Raven 9. Fejezet

Hello

Íme itt van a friss! És ez lenne az utcsó előzmény feji.

Asszem nincs már mit mondanom... Jó olvasást! ^^

9. fejezet

Nincs visszaút

Mintha misem történt volna. Hiába dördültek el a fegyverek, semmi…

- Mi az ördög…?

- Ez lehetetlen – lehetett hallani a katonák felöl.

Mindenki egy ember felé fordult. A lány lehorgasztott fejjel görnyedten állt. Az egész kisugárzása megváltozott. Külleméből mindennemű ártatlanság, félelem, gyengeség eltűnt.  Mintha maga lett volna a megtestesült pusztítás, sötétség, téboly…

- Minden rendben? – bámult rá a fiú.

A Parancsnok előtt világossá vált az, ami eddig furcsa volt a lányban – Szóval ez történt… - suttogta csak magának – A személyisége kettévált, hát ezét viselkedik így…

- Mi a baj? – nézet rá továbbra is a fiú, egyre jobban aggódott.

- Hallgass meg kérlek! – indult felé a nő – Az a lány nem az, akinek gondolod. Ő…

Nem tudta be fejezni a mondatát. Ebben a pillanatban a teste ernyedten a földre zuhant. Egy kés állt ki a nyakából. Tehetetlenül rángatózott, ütemesen kifelé lüktető vére vörösre festette az aszfaltot. Végül a görcsös mozgása is abbamaradt. Senki sem kételkedhetett benne, meghalt.

A levegő megfagyott. Hideg pengeként hatolt át mindenkin a felismerés, az előttük álló nőt meggyilkolták. És csak egy valaki lehetett, akivel minden bizonnyal abban a pillanatban senki sem törődött, még akkor sem, ha éppen pont róla volt szó…

Mindenki egy emberként fordult a lány felé. Ugyan abban a pozícióban maradt, amelyben elhajította a fegyvert. Még mindig lehorgasztott fejjel kiegyenesedett.

A fiú elkerekedett szemmel bámult rá. Térdre esett.

A lány lassan elindult. Elhaladt a fiú mellet, rá sem hederített. A nő holteste felett is egyszerűen átlépett – Itt jövök… - mondta határozottan, szavait a katonák felé intézve.

- Nyugalom! Ha egyszerre lövünk, akkor nem tudja elkerülni az összes töltényt! – próbálta lecsitítani a halálra rémült tömeget.

Mintha meg sem hallotta volna. A lány töretlenül ment tovább.

- Meg akar halni?! – bámultak rá a katonák.

 Abban a pillanatban a lány szőrén-szálán eltűnt, majd tíz méterrel arrébb tűnt fel. Felnézett a leblokkolt fiúra, majd tekintetét a katonákra emelte, arcán a teljes mértékű nyugalommal, és a már tőle megszokott ürességgel.

- Tűz! Most ne a civilekért aggódjunk. – kiabálta a tiszt.

A fegyverek ismét elsültek, de addigra célpontjuk ismét eltűnt. A következő pillanatban egyenesen a kommandósok közepén termett – Lőjetek le… – mondta unottan és elővéve bárdszerű fegyverét lecsapott s kettévágta a hozzá legközelebb álló katonát.

- Te szörnyeteg! – üvöltötte el magát bajtársa. Abban a pillanatban fej nélkül hanyatlott az a földre. A gépfegyverek ismét eldördültek. A lány pedig tovább szedte áldozatait.

A fiú még mindig ott térdelt. Meg sem mozdult. Nem tudott. A rettegés lebénította.

Hát persze… az egész annyira nyilván való volt… Ezért mondta azt, hogy utál minket… Ezért tudta, hogy ki mikor következik…

Emlékképek peregtek le előtte. A lány egyiken sem volt olyan, mint amilyen most… Egyiken sem volt az igazi önmaga…

Rozsda szag nehezedett a levegőre.

A lány unottan egyenesedett fel az utolsó – már halott – katonától. Egész testét vér borította. Végignézett „művén”, senki sem élt, akik menekülni próbáltak úgy végezték, mint a Parancsnok.

Are you, are you
Coming to the tree
Where they strung up a man they say murdered three.
Strange things did happen here
No stranger would it be
If we met up at midnight in the hanging tree…

Kezdte el dúdolni azt a bizonyos dalt, amitől mindenki rettegett. Lassan, tisztán szórakozottan.

 A másik még mindig nem tudott felállni. A dal hallatára viszont összerezzent. Semmi kétség ő a Melody Murder. A lány az arcára emelte tekintetét. Egy mondat jutott eszébe, amit még régebben mondott:

„Ha-ha egyszer sok embert megölök… És nem tudok leállni, megtennél nekem valamit…? (…) Azt… Azt akarom, hogy ölj meg!”

Az arcuk, a hajuk, a szemük, minden megegyezik… Akkor is… lehetetlen az, hogy ugyan azok legyenek… Az lehetetlen. Kizárt. És mégis így van.

- Mégis így van… Te vagy az, aki… már egy éve… - állt fel erőtlenül.

A lány határozottan indult el felé, majd egy méterre a fiútól megállt. Üresen nézett fel rá, csakúgy, mintha fel akartál nyársalni. A tekintetétől a picit meghátrált a másik, de azért megszólalt.

- Annyit legalább mondj meg… Ki vagy te? És milyen pokoli helyről jöttél? Hirtelen minden megőrült, és te… te állsz mindennek a közepén.

-  Még ha megértenéd is, mit tennél? Semmi közöd hozzá… – felelte ridegen, oldalra nézve.

- Már hogy ne lenne! – vágta rá – Még szép, hogy van – erőt gyűjtött és folytatta –Te megölted nem egy kedves ismerősöm. Nem, csak megölted, kivégezted őket. Hogy tehetted?!  Azt hittem barátok vagyunk!

- Miről beszélsz? – döfte át ismét rideg tekintetével – Az egyetlen ok, amiért nem fekszel itt holtan, az az, hogy barátok vagyunk.

A fiú elhűlve állt ott, a lány pedig sarkon fordult és el is indult volna. Abban a pillanatban a fiú magával rántotta a földre. Rögtön ezután egy pisztoly dördült el, egyszer… kétszer...

Ezzel együtt megjelent az, aki elsütötte a fegyvert. Egy féri volt. Fanatikusan vigyorgott. Az arcát egy hatalmas sebhely csúfította el, amely az egyik szemén keresztül futott, minden bizonnyal arra nem látott.

- Mit szólnál aranyom, ha egy igazi ellenféllel játszadozhatnál, azok helyett – emelte rá a pisztolyt – Most megfizetsz azért, amit a szememmel és az arcommal tettél! Pusztulj ribanc! – a még mindig piruló lány lerúgta magáról fiút, aki két méterrel arrébb ért földet, majd futásnak eredt – HÉ! Ne menekülj el te kis kurva! Állj ki ellenem! – eredt a nyomába a férfi, miközben megállás nélkül küldte utána a golyókat.

- Várj meg a raktáraknál! – kiáltott még vissza lány, majd eltűnt, nyomában a férfivel.

 Egy pisztoly repült a levegőben és hangos puffanással ért földet. A férfi véresen feküdt a földön. A lány felette állt.

- Ez azért szégyen nemde bár…? – nézett unottan le rá.

- Ezért élek. Te a prédám vagy. Azt hiszed, szükségem van fegyverre ahhoz, hogy kinyírjalak? Megteszem én azt a saját kezeimmel… - emelte fel erőtlenül az egyik karját – Hallottad, te szörnyszülött?!

A lány rátaposott. Összeszűkült szemmel, teljes nyugalommal felelt – Nem te fogysz megölni…

- Mi? – nézett fel döbbenten.

A Lány ismét rálépett a kezére, és megtartva az előbbi hangnemét válaszolt – Ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem – mosolyodott el.

A férfi arcára, erre a kijelzésre rettegés költözött.

A lány lassan ellépett tőle, majd sarkon fordult és elindult.

Még hallani lehetett, ahogy a férfi utána kiállt – Várj! Hová mész, te ribanc?!

A lány már nem figyelt rá, addigra elnyelte az éjszaka sötétje…

Lassan éjfél volt. A hold gyéren világított be az egyik raktárépületbe.  A fiú ott ült, várt. Már órák óta… Itt kéne lennie… Biztos történt valami…

Ekkor lépések zaja hallatszott. Megkönnyebbülve fordult hátra – Megsérültél? – nézett végig a mögötte állón.

- Semmi komoly… - felelt a lány elfásult hangon, majd a fiútól egy méterre leült.

- Akkor válaszokat akarok! – bámult ráhatározottan.

A lány mély, lemondó sóhajjal nyugtázta az iméntit, megszorította a nyakláncát, és elmesélt mindent. Azt, hogy ez az egész hogyan kezdődött, azt, hogy vicces, hogy pont ott vannak ahol ez elindult, Hangról, mindenről.

- Szóval az a szomorú kislány… és a Melody Murder is… te vagy…? – bámult maga elé.

- Meg kell értened, azért születtem, hogy emberéleteket vegyek el, hogy megteremtsem a saját helyem, a világom, ahová tartozhatok... – suttogta.

- Hmm?

- De ha egyszer… ha egyszer sikerül a Világot újraformálnom, akkor viszont félek, hogy neked is meg kell halnod. Daniel… te egy szép álom voltál, de a világ nem több egy pokoli rémálomnál…– hunyta le békésen szemét – Az az idő, amit veled töltöttem, az volt az egyetlen boldog időszak, amit valaha megéltem – gyűlt könny a szemébe – Nagyra tartom őket… - fordult el rázkódó vállal – Egész idő alatt abban a reményben éltem, hogy elmondhatom, mennyire hálás vagyok és mennyire örülök, hogy akkor találkoztunk…  - temette térdére borulva az arcát a kezébe – És most, hogy meg van az esélyem, semmit sem tudok mondani, ami elég jó… - emelte fel könnyes arcát.

A fiú megrökönyödve nézett rá. A lány pedig felállt és indulni készült.

- Ne menny! – kapta el hátulról – Nem tudom miért… Még mindig nem tudom felfogni miért tetted mindezt…  Nem tudom megbocsátani azt, amit a barátaimmal tettél… De nem hagyhatom, hogy csakúgy elsétálj, azzal a tudattal, hogy másokat fogsz bántani,  vagy csak megöleted magad. Meg akarom védeni azt a szomorú kislányt akivel, akkor találkoztam, még ha nem is annyira szorul védelemre, mint akkor gondoltam…

A lány meg sem tudott szólalni. Végül csak megfordult és szó nélkül megölelte.

Sorban leperegtek előtte az elmúlt félév emlékei, minden…

Végül visszalépett és békésen beszélni kezdett – Azt szeretném, ha mindent elfelejtenél, hogy ne essen semmi bajod.

- Kismadár…

- Daniel, sajnálom. Sajnálom, hogy annyi bajt okoztam – nézett fel rá.

- Én is…

Lépések zaja szűrődött be az épületbe. Egyre több, egyre sietősebb, egyre hangosabb.

- Megtaláltak – mire azt kijelentette kivilágítva álltak ott. Körülöltük egy sor kommandós. A lány védelmezőn állt a másik elé.

- Megtaláltuk, a társával együtt – lehetett hallani a tömegből.

- Még nem erősítették meg, hogy a kölyök is vele van – válaszolt egy ismerős hang, a rendőrfőnöké.

- Pont ezért kell óvatosnak lennünk. Ha nem vigyázunk, megölnek. Tűz!

A paranccsal egy időben a gépfegyverek elsültek.

A lány magával rántotta a mögötte állót egy szekrény takarásába.

- Nincs semmi baj – nézett rá nyugtatóan, miközben egy pisztolyt – nagy valószínűséggel egy Smith and Wesson M&P9c –t – vett elő és bele lőtt a tömegbe. Egy katonával kevesebb… - Mondtam már, erősebb vagyok, mint azt bárki is gondolná – mosolyodott el közben folytatta eddigi tevékenységét.

- A fejét célozzák! – lehetett hallani a rendőrfőnök utasítását.

- Őket is le tudom győzni. Senki sem állhat az utamba…

A fiú ekkor odébb lökte. Egy pisztoly eldördült.  Az pedig a földre zuhant. Vére vörösre festette a padlót.

A lány elkerekedett szemekkel bámulta, majd sikoltva hullott le, mellé és emelte ölébe a fejét - Tarts ki! Meg… meg foglak menteni! – kiáltotta sírva – Miért? Mi van velem? Még egyetlen embert sem tudok megvédeni?! – beszélt a levegőbe.

Ebben a pillanatban még egy pisztoly eldördült, a lány arcát felsértve – nincs helyed ezen a világon – szólalt meg nyugodt hangon, a rendőrfőnök.

- Tényleg… - suttogta a leány fejét felé fordítva - Te… Ennek a gyereknek semmi köze ehhez. Ez csak rólam szól.

- Add fel! Nem tudsz, elfut… - kezdte mikor meglátta a fiút, akit lány magához szorítva tartott. Döbbenten nézett rá.

- Ez a gyerek nem tehet semmiről. Szóval kérlek, ments meg! – emelte határozott tekintetét rá.

- Kössünk üzletet.

- Üzletet?

- Ha készségesen meg adod magad… Megmentem az fiút.

A lány ránézett a sebesült fiúra. Összeszorította szemét – Állnod kell a szavad! – szorította magához.

- Igen. Biztosan állom.

Szó nélkül felállt. A katonák leszorították azonnal a földre.

Még látta, hogy a fiút hordágyra teszik. Az még aléltan kinyitotta a szemét és értetlenül a lányra emelte a tekintetét.

- Várj rám! – kiáltotta neki oda a lány mosolyogva.

A cella – pontosabban a páncél ajtó – kinyílt.  A rendőrfőnök lépett be rajta. Tekintetét a lekötözött lányra emelte. A lány erőtlenül emelte fel a fejét – Nocsak, mióta nem láttalak? – kérdezte szarkasztikusan.

- Most viccelődünk vagy fejleményeket szeretnéd hallani? – jegyezte meg érzelemmentes hangnemben.

A másik arca megkomolyodott, vonásai megkeményedtek. Feszülten várta a választ.

- Sajnálom. A fiú meghalt. Megtettem mindent, ami módomban állt. Sajnálom – fordult meg és indult is volna ki.

- Van családja? – hallotta a lány halk hangját.

Megtorpant. Hátrafordult és nemtörődöm stílusban felelt – A feleségem régen meghalt, a lányomat meg te is tudod. Már csak a munkatársaim vannak. Mért kérded?

- Nem foglak megölni.

- Hogy mondod?

A sötét miatt nem lehetett látni az arcát, csak enyhén rázkódó alakját – Úgy mondod ezt, mintha nem is érdekelne… Egyszer érezni fogod azt, amit én mindig is éreztem… Azt hogy senkid sincs… Nem öllek meg. Inkább mindenkit eltörlök, aki jelent neked valamit… ami veled kapcsolatos. Egy szer biztosan… - suttogta fenyegetően, kétségbe esetten.

A férfi nem szólt semmit egyszerűen kisétált.

Bezárult utána az ajtó, a lányt ismét sötétség ölelte körül…

Ismerős dallam szállt az épületen keresztül. Lassú, gyönyörű, mégis szomorkás.  Mégha nem is ugyan az, pontosan ki lehet találni róla, ki és hogy miért énekli.

…Kyrie, fons Bonitatis
Kyrie, Ignis Divine, eleison

O quam Sancta
Quam Serena
Quam Benigna
Quam Amoena
Esse virgo creditur

O quam Sancta
Quam Serena
Quam Benigna
Quam Amoena
O Castitatis Lilium

A lány egy üvegfalnak dőlt. Könnyes szemmel, de kárörvendő mosollyal arcán fordult meg és nézett farkasszemet a falon túl álló letaglózott képű férfival.

- Nem megmondtam? – kérdezte ridegen - Nem öllek meg. Inkább mindenkit eltörlök, aki jelent neked valamit – mutatott végig a lába előtt heverő teteme sokaságán. Az egész épületben élők, már csak ők ketten voltak.

- Te… - nem tudott többet mondani, túlságosan sokkolt volt.

- Innentől vége, felhagyok ezzel a Murder-dologgal… Hiába, hogy ti emberek eléggé szórakozatóak vagytok… - mutatott végig szórakozottan a hullákon – Rájöttem, hogy valaki elveszteni… fáj… - hullott térdre – Nagyon… - megtörölte szemét, majd félőrülten a rendőrfőnökre nézett – Remélem, hogy a fajtátok egy nap sajátmagát öli meg!

Lépések zaja hangzott fel. A lány lassan felállt, megfordult. Egy alak állt tőlük távol, kezében valami fémesen megcsillant. A lány felé emelte…

„Ez az utolsó emlékem. Innentől semmi, képszakadás… Valami történt még, és nem emlékszem rá, de minden esetre egy dolog biztos: Itt haltam meg.”

Éss ennyi.

A Melody Murder dala: The hanging tree  Ez Az Éhezők viadala-trilógia harmadig kötetében a  Kiválasztottban hangzik fel, mint a Bitó című dal.

Bye:

 Bogi