek köszönné meg eme teljességében idióta ötletét.

- Te idióta! – kiáltottam rá – Én halálosan ronda? ÉN?! És te jóképű? Ne nevettess! Annyi szépség szorult beléd, mint egy kerti gnóm-törpébe! Bár végül is, közeli rokonságban állsz a liliputikkal…

- Te kis… - szorította össze fenyegetően maga előtt az öklét.

- Jaj de megijedtem! – léptem hátra színpadiasan magam elé tartott kezekkel – Ez viszont mit sem változtat a Conannel való halhatatlan, örök kapcsolatomon!

- Mármint Cornelia…

- Conan!

- Cornelia!

- Conan!

- Cornelia!

- Hé, srácok! – szólt közbe Al – Most mi is volt tegnap?

Ez volt az a pillanat, mikor mindketten mintha misem történt volna, visszaültünk a helyünkre az asztalhoz és csak csendben, nyugodtan ültünk a hátsó felünkön.

- És? – kérdezte durcásan Shadow – Nem történt semmi – nézett oldalra vörös fejjel. Még ő pirul el?! Nem ő kapaszkodott bele és aludt el momentán az ősellensége ölében!

- Én már csak arra jöttem haza, hogy Nate a kanapén, te meg Aven Nate szobájában aludjátok az igazak álmát, úgy tizenegykor. Tizenegykor! – fejezte be Allen picit felháborodva, hogy már megint kihagyjuk valamiből.

- És azzal most mi van? – próbáltam még húzni a dolgokat, az asztalon könyökölve.

- Mi-mi?! Egyikőtök sem alszik el, csak kettő-három magaslatába! – keresztezte maga előtt a karjait.

- Mondtuk, hogy semmi sem volt… - néztem Allel farkasszemet, aki úgy néz ki sikeresen elsajátította az öcsémtől az „ugyan már, azért ennyire hülye azért nem vagyok” nézését. Öcsém… mintha csak Fletchert láttam volna, még a beállása is olyan volt. És köztudott, hogy az öcsém ilyen típusú beállásával szokott rávenni arra, hogy feladjam. Végül szemforgatva kiáltottam el magam – Elegem van! Nyertél, elmondom! Csak hagyd abba! – könyörögtem neki.

- MI?! – fordult vissza megrökönyödve a szőke is –Tönkre teszel asszonyfajzat!

- Ez az! – ugrott egyet diadalmasan az albi – Meg érte annyit könyörögni Fletchernek, hogy mutassa meg a trükkjét! – örvendezett. Szóval tényleg a testvérem tanította meg… Az a szemét újlánnyal randizgató áruló! – Nos? – tetet csípőre a kezét, majd visszatért az eredeti „szerepéhez”.

- Azt mondtam elmondom, de azt nem, hogy most – motyogtam elfeküdve az asztalon, miközben a bögrémet pöckölgettem. Éreztem, hogy Al ismét úgy néz rám, de mivel nem volt meg a szemkontaktus, és ő nem Fletcher, így nem adtam meg magam – Allen, add fel, nem vagy egy igazi Fletcher, így nincs akkora befolyásod. Majd elmondom.

Al végül megadóan felsóhajtott – Ajánlom, hogy álld a szavad, vagy mindkettőtöknek sütit sütök! – fenyegetett meg hatásosan.

A szőkével rettegve bámultunk egymásra. Sem én és véleményem szerint ő sem akar ilyen fájdalmas halált halni – O-oké… e-el fogjuk mondani…

- Ajánlom is! – bólogatott elégedetten. Ennyi, felbontom vele a fogadott tesóságot, ha még egyszer ilyen gonosz módon csal csapdába!

- Minden esetre – dőlt hátra karba tett kezekkel Nathaniel –, ne említsd meg senkinek se, hogy hol, és hogy aludtál…- mondta majd visszatért a könyvéhez és még onnan kikukkantva hozzátette – Semmi kedvem Perverz E.J. pletykáit visszahallani.

- Ez fájt! – húztam fel az orrom – Mégis hogy tudnál miattam szégyenkezni? Ilyet nem nagyon illik mások szemére vetni!

Igazából tudtam, hogy most az egyszer nem az irántam táplált utálata szólalt meg belőle, hogy nem kívánja mendemondákkal fárasztania magát. Ugyan is, ha a Centrum tudomást szerezne arról, hogy Nathaniel Lightshadowba a Shadow  elementalistába kapaszkodva aludtam és, hogy az meg felcipelt a szobájába, hogy ott aludjak… hát elég érdekes rémhírek terjengnének, példának okáért, hogy járunk, aminél nagyobb és borzasztóbb dolgot sehonnan sem tudtak volna szalasztani. Ebbe belegondolni is szörnyű!

- Na, jó, akkor most már komolyan elmondhatnátok, hogy mi volt! – kiáltotta el magát türelmetlenül Al.

- Semmi! – vágtuk rá szinkronban a szőkével.

Al az uncsijára bámult, aki rám pislogott, én meg Alre, aki most visszapislogott rám. Aztán én néztem, csak most Nathanielre. Végül elnevettük magunkat. Al feladta és nem erőltette tovább, mert tudta, hogy úgy sem fogunk hamarabb megnyikkanni. Jól megreggeliztünk, majd mikor azok ketten nekiálltak összeszedni az edényeket.

- Na, húzás, ameddig szépen mondom! – vettem ki a kezükből a cuccost, majd odébb löktem őket a csípőmmel – Úgyis rabszolgamunkára akar a szöszi ítélni, majd elmosogatok.

Al hálásan nézett rám – Aranyos vagy! Úgy is sietnem kell E.J. elengedett, mert randevúm van!

- Allen! – nyöszörögtem fáradtan.

- Sasa, Clare, Kessy, Cora, Melanie, ki az áldozat? – kérdezett rá akaratlanul a szőke.

- Egyik sem – felelte egy kicsit naivan – Még mindig Mercedes, a parkba megyünk sétálni. Drukkoljatok!

- Mindent bele! – kacsintottam rá. Ő hálásan elmosolyodott, intett és fél perccel később már be is csapódott utána a bejárati ajtó. Egy ideig még bámultunk magunknak a törpével végül egy vállrántás kíséretében a mosogató felé vettem az irányt.

- Hé, amúgy frászt kapnál, ha ideköltöznék? – akartam húzni az agyát, és már magamban jót nevettem a szőke reakcióján.

- Majd még átgondolom – felelt halál nyugodtan – Nekem nyolc, csak nem nyírjuk ki egymást. Akkor beadsz egy kérelmet?

- Én csak vicceltem! – vágtam rá úgy két árnyalattal sápadtabban, halálosan megijesztett az az, hogy neki oké lenne. Ahogy ránéztem, vártam, hogy a szemében megjelenjen a szokásos vicceltem csillogás, mert a tudat, hogy ő velem akarjon élni, magában is sokkoló volt, és még hogy ki tudja mik történtek tagnap így még inkább ijesztő a tudat.

Nathaniel betett egy poharat a mosogatóba majd mellém hajolt és halál komoly arccal a fülembe suttogta – Én is vicceltem.

- Te kis… - motyogtam idegesen, az meg már nagyban nevetett rajtam – Kikérem magamnak!

- Kérd és adom – emelt fel röhögve egy nagyadag habot és az egészet a fejembe nyomta.

Mivel én eddig az edényeket mostam el, volt nálam muníció, momentán ráráztam a szőkére a kezem, amitől ő is hasonló nedvességi állapotba került. Az egésznek a vége annyi lett, hogy mindketten momentán csuromvizesen kerültünk ki az egészből. A szöszinek nagy nevethetnékje támadt, ahogy visszaült, gondolom elég szórakoztató látványt nyújthattam, hisz asszem teljesen átáztam, a hajamból csöpögött a víz – mondanom se kell, hogy én kerültem ki vesztesen az ütközetből –, és gondolom valami hatalmas fintort vághattam, mert éreztem, hogy a víz becsorog a hálóingem alá, és iszonyatosan csikizett. Így inkább, még mielőtt elejtem a tányérokat visszatettem az edényeket a szárítóra és elültem én is.

- Ugye nem kell sehova sem kimozdulnunk? – kérdeztem az asztalon elfeküdve.

- Nem hinném, nekem ma asszem irat kitöltős-rendezgetős napom van – mondta önsajnálóan – Ezért én nem mehetek, és így te is – bökte meg a homlokom – Meg őszintén, ha el is szabadulhatnánk, Wildfire-t ismerve azonnal az archívumba küldene minket takarítani, ahhoz meg gondolom, neked sincsen nagy kedved – támaszkodott sóhajtva a könyökére.

- Van benne valami – felrémlett a leégett irattár emléke előttem és azonnal összeborzongtam – Akkor mi legyen…?

- Fogalmam sincs. Én bénázok… te?- motyogta fáradtan.

- Nincs mit csinálnom, Al már kitakarított, szóval még háziasszony-féle szerepet sem tudok felvenni, hogy ne unatkozzak... Tehát segítek neked.

- Mi? – kerekedtek el a szemei. Gondolom mindenre számított csak pont arra nem, hogy én kedves leszek vele. És önként ajánlom fel a segítségem.

- Mondom – vontam vállat – Amúgy is rabszolgamunkát kell végeznem, így legalább nem tudod rám kiabálni, hogy nem próbáltam meg meggyónni neked a hibáim.

- Hogy Te segítesz Nekem? – mutatott először rám, majd magára

Bőszen bólogattam.

- Na, ha megbocsájtasz, megyek és átöltözöm. Mire készen vagyok, addigra legyenek össze szedve az iratok, amikkel bíbelődnöm kell!

 Ezzel az utasítással megelégedve mentem fel a szobámba, és mikor összeszedtem a cuccaim, elmentem inkább lezuhanyozni, mert nem vagyok túl jóban a mosogatólével. Már előre röhögtem a szőke arcán, mikor majd én szép rendbe szedem a papírjait. Na, ilyet sem fogok többet csinálni az egyszer biztos…

Mikor vissza mentem, immáron rendes ruhában a csomagjaimhoz, a szőke az ágyamon terült el… pontosabban az ő ágyán… de legutóbb én aludtam benne… mondjuk csak egyszer. Mindegy, nem megyek bele a tulajdonviszonyok taglalásába.

Egy kicsit, na, jó nem kicsit lepődtem meg azon, hogy megtisztelt jelenlétével.

- Hé, nem lenne kedved átvedleni, és inkább úgy fetrengeni az alvóalkalmatosságomon? – hajoltam fölé csípőre tett kezekkel.

Az meg csak szórakozottan ingatta a fejét – Nyeeem! Álmodik a nyomor! Ez az én ágyam, tehát olyan vizes lehet, amennyire akarom! – nem mondtam semmit, inkább csak lemondóan intettem – De amúgy – ült fel, miközben komolyan vizslatott – lázas vagy?

- Nem… Mért lennék?

- Öhm, hahó! Tudod, Te segítesz Nekem, ráadásul önszántadból! Ez súlyos betegségre utaló jel!

- Oh, jah! Nem nagyon… - vontam vállat, majd neki álltam a táskámba kutatni – Én meg azt hittem, házhoz jön a papírszolgálat. Amúgy mit kell majd csinálnom?

Egy darabig furán bámult rám majd elkezdte kinyögni – Öhm… Wildfire rám sózott egy tonna papírt, azt mondta, hogy eredetileg egy ezredesnek, vagy érts Knightnak kéne kitölteni, szóval alákörmölhetnéd…

- No para! – egyenesedtem fel, majd rákacsintottam – Relax, Nathaniel! Azt mondtam segítek, nem?

Én először észre sem vettem, hogy mit mondtam, de ő láthatóan igen, mert úgy bámult rám, mint egy idegszanatóriumból menekültre. Ugyanis nagyon ritkán szólítjuk egymást a nevén… amúgy komolyan, mikor is hívtam normálisan? Jah talán még a túlélőpróbán…

A szöszi a padlót fixírozta – De igen… Kösz, Raven.

Most meg én bámultam rá, mint egy idiótára, halálosan megrökönyödtem. Oké… ez tényleg fura. Ő meg utoljára akkor hívott a becenevemen, mikor momentán Crimson majdnem felgyújtott. Nem azt furcsálltam, hogy nem rövidíti a nevem, ahogy az ismerőseim szokta (bár ha idegen környezetben vagyunk, akkor egyáltalán nem hagyom, hogy bárkim is becézgessen), hisz én sem szólítóm őt a becenevén, hanem már az is megdöbbentő, hogy egyáltalán kimondtam e nevem. És megint, ahogy felállt és kimenni készült:

- Akkor mehetünk, Raven? A könyvtárszobában vannak az iratok, vigyük le a nappaliba. Ott jobban elférünk.

Rájöttem, hogy Nathaniel társaságában dolgozni, egész szórakoztató, legalábbis részemről. Annyit szívattam szegény srácot, hogy csodálom, hogy hajlandó egyáltalán szóba állni velem. Bár őt sem kell félteni, engem sem kímélt, csak azért mert segítettem neki. Kezdjük azzal, hogy a papírokat fejenként úgy három fordulóval tudtuk lecipelni, és mikor én végeztem az egyik körömmel és indultam volna a következő stócért, az ajtóban szerencsésen összeütköztünk egymással. Ő az iratokat ejtette el, és pedig kis híján a nyakam törtem. Sebaj! Természetes nekem kellett felkapkodni az aktákat. Aranyos. Ezt követően, ahogy igyekeztem le a lépcsőn, megcsúsztam és kb. a felülről az ötödik lépcsőfoktól gurultam lefelé. A kezemben cipelt cuccosnak meg integethettem, ismét. Eztán a szöszi kiöntött egy bögre kávét az egyik adatlapra, ettől fogva persze innentől kezdve már csak én ihattam koffeint, tőle elvontam. Ő természetesen azonnal kiakadt, hogy én akkor meg mért ihatok, és teljes mértékű diszkriminációról beszélt. Én meg letorkoltam azzal, hogy ő amilyen Duracell nyusziként képes itt pattogni, nem fogy neki megártani a koffeintilalom. Ezt követte az elengedhetetlen gúnyolódás. Ott, ahol csak lehetett, kritizáltuk egymást, látható élvezettel. És szokásunkhoz híven nyílt felháborodással, és egetverő dühvel reagáltunk. Az idő pedig repült, majdhogy nem szárnyalt.

- Merci én ezzel mondom le… - robbant be úgy este hat körül az albim a házba. Nathaniel pp az utolsó adagot vitte vissza fel, még a lépcső elejéről kiáltott vissza:

- Kíváncsi vagyok mit csináltatok ti tíz órán át…- jegyezte meg csípősen, majd még mielőtt AL nekidobhatott volna valamit, felvágtatott az emeletre.

- Hagyd, kávé-elvonási tünetei vannak… - legyintettem fáradtan.

- Rájöttem, hogy nem illünk össze… - motyogta csalódottan és lehuppant mellém Conanre.

- Oh, mi történt? –kérdeztem részvéttel a hangomban majd öntöttem neki is egy adag kévét.

- Semmi… Csak kiderült, hogy azért jött el velem, beszélgetni, hogy egy „illetékessel” tárgyalja meg a fiú-ügyeit – Azt monda, hogy örül, hogy van egy „csak barátok”típusú haverja az ellenkező nemből, mert ő csak barátjának tart, ahogyan é  is őt… Én erre csak vigyorogva bólogattam.

- Jaj, szegénykém – öleltem meg – Bár, szerintem nem így kéne kezdened. Ne értsd félre én sosem voltam romantikus alkat, és remélem, soha nem is leszek – néztem rá komolyan – Mindezen felül, nem kéne azt csinálnod, hogy észre veszel valakit, és a néven, hogy „jé, ő is lány!” együtt szeretnél lenni vele. Hülyeség lenne ráadásul, te nem az a típus vagy. Nézd, először szerintem indíts egy sima, például munkahelyi kapcsolattal, aztán csoportosan járnátok el össze-vissza, és csak utána kezdeni el vele randizgatni. De akkor aztán adj bele mindent! Tudod rózsa, meg  szívecskék, meg tudom is én milyen borzadályok vannak még – legyintettem rosszullét-közeli állapotban.

- Hmm, igazad lehet… - bólogatott elgondolkozva – Megpróbálom- mosolyogott el halványan – Hé, uncsim?

Amúgy tényleg. Shadow már egy ideje fent van. Ahogy ezen gondolkoztam, a szőke olyan sebességgel robbant be a szobába, hogy majd’ neki ment a falnak

- Itt vagyok!!! – csúszott be mellénk lihegve.

- Hallgatóztál – jelentettem ki szárazon.

- Egyáltalán nem! – fortyant fel azonnal.

- Ne hazudj… Nate, túl átlátszó vagy – vette felé lapos pillantást Allen is.

- Jó, akkor ne higgyetek nekem! – vágta be azonnal a durcát.

Én pedig ekkor felálltam – Jól van, mivel nem akarom magam halálra unni, így  ha lehet, haza ugranék párcuccért.

- De már nagyon sötét van… - nézett ki aggodalmasan a korom sötétbe Al.

- És? Nincs telihold, nincs vérfarkas! – vontam vállat szórakozottan, egyre inkább mehetnékem volt. Spirence-ben, ahonnan jöttem, ott ez azt jelenti, hogy ha nem fenyeget semmi, akkor mért ne tennénk meg azt, amit akarunk.

- De E.J. azt monda, hogy ne hagyunk felügyelet nélkül – akadékoskodott tovább.

-E.J. sok mindent mondott már… ezek közül rengeteg értelmetlen volt. Nincs szükségem pesztonkára!Tudok én magamra is vigyázni! Meg mióta érdekel minket Wildfire?

- De én nem akarok kikapni… - motyogta, ahogy össze-vissza lötyögtette a kávét a bögréjében.

- Ha elkap, akkor meg majd azt mondod, hogy megfenyegettelek. Majd elviszem a balhét, úgyis annyira unalmas az életem…

- Te szegény – jegyezte meg szemforgatva a törpe, de nem igazán törődtünk vele.

Ekkor Al megadóan felsóhajtott – Jó, ha ennyire el szeretnél menni, akkor majd Nate elkísér… Az út sétálva háromnegyed óra… míg bepakolsz, úgy fél óra… Két óra alatt simán megjárjátok.

- Ha-ha! Ha-ha! Én aztán nem! – vágta rá azonnal a szöszi., ellenkezve a „paranccsal”.

Én nem tudtam reagálni, még  mindig az út hosszát számoltam ki – Igen… igaz… annyi.

Fel sem fogtam mit mondott.

Hogy én mekkora egy vadbarom vagyok!”

Ennyi lenne!

Képekkel majd később tudok szolgálni.

Bye:

   Bogi