Helló!
Jól van tudom, már megint nem jött össze, de most van magyarázatom, bár nem hinném, hogy elhiszitek: Tegnap, bohóc bábot kellett készítenem a húgomnak technika órára és - mert én annyira hülye vagyok, hogy mindig a tökéletesre törekszem - marionett bábút csináltam neki, ami úgy este tízig tartott. Viszont tiszta király lett, még ruhája is van!
Minden esetre, most hogy túl vagyo a kéthetes kényszer szüneten, vissza tértem!!! Hurrá!
És itt van a következő rész is. Hát... furi lett.
Ezenfelül jó olvasást kívánok! ^^
22. Fejezet
Fóbia
„Másnap
reggel egész jó hangulatban keltem fel. A nap még csak gyéren sütött be az
ablakokon, így gondoltam, hogy még viszonylag korán lehet. Hosszadalmas
nyújtózkodás után meg néztem a mobilom, hogy tisztában legyek a pontos idővel,
jól gondoltam még csak hét múlt néhány perccel. Gondolkodtam egy kicsit, hogy
visszafeküdjek-e, vagy sem, de végül semmi értelmét nem láttam annak, hogy
visszaaludjak amúgy is kialudtam magam, szóval csak fetrengenék. Apropó alvás. Ez a kanapé isteni! Sosem aludtam
még ilyen jót, még a saját ágyamban sem! Komolyan! Esküszöm meg veszem a
szőkétől. Muszáj megszereznem. Kerüljék bármibe is, az enyém lesz! Amint erre
jutottam, kiballagtam a konyhába. A hűtőn volt egy üzenet:
Aven!
(Mert fogadni mernék, hogy hamarabb kelsz, mint a baglyozó unokatesóm)
E. J. még hajnalban telefonált, hogy az archívumban kéne segíteni, és
mivel Te nem mehetsz sehova a hétvégén, és Nate-nek kell vigyáznia rád. Nem
tudtam mit ennél reggelire, szóval inkább csak a reggelis cuccokat látható
helyre tettem a hűtőben, úgy hogy meg fogod találni.
Al
Oké…
köszi Al! Most asszem egy teljes napon keresztül a szőkével leszek összezárva.
Ne csodálkozz majd, ha hazaérsz, és csak romokat találsz az épületből…
Végül
gondoltam egyet és ahelyett, hogy tovább pufogok, inkább elmentem lefürdeni.
Kis silabizálás után a zuhanyzó mellett döntöttem. Miután végeztem a zuhannyal és
megtörölköztem, szembesültem azzal a ténnyel, miszerint én a világ második
legnagyobb ökre lent hagytam a csodálatos alvóalkalmatosságomon a váltó ruhám,
a pizsamának használt ruhám meg momentán csurom vizesen hever a földön… Szuper!
Így magam köré tekertem a törölközöm és megkíséreltem így lejutni a kedves
kanapémig, azzal az észérvvel, hogy a szöszi is hozzám hasonlóan éjszakai
életmódot folytat, szóval még biztos a (rém) álmok mezején járkál. Nos, tévedtem… nem kicsit.
Épp
hogy kiléptem a fürdőből Nathaniellel találtam magam szembe, aki úgy döntött,
hogy a félig kész öltözködést, majd lefele menet befejesezi. Így szembe találkoztunk
egymással, én, akin momentán egy szál, kisebb törölköző van, és ő, aki meg
éppen a pólófelvétel kellős közepén járt. Így álltunk kb. két percig, egymást
mereven bámulva. Ciki, fájdalmas, és szégyen… nem nagyon zavartattam magam,
megbámultam. Alig bírtam kontrolálni a mosolyt, ami kitörni készült belőlem…
A
szőkém ekkor kapott észhez. Így elpirulni még életemben nem láttam senkit. Így
egész helyesnek nézett ki. Én tisztára megbolondultam! Minden esettre ilyen
erős reakciót rajtam minden bizonnyal nem lehetett látni, mert azért csak van
két fiútestvérem…
Hosszú percekig néztünk
egymásra, majd egyszerre nyögtük ki:
- Sajnálom!
Ezzel egy kicsit oldódott is a
feszült hangulat. De még mindig nem hittem a saját gondolataimnak, mik eszembe
nem jutnak?
Nathaniel ekkor döntött úgy,
hogy befejezi az öltözködést, és végre magára húzta a felsőjét. Közben gúnyosan
megjegyezte – Milyen szexi vagy. Így legalább van benned valami nőies… -
vigyorgott kajánul.
Most rajtam volt a reakció sora,
végül mire már szóhoz jutottam a saját makogásomtól, neki mentem és próbáltam
megütni, de olyan sikerrel jártam, hogy végül az a földön kötött ki – Perverz!
– kiabáltam, majd sarkon fordultam és ott hagytam.
A hogy öltözködtem, az idióta
szavai jártak az eszembe. Perverz! Egyáltalán: mért nem képes öltözködni a
saját szobájában?!Mondom ezt én, aki, momentán egy szál törölközőben szambáztam
ott… hogy lehet valaki ennyire faragatlan?! Még hogy csak így vagyok nőies,
hah! Jó vicc! …Paraszt! Arg!...
Még javában fortyogtam, mikor
valaki egy bögrét koppintott a fejemhez – Nesze! – nyomta a kezembe a szöszke a
poharat, kávé volt benne.
Én csak kételkedőn néztem rá –
Oké… mennyi arzént raktál belé?
- Nincs benne.
- És nadragulya-kivonat?
- Nem
- Na, és Botulinum toxin?
- Azt meg mégis honnan a nagyanyám térdkalácsából szednék?!
- És mi van a terpentinnel?
- Nem, és még mielőtt megkérdezed, nem található még nyomokban cián vagy
aconitin sem! – rivallt rám – Wildfire ott sütne meg engem, ha bármi bajod
esne.
- Jól van, na! – ittam bele a kávémba. Azon felül, hogy a szöszi műve,
egész finom, és így most jó is esett.
- Amúgy most, hogy belegondolok, lehet, hogy került bele egy kisebb adag
ólom…– gondolkozott hangosan a szőke. Erre én természetesen sprinteltem ki a
konyhába – mert nem akartam, hogy a csodálatos kanapém lássa kárát –, hogy
sugárba köpjem ki az innivalóm. Az meg csak jóízűen röhögött rajtam. De hé, én
ezt komolyan kinézem belőle!
- Innentől, ha Al házon kívül van, én csinálom a kaját! – jelentettem ki,
ahogy visszaültem a kanapéra.
- Akkor gyorshívón kell lennie a tűzoltóságnak! – nevetett még mindig a
törpe.
Tarkón vágtam – Bunkó!
- Amúgy, milyen volt az éjszakád? Kellemesen aludtál a kanapén? – jelent
meg gúnyos vigyor az arcán.
Gondoltam, hogy ez alkalommal a színtiszta igazságot osztom meg vele –
Igazából, halálosan jól! Imádom ezt a kanapét! Oh, jut eszembe! Had mutassalak
be az tökéletes férjnek: ő Conan a Kanapé! Csodálatos, ő minden nő álma. Mindig
az én kényelmem részesíti előnyben, nem ellenkezik bármit is mondok, mindig van
nála apró és dugi pop-corn! –lelkesedtem.
Nathaniel csak furcsán bámult rám, majd végül úgy döntött tovább
folytatta eddigi tevékenységét, vagyis röhögött.
Ebben a pillanatban csengettek, és persze egyikünknek sem volt kedve
kinyitni. Úgy egy perccel később felálltam, ott hagytam Conant és a perverz
szőkét, majd ajtót nyitottam. Az öcsikém ált az ajtóban – Fletcher! – ugrottam
azonnal a nyakába – Ugye azért jöttél, hogy megmenekíts és hazaszöktess ettől
az agydeformált, degenerált kromoszómájú, perverzgyökértől?- vágtam könyörgő
képet.
- Kérlek, mond, hogy azért jöttél! Ettől a vámpírtól még aludni sem
tudtam, elszívja ez életerőm! – termett mellettünk a szöszi.
- Hé, mit vétettem neked az éjszaka? Még fel sem mentem rémálmokat szórni
rád, sőt direkt korán lefeküdtem!
- Ho-hó! Ahhoz képet még egy könyvet sem lehet lecsempészni, mert még
mindig ébren vagy! Ráadásul rontod a levegőt! Szegény kanapém a te szagodtól
bűzlik! – vágta hozzám.
- Hogy mered sértegetni ?! Mi bajod Conannel?– rivalltam rá aztán
felfogtam a mondat első felét – Te ki akartad cserélni a könyvem?!
- Látom ti is jól el vagytok, mint mindig… - jegyezte meg Fletcher
lemondó sóhaj kíséretében – De ki kell ábrándítanom téged Onee-chan, nem tudlak
haza vinni.
- Ne már!
- Valójában azért jöttem, hogy megnézzem életben vagytok-e még, vagy már
kinyírtátok egy mást.
- Már a törpe tett egy kísérletet a meg mérgezésemre. Ha tovább
folytatja, kibelezem…
- Az próbáld meg… - motyogta mellettem Shadow.
- Ne aggódj, megteszem – suttogtam negédesen, az meg inkább tett hátra
pár lépést
- Na, azt hiszem, megyek, úgyis jó el vagytok – szólalt meg öcsikém
feltartott kezekkel.
- Mért? Csak most jöttél… - szontyolodtam el.
- Ja, elmegyünk Gwennel a városba, gondoltam körbe vezetem meg ilyesmi –
feltűnően nem akar a szemembe nézni. A háttérben meg Lightshadow alig bírta
visszafojtani a röhögését.
Nagy nehezen mosolyt erőltettem az arcomra – Oké, akkor majd találkozunk…
Mikor elment én fogtam magam és a már majd megszakadó szőkének dőltem –
Nekem végem – motyogtam a vállába.
- Csak elveszted a protekciód az öcséd szemében nem nagy gáz – virult
tovább szőke.
- De, nagy gáz… - motyogtam még mindig sértetten.
Mikor már kellőképpen „kisírtam” magamat, nekiláttam valami hasznosat
csinálni, ergo elkezdtem kutatni azokból, a szőke szerint „Piromániások
szentírása” könyvekből. Úgy két óra múlva odaparancsoltam a pesztonkámat is
hozzám, hogy segítsen, amit persze azonnal visszautasított. Végül
megfenyegettem, hogyha nem akkor annyi papírmunkát zúdítok rá, mit a csapatának
főnöke, hogy az egy kisebb ország égész tüzelőanyagát fedezné tíz évre. Ez már
hatott ugyan is, mint valami kiskutya somfordált mellém és ült le Conanre, majd
pufogva kezdett el nézegetni a mappák és könyvek kötege között.
Az egészből a végén annyi lett, hogy mindketten meguntuk és inkább
olvastunk olyat, amihez kedvünk volt, majd este azt elemeztük közösen a kutatós
izék helyett.
- Nekem akkor sem tetszik annyira –kezdte.
- Mért szerintem meg a Battle Royale az egyik legjobb könyv, amit valaha
olvastam.
- Persze mert te szereted a horrort meg a vérengzést… - felelte
szemforgatva.
- Kikérem magamnak! – löktem oldalba. Csak szerettem… tettem oda
gondolatban – Akkor is! Ennek a könyvnek akkor is több agya van, mint neked!
Bár ez nem nagy tudomány…
- Hékás! – vágott eszméletlen fintort.
- Csak a színtiszta igazat! – kuncogtam.
Ebben a pillanatban a szobát teljes sötétség
töltötte el, csak a kintről jövő fények szűrődtek be az ablakon. Nem égett a
villany… az egész házban. Bekrepált az áram. Szuper!
Mire észbe kaptam az asztal
szélén álló gyertya pislákolt gyengén.
Tűz. Reflexszerűen húzódtam hátra. A láng pedig csak lassan táncolt a
kanócon. Bennem meg egyre inkább gyűltek a negatív érzelmek.
- Oltsd el… - nyöszörögtem –
Oltsd el!
- Miért? – lepődött meg a
reakciómon, majd neki állt védekezni – Halál sötét van!
- Csak, oltsd el! Oltsd már el
azt a vackot! – kezdtem el remegni a dühtől, aztán tudatosult bennem, hogy ez
egyáltalán nem a düh miatt van – Csak kérlek, olts el… kérlek… - halt el a
hangom.
Még mindig remegtem. Ezt tényleg
nem a haragom miatt van… Egyszerűen halálra rémültem attól az apró láng
csóvától, ami ott lobogott fél méterre tőlem.
Ahogy a gyertya elaludt, én már vártam, hogy a szoba ismét sötétbe
burkolózzon, de ez nem történt meg. Körülöttem, minden enyhén kékes színnel
volt megvilágítva. Lassan, rémülten fordítottam a tekintetemet a közelben lévő
tükör felé. Lángolt a balszemem. Lángolt, ugyan úgy, ugyan olyan színnel, mit
az a férfi egy hónapja. Fogalmam sem volt mit csinálhatnék abban a pillanatban.
Ledermedtem. Láttam, hogy a tüzem egyre csak nő, a félelemmel együtt. Végül
olyan gyorsasággal, ami tőlem telt belekapaszkodtam a hozzál legközelebb állóba,
aki ez esetben Nathaniel volt és amilyen erősen csak lehet belé fúrtam az
arcom. Éreztem, hogy a lángjaim nem tűnnek el, sőt, erősödnek, én meg, mint a
nyárfalevél, remegek.
Végül éreztem, hogy a vállamra teszi a kezét – Próbálj meg lehiggadni –
tanácsolta.
- De nem megy… - nyöszörögtem, ahogy ismét megremegtem.
- Azért próbáld meg. Tudod, mélylevegőbe, mély levegő ki…- simogatta a
hátam. A fejem még mindig teljesen az ő felsőtestébe volt temetve, a karjai
pedig le-fel kalandoztak a hátamon. Én nem csináltam semmit csak szorítottam
magamhoz a pulóverét, aminek olyan megnyugtató illata volt, hogy kezdtem azt
érezni elmúlik ez az egész…
Próbáltam rendbe szedni a levegő
vételeim. Ziháltam. Ez nem lehet igaz. Ez abszurdum!
Félek. Méghozzá egy olyan dologtól, ami a civilizáció szerves részét alkotja.
Sőt, ami az életem része is!
Rettegtek egy olyan dologtól, ami
az enyém is! Én is lángolok! Félnék akkor a saját lángjaimtól? Azoktól, amik az
erő alapja, amiből tudom, hogy mennyire nagyok önmagam? Rettegnék az én kék lángjaimtól?! Ez lehetetlen…
mégis így van.
- Ne haragudj… - böktem ki
nehezen, már akadoztam is, csodás! – csak… csak…
- Megijedtél, mi? – szólalt meg–
Félsz a tűztől ezen nincs mit ragozni.
- De…
- Ez teljesen normális –
hallottam, hogy ellágyul a hangja – Nincs mit szégyellni rajta…
- Na persze… - motyogtam. Ez a pár perc
teljesen elszívta minden erőm, meg sem bírtam mozdulni – Ha ezt bárkinek is
kikotyogod, neked annyi, Lightshadow... – fenyegettem meg erőtlenül. Halálosan
elfáradtam, és a fóbiám miatt egy ki idő elteltével már nem is érzékeltem a
külvilágot.”
Aven már vagy félórája meg sem
mozdult, ugyanúgy Nate-nek dőlve szuszogott. A másik csak nézte, és már kezdte
egy kicsit kínosnak érezni magát, elvégre a mellette lévő éppenséggel még mindig
belékapaszkodva alussza az igazak álmát. Ezen felül, lassan tizenegy óra, Al
nem sokára megérkezik, és ha ezt meglátja, mindenkétséget kizáróan félre
értheti, akkor meg bámulhatja azt az elégedett vigyort a képén, amitől
idegesítőbbet momentán kitalálni sem tudnának neki.
A puszta gondolattól is kiverte a
víz, így – mivel nem akarta felkelteni Ravent – próbált valami kevés macerával
járó megoldást találni arra, hogy elszabaduljon Conantől és újdonsült
„feleségétől”. Végül sikerült is, Aven pedig nyöszörögve gömbölyödött össze.
Így olyan aprónak tűnt, majdhogynem – aranyosnak. Túlságosan is törékenynek. És ha ez nem lenne
elég itt a nappaliban még így tél elején hideg is van…
Nate még egy ideig gondolkozva
figyelte, majd lemondóan felsóhajtott – Ember, mért vagyok ilyen jószívű?! –
lépett oda, majd felemelte a lányt – Nos, Kisasszony, költözünk… -
felügyeskedett az emeletre, majd befektette a még mindig alvó Avent az ágyába –
Ha bármit is tönkre vágsz a szobámban Titania, akkor neked véged – suttogta
fenyegetően, majd kiment a szobából. A nappaliban leterült a kanapén – Na,
Conan, asszem szobatársak leszünk egy jó darabig…
Nos, ennyi lenne ^^
Aven - a dugába dőlt tervénél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése